Canudosból további négy óra buszozás után értem ki Bahiából és érkeztem meg Pernambuco államba. Itt, Petrolinában találtam meg brazíliai utazásom legolcsóbb szállását (az ingyenalvásokat természetesen nem számítva), egy ablaktalan lyukat, amibe az egyszemélyes ágy is épp hogy csak befért, azon kívül egyetlen berendezési tárgy volt benne, egy özönvíz előtti ventillátor, ami viszont annyira kerregett, hogy kénytelen voltam kikapcsolni, ha aludni akartam. Csatakosra izzadva ébredtem, de nem volt gond: úgyis csak arra kellett a hely, hogy eltöltsem az éjszakát a másnap kora reggeli buszig, amin további nyolc órát zötykölődtem Caruaruig. És húsz reált fizettem a szobáért.

Két nappal később viszont már nem voltam ilyen kisigényű, sőt. A szokásos megoldások (olcsó hostel vagy Couchsurfing) helyett Airbnb-n foglaltam le egy viszonylag drága szobát, meglehetősen rossz helyen, ahol ugyanakkor megbízható volt a szélessávú wifi. Igazából csak ez az utóbbi dolog érdekelt, kétszer rá is kérdeztem a szállásadónál, a szoba többi jellemzője pedig teljesen hidegen hagyott.

Az történt ugyanis, hogy aznap nősült az egyik legjobb barátom, Iván. És mivel még hónapok voltak hátra az utazásomból, nem tudtam ott lenni az esküvőjén, Magyarországon. Osztottam-szoroztam, de sehogy sem jött ki – egy szűkös költségvetésű dél-amerikai hátizsákozásból nem lehet csak úgy hazaugrani. Úgyhogy, jobb híján, azt ígértem meg, hogy internetközelben leszek, és az este folyamán több alkalommal beköszönök majd a lagziba Skype-on.

Ez persze úgy lett volna elegáns, ha közben a tengerparton ülök egy caipirinhával a kezemben, de a tengerparton a legritkább esetben van wifi. Maradt a biztonsági játék, a szokásosnál drágább szoba wifivel. És hogy pont Caruaruban? Hát istenem, épp ott kötöttem ki azon a szombaton. Eredetileg csak egy napot töltöttem volna a város meglátogatásával, de így ráhúztam még egyet. És ezen a második napon magyar idő szerint délután kettőtől, vagyis brazil idő szerint reggel kilenctől kezdve figyelemmel kísértem az esküvő menetét Facebook-on és Skype-on, és aznap nem is mentem sehová, csak a sarkon vettem sültcsirkét, sört és kesudiót, aztán rohantam vissza a tabletem elé, nehogy lemaradjak valamiről.

Előző nap viszont rendesen körbejártam Caruarut. A város az északkelet-brazíliai folklór egyik legfontosabb központja, és nagyon kíváncsi voltam a piacára és a keramikusműhelyeire. Caruaruban van ugyanis Pernambuco legnagyobb piaca, és innen származnak a legviccesebb (és legpajzánabb) agyagszobrocskák. A piacon kezdtem, a sorok közt mászkálva bámultam az egzotikus gyümölcsöket, a napon szárított húsokat, a legyekkel borított halakat és a különféle háztartási edényeket, aztán végre ráakadtam a népművészeti részlegre. A legviccesebbek a kecske-kulacsok voltak: egész kecskebőrök voltak megcsinálva kulacsnak, de úgy, hogy még az állat kitömött feje is ott volt rajta – a szájából lehetett kiönteni a cukornád-pálinkát. Voltak agyagszobrocskák is, de tudtam, hogy azokat nem itt kell venni, hanem a városhoz közeli Alto do Moura falucskában. Úgyhogy tovább sétáltam, és a piac egyik nagyobbacska bódéjában meglepő intézményre találtam: a cordel-múzeumra.

A cordel-irodalom (literatura de cordel) a brazil népköltészet egy különös válfaja. Kis füzetekbe nyomtatva árulták az elbeszélő költeményeket, a füzeteket pedig egy kötélre (portugálul: cordel) akasztották, innen a műfaj neve. A füzetek borítóit fametszetek (xilogravura) díszítették, amelyek az idők során önálló művészeti ággá váltak. A verseket pedig többnyire nem csak úgy olvasgatták a vásárlók (főleg, mert a legtöbben közülük nem is tudtak olvasni), hanem gitáros énekmondók memorizálták a szöveget, és a vásárokban, piacokon adták elő a közönség szórakoztatására.

