Recife városát a hollandok alapították, és ha nagyon akarom, van is benne valami Amszterdam-szerű. De csak ha nagyon akarom, hunyorítok és egy extra adag jóindulattal próbálom úgy fotózni a várost, hogy a színes, történelmi épületek és a csatornákon átívelő, kovácsoltvas díszítésű hidak benne legyenek a képben, a málló vasbeton magasházak és az iszapban dagonyázó pelikánok viszont ne. Az egyik hídon álltam és épp egy ilyen, Recife-t a lehető legkedvezőbb színben feltüntető fényképet igyekeztem megkomponálni, amikor megállt mellettem egy baseballsapkás, ötvenes férfi, kezében egy guavával teli nejlonzacskóval.

– Gyönyörű ez a város, nem? – kérdezte, vagy inkább állította. – Gyönyörű holland építészet! Ugye?

Legszívesebben megöleltem volna, annyira száz százalékosan brazil volt a pillanat, ahogy egy teljesen ismeretlen ember minden bevezetés nélkül elkezd büszkélkedni azzal, hogy az ő városa olyan, mintha nem is Brazíliában lenne. De persze szemérmes magyarként nem öleltem át, és nem is mondtam meg neki, hogy nem, ez itt egyáltalán nem olyan, mint Hollandia – hálistennek, amúgy –, és hogy szerintem ez a hollandozás csak egy ügyes marketingfogás, Recife pedig elég messze van attól, hogy brazil Amszterdamnak lehessen nevezni.

Néhány dologban persze érződik a különös, a többi brazil városétól eltérő történelem. A XVII. században ugyanis valóban úgy tűnt egy darabig, hogy a portugálok elvesztik a Salvador és az Amazonas közötti területeket: francia és holland hajók tűntek fel a ritkásabban lakott partszakaszokon, és a portugálok telepei között felépítették a saját erődítményeiket is. A franciák São Luís de Maranhão, a hollandok pedig Recife városát alapították meg így. És több évtizeden át termelték a cukornádat, főzték a rumot, és kereskedtek az Óvilággal, sőt Recife-ben még egy népes zsidó közösség is kialakult, akik megépítették Dél-Amerika első zsinagógáját. Miután lefotóztam a szigetekre épült belváros csatornáit és színes házacskáit, megnéztem a zsinagógát is, amiből különben nem sok maradt: miután a portugálok visszafoglalták a területet a hollandoktól, a vallási toleranciának is vége szakadt. A Holland-Brazíliából elmenekülő zsidók pedig az észak-amerikai Új-Amszterdam nevű holland településen kötöttek ki, amit később az angolok foglaltak el és nevezték át Új-Yorkká. Vagyis New Yorkká.

Érdekes, hogy két különböző európai gyarmatosító nemzet mennyire máshogyan használta a teret, és mennyire más elképzelései voltak arról, hogy hol érdemes várost alapítani. A lapos, mocsaras, szigetekre épült holland város, Recife helyett a portugálok a tíz kilométerrel odébb fekvő, dimbes-dombos Olinda városát tették meg központjuknak. Olinda barokk templomaival és macskaköves utcáival ma a környék igazi turisztikai célpontja: műemlékei ugyanis szerencsésen átvészelték az évszázadokat, és – hasonlóképpen Minas Gerais történelmi kisvárosaihoz – a legszebb brazil gyarmati építészeti együttesek között tartják számon. Ezzel szemben Recife holland épületeiből alig maradt valami, és a belvárosának nagy részét ma jellegtelen betonházak foglalják el.

Vendéglátóm Recife-ben egy kulturális újságíró volt, Aldo, akinél két napot couchsurföltem, és ezalatt rengeteg vicces sztorit mesélt a városról. Elindultunk kocsival a belvárosba, és kapásból egy útlezárásba futottunk. – Ja persze, ma van a marihuánamenet! – röhögött Aldo. – Látod, itt a bizonyíték, hogy ez itt a brazil Amszterdam!

A felvonulók azonban nem téptek, hanem a fű legalizálásáért tüntettek. Brazíliában ugyanis a marihuána nem legális, bár lényegében csak az nem vesz füvet, aki nem akar. – Ha csatlakozunk a menethez, adnak nekünk is? – kérdezte Aldo a rendőrt, aki a forgalmat terelte. A rendőr csak nevetett.

Kiértünk a hullámtörő gátra. A legkülső szigeten túl ugyanis egy hosszú gát húzódik, amely az alacsonyan fekvő történelmi belvárost védi a hullámveréstől. A gáton pedig egy zavarba ejtően fallikus, húsz méter magas oszlop emelkedik. – Francisco Brennand műve, biztos hallottál róla – mondta Aldo. – Ő a leghíresebb élő brazil szobrász.

Bólintottam. – Meg is akarom majd nézni a műhelyét – mondtam.

– Azt jól teszed – mondta Aldo. – Tetszeni fog. Ezt az oszlopot is ott gyártották. A helyiek csak úgy hívják: Brennand pöcse.

– Találó – mondtam.

