Hátizsákkal Latin-Amerikában

Clandestino

Clandestino

Sziget-fíling

2018. július 17. - Soltész Béla

Az utazásom tervezésének még egy nagyon korai szakaszában elhatároztam, hogy az utolsó két-három hetet a Kis-Antillákra szánom. A térkép fölött ábrándozva azt képzeltem, hogy majd szigetről szigetre hajózom, és az időm nagy részét azzal fogom tölteni, hogy gyönyörű, homokos tengerpartokon heverészek, és koktélokat szürcsölgetve pihenem ki az út fáradalmait.

Hát egy nagy túrót töltöttem azzal.

img_5104_new.jpg

Az ott a napágyban természetesen nem én vagyok: ezen a Saint Lucia-i strandon csak a hotel vendégeinek járt a kényelem. Én egy félreeső részen tettem le a szerény törölközőmet. 

Ahogy a repülő ablakából néztem ezeket az aprócska, gyönyörű szigeteket, egyrészt nagyon boldog voltam, hogy eljutottam a világnak ebbe a valószínűtlenül idilli csücskébe. Másrészt tele voltam aggodalommal. Nem a közbiztonság miatt: azzal nem volt semmi baj. Hanem mert ha a Kis-Antillák szigeteire megérkezik a repülő, akkor rendszerint ott állnak a sofőrök a táblákkal, hogy Mr. Smith, vagy Jones family, és hipp-hopp elviszik a turistákat az all-inclusive resortokba. A hátizsákos turista pedig ott marad az előcsarnokban, és törheti a fejét, hogy hogyan jusson el a Couchsurfingen talált vendéglátójához, vagy a sziget legolcsóbb Airbnb-szállásához, ami egy hegy tetején, vagy épp egy kertes ház garázsából átalakított melléképületben található.

img_5460_new.jpg

A Kis-Antillák mesebeli szigeteinek bejárása a backpackerek számára nem egyszerű. Először is, természetesen: iszonyatosan drága minden. Az ide érkező turisták többsége luxushajó-túrán vesz részt, aminek az a lényege, hogy a brutális méretű, négy-ötezer főt szállító hajó kiköt egy kis szigeten – egy olyan településen, ahol összesen nem laknak annyian, mint ahányan a hajóról leszállnak – és az utasoknak van mondjuk nyolc órájuk körülnézni. Emiatt minden turisztikailag értelmezhető szolgáltatás az ő pénztárcájukra van szabva. Akik pedig nem hajókiránduláson vesznek részt, azok többnyire úgy jutnak el a Kis-Antillákra, hogy jó előre, még odahaza kifizetnek egy utazási irodán keresztül valami felső kategóriás szállást. Aztán, amíg a vakáció tart, addig nagyrészt ott, a privát tengerpart-szakaszokon lógatják a lábukat.

A hátizsákos turista meg, ugye, ezen a dollárjelekkel felfestett pályán nem tud, és nem is akar focizni.

img_5448_new.jpg

Saint Lucia fővárosa, Castries. A kikötőben horgonyzó luxushajó nagyjából háromszor akkora, mint a legnagyobb épület a városban.

Másodszor: bár az ember józan ésszel azt gondolná, hogy csak úgy át lehet kompozni egyik kis szigetről a másikra, és úgy lehet haladni, mondjuk délről északra, ez sajnos nem működik. Nincsenek ugyanis „kompok” a szó Tihany-Szántód értelmében, csak olyan speedboat-ok, amelyekre annyiba kerül egy jegy, mint a repülőre. Ha valakinek nincsen saját vagy bérelt vitorlása, esetleg jachtja (márpedig a Kis-Antillákon nyaralók egy nem elhanyagolható részének van), akkor repülőre kell ülnie. A szigetek között a repülők nagyjából úgy közlekednek, mint a távolsági buszok: a gép több szigeten is megáll, tíz perc alatt fel- és leszállnak az utasok, aztán indul tovább. A reptéri fogadóépületek is jellemzően akkorák, mint egy magyar megyeszékhely buszpályaudvara. Egy jegy két szomszédos sziget között általában ötven és száz dollár között mozog (egy hónapos elővétellel), ami azért egy kicsit megnehezíti a szigetről szigetre ugrándozást. Meg persze az, hogy előre meg kell venni a jegyeket, alaposan lefarag az utazás spontaneitásából.

netherlands_antilles_caribbean_islands.gif

Térkép innen.

Mégsem hagyhattam, hogy ez a régió kimaradjon a Dél-Amerikát és a Karib-térséget átszelő utazásomból. Borzasztóan izgatta a fantáziámat a sok apró sziget. Hihetetlennek tűnt, hogy a többségük külön ország, saját szavazattal az ENSZ Közgyűlésében, meg ilyenek. Vagy éppen külbirtokok, XXI. századi gyarmatok: az Egyesült Királyság, Franciaország, Hollandia vagy az Egyesült Államok részei. A Nagy-Antillákból már láttam kettőt – Kubát és Jamaicát – de úgy sejtettem, hogy a Kis-Antillák a méretükből adódóan egészen más hangulatú, más jellegű helyek, mint ez a két nagyobb sziget. És nem is tévedtem.

img_4565_new.jpg

Ez a kép, meg a következő négy az egyik legszebb helyen készült, ahol valaha jártam: a Saint Lucia-i Soufrière-ben.

A Nagy-Antillákat átlagos földrajztudással is el lehet helyezni a térképen: Kuba, Hispaniola (amin Haiti és a Dominikai Köztársaság osztozik), Jamaica és Puerto Rico tartozik ide. A Kis-Antillákat ezzel szemben egy normál halandó nem tudná felsorolni, vagy ha igen, akkor se egzakt észak-dél sorrendben. Nekem is csak akkor volt meg a fejemben, hogy melyik hol van, amikor arra próbáltam rájönni, hogy hogyan tudnék itt turistáskodni, honnan hová lenne értelme repülni, és melyik szigeten mit lehet megnézni. De mára már elfelejtettem, így csak azt tudom fejből, hogy Martinique-től északra vannak a Szélcsendes- (Leeward), délre pedig a Szél felőli (Windward) szigetek, amely elnevezés arra utal, hogy az uralkodó széljárás segítette-e az Európából érkező vitorlásokat, vagy sem.

img_5229_new.jpg

Ahhoz viszont már puskáznom kell, hogy felsoroljam az ide tartozó nyolc független országot (északról délre haladva: Antigua és Barbuda, Saint Kitts és Nevis, Dominikai Közösség, Saint Lucia, Saint Vincent és a Grenadines, Barbados, Grenada, Trinidad és Tobago – ezek mind angol nyelvűek), illetve a tizenegy függő területet. Ez utóbbiak közül az Amerikai Virgin-szigetek az Egyesült Államokhoz tartozik; a Brit Virgin-szigetek, Anguilla és Montserrat az Egyesült Királysághoz; Guadeloupe, Martinique, Saint-Barthelémy és Saint-Martin fele Franciaországhoz; Saba, Sint Eustasius és Sint Maarten fele pedig Hollandiához. (Igen, van egy elfelezett sziget: Saint-Martin / Sint Maarten szigetét Franciaország és Hollandia felesben birtokolja.)

img_4583_new.jpg

Tervezgetés közben arra jutottam, hogy nagyjából három szigetet lenne ésszerű kiválasztani – lehetőség szerint minél különbözőbbeket. Az úti beszámolókat olvasva kezdett körvonalazódni, hogy vannak olyan egészen kicsi, exkluzív szigetek, ahová eleve csak milliárdosok és hollywoodi sztárok járnak, mint például Mustique, és ahová értelemszerűen esélyem sincs eljutni. Az is kiderült, hogy a Szél felőli szigetek valamivel nagyobbak, és inkább hasonlítanak egy „normális” országra, mint a Szélcsendes szigetek mini-turistaparadicsomai. De amúgy a jellemzően egy-két Budapest nagyságú szigetországokra rákeresve eléggé hasonló dolgokat találtam. Van egy érdekes, karibi kultúrával foglalkozó weboldal, amire rábukkantam: a neve Repeating islands (ismétlődő szigetek), és valóban, az a benyomásom támadt, hogy ezeknek a szigeteknek eléggé hasonló a logikájuk. Mindenhol van egy nagyobb település, egy repülőtér, néhány jachtkikötő, középen egy vagy több dzsungellel borított hegy, vulkanikus gőzölgések és fátyolos vízesések, a parton körbe pedig egy út kacskaringózik, ami kis falvakat, körbekerített szállodakomplexumokat és eldugott strandokat fűz fel egymás után, mint egy nyakláncot.

