A hely nagyjából úgy nézett ki, mint egy elhanyagolt parkoló, ahol az aszfalt felgyűrődött, és egy kiadós esőzés után a nagyobb mélyedésekben megállt a víz. Sőt, növények is megtelepedtek a feketén csillogó burkolat repedéseiben. Kifejezetten lehangoló volt a látvány, ami még egy ipartelepnek is a szégyenére válna, ehhez képest ez volt Trinidad és Tobago egyik leghíresebb látnivalója.
Azt a hatszáz méter átmérőjű aszfaltos placcot ugyanis a természet hozta létre.
Trinidad alatt annyi kőolaj van, hogy konkrétan kifolyik a felszínre. Így jött létre ez a bizarr látványosság, aminek a tetején mezítlábas turisták mászkálnak, és élvezik a napsütésben a sekély, gyógyhatású vizet, ahogy a fekete aljzat fölött kellemesen felmelegedik. A felszín alatt azonban az Aszfalttó (Pitch Lake) tíz millió tonna kőolaj-származékot tartalmaz, ami szép komótosan bugyog felfelé, és amíg nem bányászták a tartalmát, addig a felesleg belecsorgott a tengerbe. Így bukkant rá a térséget körbejáró első európai hajós, Sir Walter Raleigh, aki Eldorádót kereste. Az angol felfedező a mesés aranyvárost ugyan nem találta meg, a Guyana-régiót viszont alaposan feltérképezte, és Trinidadban kikötve a matrózai ellesték az itt élő indiánoktól, hogy a természetes aszfalt tökéletes a hajók deszkái közötti rések betömítésére. Miután megjavították a hajókat, Raleigh emberei kifosztották és felgyújtották a sziget egyetlen spanyol települését (a mai Port of Spain ősét), aztán elégedetten továbbálltak.
Ennél sokkal több dolog nem történt itt egészen a XIX. század végéig, amikor is egy amerikai üzletember koncessziót vásárolt, hogy az Aszfalttóból kitermelt aszfalttal burkolja be Washington utcáit. Kicsivel később pedig a közeli öböl mélyén végzett próbafúrások rengeteg kőolajat és földgázt találtak. Ez egyrészt elindított egy dinamikus gazdasági növekedést, ami Trinidad és Tobagót néhány évtized leforgása alatt a térség leggazdagabb országává tette, másrészt az Egyesült Államok érdeklődését is felkeltette. A második világháború kitörése után a stratégiai helyen fekvő, olajban gazdag sziget északnyugati részét úgy, ahogy van, bérbe vették a britektől, és az ország függetlenedéséig ott is állomásoztak az amerikai csapatok.
A jenki férfiak és a trinidadi nők sajátos viszonyáról szól a Rum and Coca-Cola című sláger („Both mother and daughter / Workin' for the Yankee dollar”), de erre az időre vezethető vissza az is, hogy a használaton kívüli fém olajoshordókon elkezdtek dobolni a trinidadi férfiak. A steelpan (magyarul, kicsit félrefordítva: stíldob) felületén úgy csiszolták meg a fémet, hogy tíz-húsz zenei hangot, akár két teljes oktávot le lehessen rajta játszani. A trinidadi karneválok jellegzetes hangszerévé vált stíldobokat ma már nem hordókból készítik, hanem külön erre a célra edzett acélból, és ritka az olyan nap, amikor ne szűrődne be a hangjuk az ablakon. Egyik este Belay-jal elsétáltunk a közeli szupermarketbe sörért, és végighallgattuk, ahogy az egyik karneváli zenekar éppen ott próbál a bolt mellett egy fedett teraszon. Jó korán elkezdték a készülődést, látogatásom ugyanis júliusra esett, a karnevál pedig mindig februárban van.
Ma Trinidad és Tobago exportjának több, mint 60%-át a kőolaj-származékok és a földgáz teszi ki, és ez a térségben páratlanul magas életszínvonalat biztosít a triniknek. Az ország GDP/fő tekintetében egy kicsivel Magyarország fölött helyezkedik el, és bár a jövedelmi egyenlőtlenségek nagyobbak (több a szupergazdag és nagyobb a szegények aránya), összességében Trinidad és Tobago egy jómódú ország. Pláne, ha az összezuhant Venezuelához hasonlítjuk: a Trinidad alatti olajmező ugyanis lényegében ugyanaz, mint a Venezuela alatti, hiszen a sziget délnyugati csücskét egy mindössze tizenegy kilométer széles tengerszoros választja el a dél-amerikai országtól.