– Kapott egy megrendelést, hogy a millennium tiszteletére csináljon valami nagy és látványos szobrot. Aztán ez lett belőle. És mindenki jót nevetett rajta, csak a polgármester felesége volt felháborodva, és követelte, hogy alakítsák át a szobrot. Annyit sikerült elérnie, hogy oda fentre Brennand rakott még néhány kiálló izét, és így már nem annyira egyértelműen fallikus, mint volt.

– Hát...

– Szóval most már úgy hívják a helyiek, hogy Brennand szárnyas pöcse.

Szárnyakkal vagy anélkül, Brennand oszlopa (és a mellette elszórt, mesebeli állatokat ábrázoló szoborcsoport) nagyon jól nézett ki. Meg a szemközti sziget is a felújított parti sétánnyal és az éttermekké alakított régi raktárépületekkel. Volt benne valami, nem is tudom, Barcelona-szerű. – Olyanok ezek a szobrok, mintha valami katalán szürrealista csinálta volna – mondtam. – Nézd majd meg a műhelyét – mosolygott Aldo –, azután nyilatkozz!

Úgyhogy a következő napomat arra szántam, hogy meglátogassam a Brennand-műhelyt. Nem volt egyszerű: hosszas buszozás után érkeztem meg abba a külvárosi megállóba, ahonnan még további öt kilométert kellett megtenni a Brennand-birtok közepén fekvő, erdővel körülölelt műhelyig. A család ugyanis egyike Recife leggazdagabb történelmi famíliáinak, és óriási földbirtokukon ma egy másik múzeum is található, amelyben középkori páncélok, fegyverek és egyéb történelmi kuriózumok kaptak helyet, ezt Francisco apja, Ricardo alapította.

Végül kénytelen voltam taxit fogni, különben nem maradt volna elég időm, hogy megnézzem a műhelyt. Maga a „műhely” (Oficina) szó félrevezető: a régi tégla- és cserépgyártó üzem épületében az Európában tanult, kerámiával, festészettel és építészettel egyaránt foglalkozó Francisco Brennand egy olyan különös művészeti komplexumot hozott létre, amiben minden egyes darabot ő maga csinált. Kicsit olyannak tűnt a gyárépületek struktúráját megtartó, de azokat mindenféle képzelt lényekkel és szimbolikus formájú pavilonokkal megtöltő épületegyüttes, mintha egy nem létező vallás szentélye lenne. Brennand, aki valóban merített a szürrealizmusból, de a különféle ősi latin-amerikai civilizációk kerámiáinak formavilágából is, egészen egyedi stílust hozott létre, amely egyszerre tradicionális és modern, szent és profán, magasztos és vicces. A „szentély” melletti hatalmas csarnok tele volt csöcsös-segges-csőrös-hernyós-hüllős lényekkel, amelyek többsége arra várt, hogy valaki megvegye őket. A műhely ugyanis nemcsak „múzeum” volt, mint Dalí múzeum-színháza Figueresben, és nemcsak műalkotásokkal teleszórt park, mint Gaudí mesterműve, a Parc Güell, hanem egy munkahely, ahol a mester az elmúlt fél évszázadban létrehozta az alkotásait.

És akkor váratlanul megjelent maga az alkotó. Hosszú, ősz szakállával összetéveszthetetlen volt, pont úgy nézett ki, mint a képeken. Az egyik szobor mögül lépett elő, és mire azt mondhattam volna, hogy jó napot, már be is lépett egy kis ajtón, amit kulcsra zárt maga mögött. Ejha, gondoltam, ez váratlan bónusz a látogatásom végére: a művek után magát a művészt is megtekinthetem. Sajnáltam, hogy nem tudtam elcsípni pár szóra, bár nem tudom, hogy mit is mondtam volna neki. Hogy nagyon tetszett ez a zseniális, gigantikus, pszichedelikus, perverz álomvilág, amit egy élet munkájával összerakott? És hogy ennyire fura helyen talán csak akkor voltam, amikor a nagy katalán szürrealisták agyrémeit látogattam meg Barcelona környékén?

Dalí múzeum-színházában az az egyik legviccesebb trükk, hogy a művész a nagyterem padlója alatt van eltemetve, egy jelöletlen kőlap alatt, és csak alulról, a mauzóleum-teremből látszik, hogy a sok turista voltaképpen Dalí koporsója fölött mászkál fel-alá. Brennand brazil Barcelonájában is valami hasonlót éreztem: hogy miután elcsodálkoztam ezen az őrületes, bizarr alkotói géniuszon és a hihetetlen termékenységén, egyszer csak megjelent ő maga, aprócska emberi dimenziójában.

Sőt – szerencsére – élő, a kilencvenedik születésnapjához közeledve is aktív művészként.     

Tetszett a bejegyzés? Az Európa Könyvkiadónál az idei Könyvhétre megjelent, Hátizsákkal Brazíliában című könyvemből számos hasznos dolgot tudhatsz meg Dél-Amerika legnagyobb országáról, például hogy merre érdemes szállást keresni Rióban, mik a biztonsági alapszabályok, és úgy általában mire számítson az ember, ha vékony pénztárcával utazgat Brazíliában. Meg még sok minden mást is...