A Sete Cidades nemzeti park neve azt jelenti: Hét város. Városnak persze nyoma sincs a bozótos pusztában, és a legközelebbi faluba, Piripiribe is úgy jutottam el, hogy előtte és utána is fél napokat töltöttem buszokon és buszpályaudvarokon. A kifacsarodott, buszos alvástól hullafáradtan gyalogoltam le Piripiri főterére és alkudtam meg egy motoros emberrel, hogy vigyen ki a nemzeti parkba. Ahogy Canudosban, ezúttal is görcsösen kapaszkodtam a sofőr vállába (bár most legalább kaptam kölcsön egy bukósisakot). A nemzeti parkba érve viszont szerencsére járművet válthattam: kaptam kölcsön egy biciklit, amit egy fiatal srác hozott elő, aki szintén biciklivel érkezett. Ő volt Denilson, a bringás túravezető, akivel nekivágtunk az Ufók Hét Városának.

Az északkelet-brazíliai Sete Cidades ugyanis azzal vált világhírűvé, hogy a közelmúlt nagy ufológusai – különösen Erich von Däniken – azt állították, hogy az itt található monumentális sziklatömböket földönkívüli civilizációk hozták létre. Fotókon, bizonyos szögekből fényképezve valóban nem tűnik lehetetlennek, hogy ezek az óriási kőalakzatok falak, lépcsők vagy tornyok voltak egykor. A Sete Cidadesről készült képek bejárták a világot, és számos önjelölt őstörténész érkezett a helyszínre, hogy kikutassa a hely múltjában rejtőző titkokat. A tudomány mai állása szerint azonban sajnos semmi különös dolog nem történt Sete Cidadesben, csak a nagy hőmérséklet-ingadozástól repedeztek meg úgy a sziklák, hogy egyes részeik nagyon hasonlítanak az inkák által épített kőfalakra. Az egyes tömbök elrendezése viszont nem utal semmiféle rendszerre, és a belsejükben sincs olyan járat, ami egyenes lenne. Így, bár még mindig vannak elszánt ufológusok, akik valódi „városoknak” látják a sziklákat, a helyzet az, hogy csak különös (és nagyon fotogén) természetes képződményekről van szó.

Ami persze nem jelenti azt, hogy a helyszín ne lenne nagyon érdekes. Először is, a sziklák mélyedéseiben valóban ősi kultúrák nyomai láthatóak, még ha kicsit másként is, mint ahogy azt Däniken és követői gondolták. A régió első lakosai, az időszámításunk előtt több évezreddel Északkelet-Brazíliába érkező nomád, vadászó-gyűjtögető indián törzsek hagyták itt a barlangrajzaikat, és a száraz, szinte teljesen csapadékmentes éghajlatnak köszönhetően mind a mai napig fennmaradtak a többezer éves festett motívumok. Leszámítva azt, mesélte Denilson, amit egy amerikai kutatóexpedíció egyszerűen levésett a sziklafalról és elvitt magával. Ezek után döntött úgy a brazil kormány, hogy nemzeti parkká nyilvánítja a környéket, és külföldiek csak helyi, szakképzett vezető társaságában járhatják be a sziklaképződményeket.

Az itt élők azonban továbbra is a sziklák között legeltetik a kecskéiket, és fantáziájuk sok bizarr sziklaalakzatba belelátott valamit, akárcsak a pszichológiai vizsgálatok alanyai a Rohrschach-tesztek foltjaiba. Ezek elég egyszerű dolgok: az ott olyan, mint egy ujj, mutatta Denilson, úgyhogy azt a nevet adták neki, hogy Isten ujja. Az meg olyan, mint II. Péter császár feje a híres festményen, úgyhogy az ott a Császárfej. Az meg egészen hasonlít egy Brazília-térképre, úgyhogy az ott a Térkép-szikla.

Bicikliztünk tovább, és amikor épp nem láttunk furcsa alakú sziklát, Denilson Magyarországról kérdezgetett. Soha nem találkozott még magyarral, és nagyon kíváncsi volt, például arra, hogy milyen nyelven beszélnek ott. Mondtam neki pár mondatot, kikerekedett a szeme. – Ez meg milyen nyelv, honnan származik? – kérdezte. Nem akartam azzal fokozni a hangulatot, hogy a Szíriuszról vagy Atlantiszról, bár a hely szelleméhez tökéletesen passzolt volna.

Aztán megérkeztünk egy barlanghoz, ahol szintén emberi tevékenységek nyomai látszottak. Csak éppen nem több évezreddel, hanem néhány évtizeddel ezelőttről. – Egy apa lakott itt az epilepsziás fiával – mesélte Denilson. – 1944-ig. Mert a faluban azt hitték, hogy a gyereket megszállta az ördög, azért rángatózik. És meg akarták ölni. Úgyhogy kihozta ide, és egy barlangban laktak, messze mindenkitől. Látod azt a mélyedést ott a sziklában? Azt használta arra, hogy növényeket, magokat, gyökereket törjön össze. Azokkal próbálta gyógyítani a gyereket, de persze nem gyógyult meg, hanem egy idő után a szegényes étrend miatt meghalt.

Ha valami hihetetlen ezen a helyen, akkor ez az, gondoltam. 1944-ben, amikor már Rióban és a többi nagyvárosban villannyal világítanak, moziba járnak és autóval közlekednek, Brazília pedig az expedíciós hadseregét Európába küldi, hogy részt vegyen a második világháborúban, itt Piauíban egy epilepsziás fiú meghal, mert a faluban nincs senki, aki tudná, hogy mit kell vele csinálni, és azt hiszik, hogy megszállta az ördög. Az elmaradottság, az elfelejtettség szomorú mementója ez a történet, ami legalább annyira sokat elmond a régió történetéről, mint az, hogy hat évvel később, 1950-ben már az ősi város hírére érkező amerikai régészek látogattak ide, akik aztán, hogy ne menjenek haza üres kézzel, elvitték magukkal a sziklafalról levésett barlangrajzokat.

Visszabicikliztünk a bejárathoz. Kérdeztem Denilsont, hogyan lett idegenvezető. Kétéves képzést kapott, mesélte, és nagyon örül neki, hogy ezt a pályát választotta, mert így nem kell elköltöznie Piripiriből, meg tud élni itt is. Bár jöhetne valamicskével több turista, mivel néha kicsit unalmas itt az élet. Nem sokan vállalják az ide vezető hosszú utat... Megnéztem a vendégkönyvet a bejáratnál. Kéthónapnyit lapoztam hátra, de egyetlen külföldit sem találtam. Beírtam a nevemet, utána pedig nagy betűkkel azt, hogy HUNGRIA.

Az vajon melyik galaxisban van, gondolkodhattak el az utánam következő látogatók.      

Tetszett a bejegyzés? Az Európa Könyvkiadónál az idei Könyvhétre megjelent, Hátizsákkal Brazíliában című könyvemből számos hasznos dolgot tudhatsz meg Dél-Amerika legnagyobb országáról, például hogy merre érdemes szállást keresni Rióban, mik a biztonsági alapszabályok, és úgy általában mire számítson az ember, ha vékony pénztárcával utazgat Brazíliában. Meg még sok minden mást is...