A cordel-versek témája bármi lehet, de a legtöbb esetben az északkelet-brazíliai népi hősök életéről szólnak. Ilyen hősök például Lampião és Maria Bonita, a brazil Bonnie és Clyde, akik útonállóként (cangaceiro) váltak a gazdagok rémeivé és a szegények védelmezőivé az 1930-as években. Vagy Cícero atya, a joviális plébános, aki diplomáciai érzékével sok lövöldözéstől és késeléstől mentette meg a környék heves lakóit. Vagy pedig Luiz Gonzaga, a leghíresebb brazil tangóharmonikás, a sertanejo stílus atyja. De vannak olyan cordel-versek is, amik a fociról, a berúgásról vagy a fingásról szólnak. Ez utóbbiak annyira viccesek, hogy kénytelen voltam megvenni egy füzetkét (egy reálba került), aztán elégedetten távoztam a piacról, és indultam Alto do Mourába.

A Caruaru belvárosától tíz kilométerre fekvő Alto do Moura arról híres, hogy a falu összes felnőtt férfi lakója keramikus. Korábban hétköznapi fazekasok voltak, akik tányérokat és korsókat készítettek, de aztán valaki elkezdett apró, hétköznapi élethelyzetekben ábrázolt, és nagyon vicces arcot vágó szobrocskákat készíteni. Az egyik helyi mester, Vitalino alkotásai eljutottak Rióba is, ahol egy francia műgyűjtő, a Casa do Pontal múzeumot alapító Jacques van de Beuque figyelmét is felkeltették. A francia elkezdett Caruaru környéki szobrokat gyűjteni, és több helyi mester – Zé Caboclo, Galdino, Manuel Eudócio – országos ismertségre tett szert. Ezután értelemszerűen a legtöbb fazekas átállt a szobrocskagyártásra, és nem restelltek kifejezetten pajzán témákat is megmintázni. A Casa do Pontal gyűjteményében például olyan jelenetet is láttam, hogy az apuka hatalmas, álló péniszére kötött hintán ücsörög a gyerek, míg az anyuka egy napernyő alatt olvasgat. De gyakori az urológiai vizsgálatot ábrázoló szoborcsoport is, amelyen a kesztyűs doktor hátulról megvizsgálja a beteget, akinek egészen nagyra kerekednek a szemei.

Persze nem csak pajzán szobrok vannak. Volt egy csomó zenész, táncos, capoeirista, focista, Lampião és Maria Bonita, és a többi. Az egyik kirakatban egyszer csak megláttam egy miniatűr, gyönyörűen kidolgozott menyasszonyt és vőlegényt. Azonnal tudtam, hogy meg kell vennem őket. Hiszen lagzira készültem, ha virtuálisan is, és hol vehetnék jópofább nászajándékot, mint itt? Mindössze tíz reálba került, úgyhogy egy pillanatig sem haboztam: fizettem, és az eladó vécépapírba csomagolta az öt centi magas párocskát.

Vérszemet kaptam. Vettem egy focistaszobrot. Egy gitárost. Egy zenekart. Egy másik zenekart, táncosokkal. Capoeiristákat. Lampião-t és Maria Bonitát. Annyira helyesek és annyira olcsók voltak, hogy nem tudtam otthagyni őket. Gyűltek, gyűltek a vécépapírba csomagolt szobrocskák a nejlonzacskómban, és ahogy újabb és újabb barátaim jutottak eszembe, úgy vettem még többet és még többet. Aztán szerencsére elfogyott a nálam lévő készpénz, bankkártyát pedig Alto do Moura mesteremberei nem fogadnak el. Nem is baj, gondoltam, így is elköltöttem a napi büdzsém háromszorosát. Sebaj, keresve sem találhattam volna jobb ajándékokat. Arra pedig próbáltam nem gondolni egyelőre, hogy még több hónap utazás áll előttem, ezek a szobrocskák pedig könnyen eltörhetnek a hátizsákban.

