Hátizsákkal Latin-Amerikában

Clandestino

Clandestino

Jah háta mögött

2018. június 08. - Soltész Béla

– És, van már hol laknod? – kérdezte a fickó, aki bepréselődött mellém az iránytaxi hátsó ülésére.

– Van, az amerikainál – válaszoltam.

– Az amerikai meghalt. Prosztatarákban. De nekem van egy kiadó szobám. Briggy vagyok – nyújtotta a kezét.

img_3533_new.jpg

Soha nem fogom megtudni, hogy az a szegény amerikai, aki a Lonely Planet szerint Accompong egyetlen panzióját üzemeltette, valóban eltávozott-e az élők sorából, vagy pedig utazásom leggátlástalanabb hazugságát volt szerencsém hallani. Mindenesetre nem láttam alternatívát: miután a falu főterén megállt az ütött-kopott autó, követtem Briggy-t, ezt a nem különösebben bizalomgerjesztő helyi srácot. A házához érve leültetett a tornácon egy hintaszékre. – Kicsit rendetlen a szoba, várj egy pillanatot – mondta. Húsz perc telt el, mire előkerült, és bevezetett egy annyira mocskos és kupis helyiségbe, hogy el sem merem képzelni, milyen lehetett azelőtt, hogy sietve elkezdte volna összepakolni a szanaszét heverő cuccait. 

img_3361_new.jpg

De egyáltalán, hogyan és miért kerültem Accompongba? Nos, eredetileg nem oda szerettem volna menni, hanem egy rasztafariánus közösségbe, ahová kingstoni vendéglátóm, Ashley ajánlásával az Atsushi nevű öreg japán raszta tudott volna elvinni, akivel személyesen találkoztam is a Dub Clubban. Ő viszont szőrén-szálán eltűnt Kingstonból, és a telefont sem vette fel, így Ashley széttárta a kezét. – Miért nem mész inkább egy maroon faluba? – kérdezte. – Az is nagyon érdekes lesz, meglátod!

img_3713_new.jpg

A jamaicai maroonok – akárcsak a suriname-i marronok, akikhez korábban már volt szerencsém – olyan rabszolgák leszármazottai, akik annak idején elszöktek az ültetvényekről, és a bozótos hegyvidék menedékében építettek falvakat. Suriname-ban nagyon nagy élmény volt meglátogatni az egykori szökevények által alapított falvakat, ezért úgy határoztam, hogy a vidéki Jamaicával a Kingstontól legtávolabb eső maroon faluban, Accompongban fogok megismerkedni. Abban ugyanis biztos voltam, ennek a kicsi, de annál sokszínűbb országnak van még egy arca, ami más, mint Kingston, és más, mint a tengerpart. Ez pedig az Isten (vagy ahogy a raszták mondják: Jah) háta mögötti Jamaica. Így jutottam el többszöri átszállással addig az iránytaxiig, ami az utolsó tizenöt kilométert megtette, és ahol Briggy mellém huppant.

img_3555_new.jpg

Miközben lepakoltam a cuccaimat, Briggy folyamatosan telefonált, de hogy miről beszélt, arról a vaskos jamaicai patois miatt fogalmam sem volt. Mindenesetre miután konstatálta, hogy sikeresen kihalászta az egyetlen turistát, aki aznap a faluba érkezett, megkérte az unokatesóját, Lawrence-t, hogy ő vezessen engem körbe. A hosszú rasztát viselő srác imbolyogva járt, mint egy teve, és nagyon lassan beszélt. Nekiindultunk, és miközben ballagtunk a főutcán, elmondta, hogy Accompong, akiről a falu a nevét kapta, egy rabszolga volt, aki eredetileg Ghánában született, és fellázadt néhány más, az Akan és az Ashanti nemzetségekhez tartozó sorstársával együtt. A lázadók a hegyekbe menekültek, egy Nanny becenéven ismert idősebb nő vezetésével, aki az obeah nevű vallás beavatottja volt. A harcostársai pedig – Cudjoe, Accompong, Johnny, Cuffy és Quao – mindannyian egy-egy falut alapítottak a hegyekben.

img_3434_new.jpg

Accompong  1739-ben telepítette le a követőit ezen a helyen, miután Cudjoe vezér kiegyezett az angolokkal. A pragmatikus gyarmatosítók beleegyeztek, hogy a nehezen megközelíthető hegyekben a maroonok autonóm falvakat létesítsenek és ne fizessenek adót. Cserébe elvárták tőlük, hogy a szökevény rabszolgákat fogják el és küldjék őket vissza: ezt a maroonok néha megtették, néha viszont nem, így a létszámuk folyamatosan gyarapodott. Harcias különállásukat a rabszolga-felszabadítás, majd pedig Jamaica függetlenné válása után is megtartották: a jamaicai kormány mind a mai napig elismeri a maroonok autonómiáját.

img_3503_new.jpg

– Minden családnak van egy kis darab földje, amiből megél – magyarázta Lawrence, hogy hogyan néz ez ki a gyakorlatban – de senkinek sincs róla papírja. Mindenki tudja, hogy melyik föld kié. És senki nem fizet adót a kormánynak se a föld, se a ház, se a termények után. 

– És nincsenek konfliktusok a közösségen belül? – kérdeztem.