img_4606_new.jpg

Szóval a feladat az volt, hogy kiválasszak az ismétlődő szigetek közül hármat. Mindenképpen meg akartam nézni egy vagy két mini-államot. Ezekből amúgy majdnem egy egységes ország jött létre, Nyugat-Indiai Föderáció néven (Kolumbusz tévedésére utalva ugyanis az angolban még mindig West Indies néven emlegetik ezt a régiót). A II. világháború utáni dekolonizációs hullám során a britek megpróbálták egy darabban leválasztani magukról az összes karibi gyarmatukat. Ebbe Jamaica, Trinidad és még egy tucat apró sziget vagy szigetcsoport tartozott bele, ami egy teljesen életképtelen és logisztikailag összetarthatatlan politikai entitást eredményezett volna. Nem is jött össze a projekt, először a legnagyobb (és a többiektől legtávolabb fekvő) Jamaica kiáltotta ki a függetlenségét, majd utána szép lassan nyolc kisebb sziget vagy szigetcsoport is, külön-külön, míg három terület továbbra is brit fennhatóság alatt maradt. Két emléke maradt a közös múltnak: a Nyugat-Indiai Egyetem és a Nyugat-Indiai krikettcsapat.

img_4812_new.jpg

És szerettem volna meglátogatni egy kis gyarmatot is. Francia Guyana esetében is nagyon érdekes volt látni, ahogy az egykori gyarmattartó nagyhatalmak foggal-körömmel ragaszkodnak a valamikori globális jelenlétük utolsó megmaradt morzsáihoz. Franciaország azt az elvet követi, hogy nem vesz tudomást a földrajzról, és a „tengerentúli megyéit” (département d’outre-mer) ugyanolyan francia megyének tekinti, mint azokat, amik Európában vannak. Hollandia és az Egyesült Királyság ennél valamivel pragmatikusabb volt, és széles autonómiával látta el a speciális helyzetű kis szigeteit. Az Egyesült Államok pedig Puerto Rico megszerzése után megvette az amúgy is teljesen tájidegen dánoktól az egyetlen karibi gyarmatukat, a Déli-Virgin-szigeteket, és azóta afféle trópusi Disneylandként üzemelteti őket (hivatalos jogállásuk „bekebelezetlen és szervezett területek”, bármit is jelentsen ez).

img_5839_new.jpg

Ez a kép, meg a következő öt Martinique-on készült.

Végül arra jutottam, hogy a háromból kettő legyen független, angol nyelvű szigetország, egy pedig francia nyelvű külbirtok – pláne, mivel ez utóbbiakat viszonylag olcsó repülőjáratok kötik össze Párizzsal. Így esett a választásom Trinidad és Tobagóra, Saint Luciára és Martinique-ra, az utazást pedig egy meglepően jó áron talált, párizsi átszállással megoldott Martinique-Budapest repülőúttal zártam le. Bár kicsit intuitív volt a választás, utólag belegondolva nagyon elégedett vagyok a három szigettel, amit a Kis-Antillákból végül is sikerült meglátogatnom.

img_5789_new.jpg

Főleg azért, mert eléggé eltérő karakterű szigetekről van szó. Természeti környezet szempontjából Saint Luciáé az aranyérem: kevés olyan helyen jártam életemben, amire annyira illene a „paradicsomi” jelző, mint erre a valószínűtlenül gyönyörű szigetre. Martinique is nagyon jól néz ki, míg Trinidad igazából csak egy „kellemes” bronzérmes helyezésre jogosult. Ahogy ehhez a bejegyzéshez kerestem a „sziget-fílinget”, vagyis a karibi idillt bemutató képeket, a végső válogatásba nem is került bele Trinidadon készült fotó, csak Saint Luciát és Martinique-ot bemutató képek. Kulturálisan viszont épp fordított a helyzet: Trinidad és Tobago egy hallatlanul izgalmas, multikulturális ország, ami egészen különleges élményeket tartogat az erre fogékonyaknak. Martinique is elég érdekes, Saint Luciáról viszont nem sokat tudok elmondani azon kívül, hogy a kis sziget két Nobel-díjast is adott a világnak, és ezzel övé a legmagasabb Nobel/fő arány a világ független országai közül.