A lakásba visszatérve összefutottam a szállásadómmal, Carlossal, aki nagyot nézett. – Ennyi mindent vettél? És hogy fogod magaddal vinni? – Elmagyaráztam neki, hogy mi a helyzet, és hogy fogalmam sincs, hogy mi lesz a szobrocskákkal, most mindenesetre itt vannak velem, és be fogok velük integetni a Skype-ablakba másnap, amikor virtuális lagzin fogok részt venni.

Carlos végtelenül rendes srác volt, aki amúgy egy környezetvédő civil szervezetnél dolgozott, és ökotudatosságra tanította a Caruaru környéki gazdákat. Simán napirendre tért a furcsa szórakozásom fölött, sőt nagyon örült, hogy itteni szobrocskákkal köszöntöm az ifjú párt. Másnap együtt ebédeltünk, aztán amikor üzenetet kaptam, hogy beindult a lagzi, és már az „Isztambul” meg a „Tequila” megy a tánctéren, Carlos udvariasan visszahúzódott a szobájába, én is az enyémbe, és bedugtam a fülhallgatót a fülembe.

– Éljen az ifjú pár! – kiabáltam, amikor végre megjelent a képernyőn Judit és Iván. – Sok boldogságot! – nyomtam neki a monitornak az agyag menyasszonyt és vőlegényt. Aztán felbukkantak a többiek, és én mindenkinek megmutattam, hogy mit vettem nekik. Ákosnak egy zenekart, Andinak két pletykálkodó háziasszonyt, Attilának egy hatalmas íróasztal mögött ücsörgő ügyvédet, Manunak egy pálmafa alatt napozó bikinis csajt... aztán Ákos elkapott, pontosabban elkapta az avatáromként jelen levő telefont, és kis híján belenyomta a szarvaspörköltbe. – Egyél! – kiabálta, aztán meglóbált engem a nokedli fölött, végigmutogatta nekem a sütiket, és a képernyőhöz koccintott egy feles Jägert. Utána Attila kapott el és vitt be a tánctérre, ahol lerakott engem (mármint a telefont) a földre, és a násznép körbetáncolt. Voltunk levegőzni is az erkélyen, aztán visszamentünk a kajákhoz, egyszóval pontosan ugyanazokat a köröket jártam végig, amiket akkor is megtettem volna, ha hús-vér valómban ott lehetek Balatonfüreden. Végül Ákos megint végigpásztázta velem a bulit a „Who let the dogs out”-ra és a „Dragostea din tei”-re, míg végül a „Mamma Mariá”-ra elindult a vonatozás, és én boldogan kísértem a vitatható zenei ízlésű, de annál boldogabb násznépet körbe-körbe a bálteremben.    

Másnap pedig úgy ébredtem fel, hogy tudtam a megoldást. Visszamentem a piacra, az edényes sorra, és vettem három műanyag ételhordót – pont olyat, mint amibe a pörköltet meg a galuskát szokás csomagolni. Vécépapírba tekertem az agyagszobrocskáimat, aztán óvatosan belepakoltam őket az ételhordókba, az ételhordókat pedig a hátizsákom aljába. És onnantól kezdve még több hónapig hurcoltam a három teli ételhordót a hátizsákomban. Egyetlenegyszer sem nyitottam ki útközben, csak azután, hogy hazaértem. A torkomban dobogott a szívem, de végül örömmel konstatáltam, hogy a kis menyasszonynak és vőlegénynek semmi baja nem lett, de a többi szobor is többé-kevésbé épségben megúszta, és ha el is tört valamelyik végtagjuk, pillanatragasztóval mindegyiket rendbe lehetett hozni. Úgyhogy néhány hónapos késés után az ifjú pár és a barátok is megkapták a nagy utat bejárt ajándékokat.

Magamnak csak két szobrocskát tartottam meg, a két rablóvezért: Lampião-t és Maria Bonitát. Azóta is itt strázsálnak a polcon, szigorú tekintettel, vállukon pedig egy-egy tekintélyes méretű mordállyal.

Tetszett a bejegyzés? Az Európa Könyvkiadónál az idei Könyvhétre megjelent, Hátizsákkal Brazíliában című könyvemből számos hasznos dolgot tudhatsz meg Dél-Amerika legnagyobb országáról, például hogy merre érdemes szállást keresni Rióban, mik a biztonsági alapszabályok, és úgy általában mire számítson az ember, ha vékony pénztárcával utazgat Brazíliában. Meg még sok minden mást is...