A fővároson, Port of Spainen meglátszik a jómód. A belvárosban a gyarmati időszakból fennmaradt néhány angolos ízlésű középület, a látképet azonban az üzleti negyed toronyházai uralják. Az előttük húzódó tengerparti sétányról látszanak az öbölben felállított fúrótornyok, illetve az óriási olajfinomító „fáklyái”, vagyis azok a kémények, amelyek tetején a kitermelés melléktermékként keletkező gázok égnek el.
Műholdkép: Google Maps.
Az igazi „kőolaj-élményt” ugyanakkor mégiscsak az Aszfalttó jelenti, hiszen itt látszik, hogy milyen elképesztő mennyiségű fekete ásványt rejt Trinidad alatt a föld. Amikor megérkeztem a látogatóközpontba (két óra volt az út Port of Spainből busszal, San Fernando-i átszállással), a környező buja növényzet miatt először nem is láttam, hogy merre van az aszfalt. A kesudió-fák, a nád és a vízililiomok között aztán észrevettem a kibukkanó fekete részeket. A vizes mélyedésekben néhányan fürödtek: állítólag jót tesz a bőrnek a magas kéntartalma miatt.
A helyiek úgy jártak-keltek az Aszfalttó felszínén, mintha tényleg csak egy parkoló lenne, a látogatók viszont szigorúan csak túravezetővel mehetnek rá az aszfaltra. A szilárdabb tömbök között ugyanis függőleges erek vannak, ahol a folyékony(abb) aszfalt tör felfelé, és ahol süppedős a felszín. Azon az útvonalon, amit bejártunk, a felület csak annyira süppedt a lépéseink alatt, mint egy aszfaltút a negyven fokos kánikulában (illetve, mivel vékony vízréteg borította, így nem ragadt a cipőnkre), de állítólag egy autó nagyon gyorsan lesüllyedne benne. A túravezetőnk elmondta, hogy az egykor itt élő indiánok áldozati tárgyakat dobáltak az aszfaltra, amelyekből több elő is bukkant azóta – prehisztorikus őslajhárok csontjaival együtt, akik alighanem szintén a fekete ragacsba süppedve lelték halálukat.
Az aszfaltot folyamatosan termelik ki a tóból, és világszerte utakon és repülőtéri kifutókon használják. A londoni Buckingham-palota előtti útszakasz is az innen kinyert aszfalttal van borítva. A bányászat olyan értelemben kifejezetten kényelmes, hogy nem egy mély gödör aljáról kell felhozni a kőzetet: egy tíz méter átmérőjű, két méter mély lyuk három napon belül teljesen újratölti magát.
Akármennyire is kedélyesen rohangáltak a trini kisgyerekek a felületén, az aszfalttó azért egy kicsit ijesztő volt. Az a kényelmetlen érzésem támadt, mintha a tó valahogy életben lenne. Mint egy lassan mozgó, de állandóan emésztő szörny, ami bizonyos dolgokat lenyel, másokat meg kiköp: itt-ott ágak, levelek bukkantak belőle elő. A túravezetőnk egy bottal hosszú, ragacsos húrt húzott ki egy lágy részen az aszfaltból: ha valaki abba a mélyedésbe lépne, mondta, az egész turistacsoportra szükség lenne, hogy kirángassák onnan a bajba jutottat.
Visszafelé, ahogy átvágtunk a tavon, a lábam alatt néha éreztem, hogy süpped egy kicsit az aszfalt. Elgondolkodtam, hogy mi lenne, ha rossz helyre lépnék, és derékig süppednék. Oké, kihúznának, de vajon hogyan mosnék le magamról több kilónyi ragacsos aszfaltot? Vagy ha nem tudnának kihúzni, milyen rettenetes halál lenne ebbe a trutyiba fulladni? Szerencsére nem olyan nagy a tó, hogy sokáig morfondírozhattam volna ezen. Mire mindezt végiggondoltam, már vissza is értünk a látogatóközpontba, és újra (teljesen) szilárd talajt éreztem a lábam alatt.
Az Aszfaltszörny, úgy tűnik, megkegyelmezett.
Érdekel Latin-Amerika és a Karib-térség? Az Európa Könyvkiadónál a 2016-ban megjelent, Hátizsákkal Brazíliában című könyvemből számos hasznos dolgot tudhatsz meg a régió legnagyobb országáról, például hogy hogyan érdemes szállást keresni, mik a biztonsági alapszabályok, és úgy általában mire számítson az ember, ha vékony pénztárcával utazgat a világnak ezen a részén. Meg még sok minden mást is...