img_5700_new.jpg

A szállás kérdését végül úgy-ahogy megoldottam: hostelek és olcsó szállodák híján kénytelen voltam az egész utazásom legrámenősebb Couchsurfing-offenzíváját lefolytatni, mire mindhárom szigeten találtam valakit, aki hajlandó volt vendégül látni. Saint Lucián aztán végül el kellett jönnöm a szállásadómtól, és a martinique-i vendéglátóm sem tudott a teljes ott töltött időmre fogadni, de még így is sokkal jobban jártam, mintha mindenhol Airbnb-zni kellett volna. Castries-ben ugyanis a város szélén, egy félreeső hegyoldalon egyetlen éjszakára százhúsz dollárba került egy szoba, ami tízszer annyi, mint amit egy hasonló adottságú tengerparti kisvárosban ki kell fizetni egy olcsóbb országban – mondjuk Kolumbiában.

img_6176_new.jpg

Tengerparti koktélozáshoz pedig kétszer kerültem közel – mindkét alkalommal Martinique-on. Először akkor, amikor Saint-Pierre-ben egy kisvendéglőben találtam egy elfogadható árú menüt, amihez járt egy csodálatos planteur koktél – a fehér rumból és guavaléből készült, ananásszal és barna cukorral díszített aperitifet azóta emlegetem. Másodszor pedig akkor, amikor a Pointe Marin-i kisboltban vett rumot és kólát összeöntöttem egy műanyag üvegbe, és – a lábam között szorongatva a zsákmányt – visszaeveztem egy imbolygó mini-kajakban a vitorláshajóra a két betépett tengerészhez, akikkel megosztoztam a kajütön, és aztán megittuk a flakonból ezt a tulajdonképpen Cuba Librének is nevezhető löttyöt.

img_6206_new.jpg

Szóval nem volt könnyű menet, de nagyon örülök, hogy mégis sikerült belekóstolnom a Kis-Antillák világába. Ez a környék alighanem kivétel az általános hátizsákos logika szabályai alól: míg Dél-Amerika országaiba az oda-vissza repülőjegy és az utazási irodákon keresztül szervezett nyaralás drága, így megéri hosszabb időre menni és a helyszínen improvizálni, addig a Kis-Antillákra egész jó áron ki lehet fogni egy chartert, és jó előre le lehet foglalni valami elviselhető árú szállást, egy sziget pedig pont jó egy nyolc-tíz napos kényelmes láblógatásra. A sziget-hoppinghoz viszont saját hajó kell, ami merőben más műfaj, mint a hátizsákozás. Bár, mint az imént említett hajóskapitányoktól megtudtam, azt is lehet olcsójános módjára csinálni. Mert luxushajók ide, csillagászati árak oda: aki akar, az a Kis-Antillákon is megtalálja a módját, hogy relatíve kevés pénzből abszolút felejthetetlen élményekkel legyen gazdagabb.

Arról nem is beszélve, hogy az egész szigetvilág annyira gyönyörű, hogy az ember azonnal elfeledkezik a pénzről, meg a maceráról is – ha végre-valahára eljutott odáig.

img_5965_new.jpg

Érdekel Latin-Amerika és a Karib-térség? Az Európa Könyvkiadónál a 2016-ban megjelent, Hátizsákkal Brazíliában című könyvemből számos hasznos dolgot tudhatsz meg a régió legnagyobb országáról, például hogy hogyan érdemes szállást keresni, mik a biztonsági alapszabályok, és úgy általában mire számítson az ember, ha vékony pénztárcával utazgat a világnak ezen a részén. Meg még sok minden mást is...

 

A bejegyzés trackback címe:

https://clandestino.blog.hu/api/trackback/id/tr2514109067

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása