Megspóroltam volna egy napot, ha éjszakai busszal utazom São Luís de Maranhão és Belém között, de azt olvastam a Lonely Planetben, hogy éjjelente gyakoriak a fegyveres rablások ezen az útszakaszon. Rákerestem a neten is: a legutóbbi ilyen eset mindössze tíz nappal korábban történt. Úgyhogy arra jutottam, nincs értelme megkockáztatni, hogy esetleg az éjszaka közepén, pisztollyal az oldalamban kelljen kirámolnom az övtáskám tartalmát, és inkább a reggeli busszal indultam el. Azzal vigasztaltam magam, hogy a tizenöt órás út alatt így legalább végignézhetem, ahogy a száraz északkelet-brazil tájat felváltja Amazónia dzsungele.

Hát ez sem jött be. A táj végig unalmas volt, legelők és buritipálma-ültetvények váltogatták egymást. A dzsungel ott kezdődött, ahol az út véget ért: Belém városán túl. Ahhoz, hogy igazi őserdőt lássak, fel kellett szállnom egy hajóra, hogy elinduljak fölfelé az Amazonason. Belémbe érkezve így az volt az első dolgom, hogy vettem magamnak egy hajójegyet Santarémig. De nem másnapra, hanem négy nappal későbbre: a dzsungel kapuja is tartogatott néhány érdekességet, amit semmiképpen sem akartam kihagyni.

Belém városa (aminek a neve portugálul azt jelenti: Betlehem) földrajzilag már Amazóniához tartozik, de még a végtelen vadonon kívül található. A világ legnagyobb esőerdejének felfoghatatlan mennyiségű vizét az Atlanti-óceánba szállító Amazonas a világ legnagyobb folyója, a torkolatánál már annyira széles, hogy a deltavidék déli csücskében épült Belém, illetve az északi ág mentén található Macapá között majdnem egy teljes napig megy a hajó. És mivel egy ekkora víztömeg fölött lehetetlenség hidat építeni, az országút csak Belém városáig ér el. Macapát, Manaust és az amazóniai nagyvárosok többségét nem lehet szárazföldön megközelíteni Brazília többi része felől.

Úgyhogy Belém, amióta csak létezik, az Amazóniába igyekvők nyüzsgő elosztóközpontja – annak ellenére, hogy maga a város nem is az Amazonas, hanem annak egy szélső mellékága, a Pará folyó partján fekszik. Jártam egy jó nagyot a történelmi városközpontban: egy hatalmas katedrális, egy kis erőd, néhány neoreneszánsz palota és középület emelkedett a Pará piszkosbarna vize fölé. Nem is tudom, valami elképesztő egzotikumot vártam, Amazónia minden csodáját az utcákra ömleni, ehelyett egy teljesen átlagos brazil várost találtam. Aminek egyetlen darabkája emlékeztetett arra, hogy itt valóban Brazília legizgalmasabb régiója kezdődik: a piac, a híres Ver-o-Pêso.

A fedett vásárcsarnok kovácsoltvas árkádjai alatt ugyanis tényleg ott sorakoztak a dzsungel különféle egzotikus terményei. Az egyik soron csak kesu- és paradiót lehetett kapni (utóbbi erről a környékről, Pará szövetségi államról kapta a nevét). A másik soron maniókát kínáltak, egészben vagy reszelve, több színben. A harmadikon az amazóniai gyümölcskülönlegességek sorakoztak: az açaí, a cupuaçu, a murici, a bacuri, a különféle pálmagyümölcsök és még rengeteg olyan bogyó, mag és csonthéjas, aminek se a nevét nem tudtam, se azt, hogyan lehet megenni.

Végül legbelül, a piac legrégebbi részén a halaskofák árulták az aznapi fogást: óriási folyami halakat, sötétbarna folyami rákokat és néhány olyan, prehisztorikus halat, amelyek páncélos, vad külsejükkel úgy néztek ki, mintha néhány évmillióval ezelőttről kerültek volna az iszapos vízbe merített hálókba. A piac mögött pelikánok százai ácsorogtak, és várták az újabb adag belsőséget, amit a halakat már a hajón megpucoló halászok a folyó partjára zúdítottak.     

Hamarosan indulok a dzsungelbe, gondoltam a vizet nézve. De előbb még meg akartam nézni a világ legnagyobb folyami szigetét, Marajót.

Tetszett a bejegyzés? Az Európa Könyvkiadónál az idei Könyvhétre megjelent, Hátizsákkal Brazíliában című könyvemből számos hasznos dolgot tudhatsz meg Dél-Amerika legnagyobb országáról, például hogy merre érdemes szállást keresni Rióban, mik a biztonsági alapszabályok, és úgy általában mire számítson az ember, ha vékony pénztárcával utazgat Brazíliában. Meg még sok minden mást is...