– Néha vannak. De akkor sem fordulunk a bírósághoz. Van egy kapitányunk, ő tesz igazságot. Jobban bízunk benne, mint az állami bírókban. 

img_3490_new.jpg

Kiértünk egy nagy mangófához, ahonnan szép kilátás nyílt a völgyre és a kisebb-nagyobb mélyedésekre. A környék a Cockpit Country nevet viseli – nem véletlenül. A cockpit azt a teret vagy arénát jelöli, ahol a kakasviadalokat szokták rendezni, és az Accompong körüli dombság tele van olyan meredek oldalú mélyedésekkel, amelyek egy ilyen arénához hasonlatosak. A domborzat segítette a maroonokat, hogy a támadásokat visszaverjék, na meg persze a bozótharcban szerzett gyakorlatuk. A környéket az angolok "Nézz hátra-földnek" (Land of Look Behind) is nevezték, arra utalva, hogy az elhaladó lovasokra előszeretettel ugrottak rá hátulról a maroonok, és vágták el a torkukat.
img_3545_new.jpg

– Ez itt a Kindah Tree – mondta Lawrence. – Ez alatt ült Cudjoe, amikor békét kötött az angolokkal.

Hitetlenkedve néztem a fát. Vajon tényleg háromszáz éves? Nem tudtam megállapítani, mert nem értek a mangófák kormeghatározásához. A gyökerei mindenesetre messze értek: a fához vezető út olyan volt, mint egy lépcső, aminek minden foka egy-egy gyökérből állt. Ez a fa a közösség összetartozását szimbolizálja, magyarázta Lawrence. 

img_3526_new.jpg

Aztán, ahogy tovább haladtunk, felmászott egy másik fára, hogy leszedjen egy jákát (jackfruit), ezt a hatalmas, rücskös termést, aminek a halványsárga magházai ehetőek (és nagyon finomak). A termékeny hegyekben sokféle haszonnövény nőtt: kenyérgyümölcs és akiszilva (ackee), valamint sok szép, terebélyes sativa bokor.

img_3580_new.jpg

Visszakanyarodtunk a falu főtere felé. Kezdett valamiféle képem lenni arról, hogy milyen is a maroonok földje. Míg Suriname-ban a szökött rabszolgák utódai mind a mai napig úgy élnek, mint egy elveszett törzs a dzsungel mélyén, nagyon korlátozott hozzáféréssel az olyan modern vívmányokhoz, mint az elektromosság vagy az autók, addig a jamaicai maroonok nem szenvednek hiányt semmi ilyesmiben. Volt villany, vezetékes víz, aszfaltozott út, és a házak külseje és a lakók ruházata sem tért el semmiben a Kingston külvárosaiban vagy a tengerparton látottaktól. Az viszont feltűnt, hogy szinte minden házon Nanny, Cudjoe és más maroon hősök festett portréja díszeleg, illetve néhány hangszer – dobok és kürtök – rajza. Ez eléggé más volt, mint Kingstonban, ahol leginkább Bob Marley és Hailé Szelasszié tekintett le a falakról a járókelőkre.
 img_3495_new.jpg

Megérkeztünk a múzeumba. A büszke accompongiak egy tornaterem-szerű helyiségbe gyűjtötték mindazt a tárgyi örökséget, ami az őseiktől rájuk maradt. Például volt néhány abeng – ez az a kürt, amit a falakra festve láttam – ami tehénszarvból készült, és amivel hosszú, komplex üzeneteket tudtak eltülkölni, amit kilométerekkel arrébb is meghallottak (de amit csak a maroonok tudtak értelmezni, az angolok értelemszerűen nem). És látható volt a gumbay dob is, ami az afrikai eredetű ceremóniák nélkülözhetetlen kelléke.  

img_3463_new.jpg

Az afrikai örökség annyira fontos az accompongi maroonoknak, hogy néhány éve Cudjoe emléknapján még a nigériai nagykövetet is meghívták, hogy avassa fel a hős rabszolgavezér szobrát. Érdekesség viszont, hogy mindezek ellenére a falu lakói egy amerikai alapítású protestáns felekezethez, a Church of God-hoz tartoznak: a templom mögött, a temető felé vezető úton egy temetésbe botlottunk, ami teljesen átlagos keresztény temetésnek tűnt azt leszámítva, hogy a gyászolók többsége színes ruhában volt, és egyáltalán nem tűnt letörtnek.

img_3730_new.jpgElkezdett sötétedni. Különösebb elképzelés nélkül lófráltunk Lawrence-szel, és ahogy az ilyen lófrálások esetében lenni szokott, a kocsmában kötöttünk ki. A falu egyetlen kocsmája a Church Corner nevet viselte (és valóban a templomhoz vezető utca és a főutca sarkáról nyílt). Rendeltem egy sört, és érdeklődve néztem a bejárat előtt feltornyozott óriási hangfalakat.

img_3432_new_1.jpg

– Buli lesz? – kérdeztem.

– Az bizony – válaszolt Lawrence. – Nem is akármilyen. Voltál már sound system party-ban?

– Nem.

Ebben a pillanatban megszólalt egy iszonyatos basszus-szólam, és berezonált a gyomrom, meg az összes belső szervem.

– Hát akkor most leszel – vigyorgott Lawrence.

Erről fog szólni a következő bejegyzés. 

img_3729_new.jpg

Érdekel Latin-Amerika és a Karib-térség? Az Európa Könyvkiadónál a 2016-ban megjelent, Hátizsákkal Brazíliában című könyvemből számos hasznos dolgot tudhatsz meg a régió legnagyobb országáról, például hogy hogyan érdemes szállást keresni, mik a biztonsági alapszabályok, és úgy általában mire számítson az ember, ha vékony pénztárcával utazgat a világnak ezen a részén. Meg még sok minden mást is...

 

A bejegyzés trackback címe:

https://clandestino.blog.hu/api/trackback/id/tr1114013752

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása