Hátizsákkal Latin-Amerikában

Clandestino

Clandestino

Roraima, egy másik bolygó

2017. október 04. - Soltész Béla

Figyelem! Ez a bejegyzés egy 2015-ben tett utazásról szól. Azóta nagyon sokat romlott a helyzet Venezuelában: jelenleg senkinek nem ajánlom, hogy hátizsákos turistaként, egyedül, helyismeret nélkül oda utazzon. A jelenlegi eseményekről itt olvashatod az összefoglaló cikkemet.

A történet első részét pedig itt olvashatod! 

A köd felszállt, és feltárult előttem a Roraima teteje. Először a fekete, amorf sziklákra lettem figyelmes, aztán pedig arra, hogy ahol megrepedt vagy meghorzsolódott a felszín, ott rózsaszínű volt a kőzet. A sziklák közötti mélyedésekben megült a víz, és ott is rózsaszín homok gyűlt össze.

img_8728_new.jpg

Aztán a növényeket vettem szemügyre. Kékeszöld pozsgások és kancsószerű húsevő növények nőttek a sziklák repedéseiben. Távolabb bordó levelű törpefákat láttam, amelyek itt-ott kandikáltak ki a kövek közül. Hihetetlen, szürreális és teljesen idegen volt a környezet.

img_8777_new.jpg

Nem úgy volt holdbéli, mint egy sivatag, hanem úgy, mint egy sci-fi díszlete. A Roraima teteje ténylegesen olyan volt, mint egy másik bolygó, és ahogy tátott szájjal nézelődtem, alighanem akkor sem lepődtem meg volna jobban, ha egy Csillagok háborúja-szereplő bukkant volna elő valamelyik fekete-rózsaszín szikla mögül.

img_8547_new.jpg

Elindultunk a plató belseje felé. Néhány kanyar után már nem látszott az alattunk elterülő szavanna. A Roraima teteje, bár nem teljesen lapos, és mindenfelé sziklák állnak ki belőle, annyiban mégis teljesen különbözik az összes többi, általam ismert hegytől, hogy nem lejt egyértelműen valamelyik irányba. A vízfolyások tehát, ha ki is alakulnak, sok esetben csak egy nagyobbfajta tócsáig vezetnek. Egy idő után teljesen megfeledkeztem arról, hogy egy hegytetőn járok, átlagosan 2700 méter magasságban: a göcsörtös terepen, ahogy minden leírás fel is hívja rá a figyelmet, épp emiatt nagyon könnyű eltévedni.

img_8610_new.jpg

Szerencsére a túrát vezető Carlos, illetve Junior, a segédje már legalább százszor jártak itt, és biztos léptekkel haladtak a sziklakúpok között. A Roraima teteje harmincegy négyzetkilométer, vagyis első ránézésre nem túl nagy, mégis a nehéz terepviszonyok miatt a legtöbb turista csak a feljárathoz legközelebb eső részeket járja be. Mi is relatíve kis területen belül maradtunk, ugyanis nem sok értelme lett volna keresztülgyalogolni az egészet: a sziklák, a növények, a rózsaszín homokpadok az egész hegytetőn nagyon hasonlóak.

img_8658_new.jpg

Egy érdekességet találtunk volna, ha átkommandózunk a hegytető túlsó végére: a Venezuela-Brazília-Guyana hármas határt. Itt, a Roraima tetején találkozik össze a három ország, ám mivel gyakorlatilag csak Venezuela felől lehet megközelíteni a hegytetőt, a határkövön kívül semmi más nincs, ami a másik két ország fennhatóságára utalna. Meg egyébként is, a Roraima teteje annyira túlvilági, hogy az országneveknek és határoknak vajmi kevés értelmük van itt.

img_8695_new.jpg

Az első utunk így a „Hotel” nevű sziklacsoporthoz vezetett. Valódi hotelről természetesen szó sem volt: egy kiugró, ereszhez hasonló sziklacsoportot neveztek el így a pemón indián túravezetők. Itt, a sziklaereszek alatt verték fel a sátrakat és itt főztek gázrezsón meglepően korrekt, meleg ételeket a csoportnak. A Roraima tetejéről mindent vissza kell vinni Paraitepui faluig, így a tábor összes hulladékát – beleértve a kinyithatós székre hasonlító mobilvécé tartalmát – zsákokba csomagolva cipelte Carlos és Junior a bukdácsoló túracsoport után.

img_8769_new.jpg

Elgyalogoltunk a Ventana (Ablak) nevű képződményig, ahol két nagyobb szikla között egészen a mélység legszéléig merészkedhetett, aki akart. Én már a szikla szélétől három-négy méterre is iszonyúan szédültem: alattunk négyszáz méteres mélység tátongott, és csak akkor vált valamivel kevésbé ijesztővé a látvány, amikor egy felhő beúszott ebbe az űrbe. Onnantól kezdve olyan érzésem volt, mintha a velem egy magasságban lévő felhőtakaróra rálépve a túloldalon magasodó másik táblahegyig, a Kukenán tepui-ig tudnék sétálni.

img_8726_new.jpg

A hülye japánok mindeközben azzal szórakoztak, hogy a szakadék legszélén készítettek olyan fotókat egymásról, amin felugranak a levegőbe, illetve amin ketten lóbálják a harmadikat. Ezt képtelen voltam végignézni, úgyhogy inkább leereszkedtem az egyik mélyedésbe, ami a hegy biztonságos felszíne felé lejtett, és ahonnan nem látszott a szakadék. A rózsaszín homok telis-tele volt kristállyal. Állítólag a Roraima tetején gyémántot is gyűjtöttek régi idők kincsvadászai – egészen addig, amíg a szigorú nemzeti parki védelem miatt ki nem tiltották őket az egész környékről.

img_8690_new.jpg

Tovább indultunk, és egyre nagyobb, ökölnyi és emberfejnyi rögöket találtunk, amelyek apró hegyikristályokból álltak össze. Néhol szabályos kristályszőnyegen lépkedtünk, ami szikrázott a napsütésben. Néhányszor viszont a felhők leereszkedtek, pár perc leforgása alatt, és ettől azonnal kellemetlenül nyirkos lett minden ruhánk. Aztán, ahogy jöttek, úgy el is mentek a felhők, és újra melegünk lett. Épp egy ilyen tikkadt pillanatban érkeztünk meg egy kis patakmederhez, amit a túravezetőink Jacuzzi néven emlegettek. Bemásztam a jéghideg vízbe: pontosan egy percet bírtam ki benne.

img_8740_new.jpg

A vízfolyáshoz közel Carlos talált néhány apró, fekete békát. Ez a miniatűr kétéltű-faj csak a Roraima tetején él: sehol máshol nem fordul elő. Más állat a hegytetőn nem él meg, csak madarak fészkelnek itt, illetve denevérek lakják az üregeket és a barlangokat. Az egyik barlangba leereszkedtünk, de a kivilágítatlan, kanyargós járat egy idő után beszűkült, meg elég ijesztő is volt annak tudatában, hogy egy rossz lépés és egy esés végzetes lehet itt: a mentőhelikopter legalább három óra alatt ér csak ki, és egyáltalán nem biztos, hogy le tud szállni a göcsörtös hegyfelszínen.

img_8733_new.jpg

Szívesen maradtam volna még egy-két napot, de az az igazság, hogy két nap alatt a hegytető minden furcsaságát meg lehet nézni, és a harmadik napon az újabb és újabb amorf sziklák, rózsaszín homokdombok, kristályhalmok, húsevő növények és bordó cserjék már nem okoznak meglepetést. Hihetetlen az emberi psziché: egy ilyen tökéletesen földöntúli, minden korábbi tapasztalatától különböző környezetet is normálisnak tud érzékelni, ha már eltöltött két napot a bámulásával.

img_8759_new.jpg

A visszaindulásunk reggelén ráadásul eleredt az eső, és a táj hirtelen rendkívül barátságtalanná változott. Egészen idáig volt egy olyan jóleső mentális játékom, hogy azt képzeltem: ez tényleg egy másik bolygó, és én egy űrhajó legénységéhez tartozom. Az esős-ködös szürkeségben gyalogolva viszont elkezdtem azt érezni, hogy ez a bolygó már nem lát szívesen, és legfőbb ideje visszatérni a Földre. A csúszós köveken egyensúlyozva érkeztünk vissza a hegy lejáratához: a La Rampa alig látszott a ködben.

img_8560_new.jpg

Vissza-visszafordulva ereszkedtem le, és figyeltem, méterről méterre, ahogy a Roraima tetején növő bizarr színű és formájú növények átadják a helyüket a páfrányoknak és moháknak. Meglepően gyors volt a váltás: talán ha kétszáz méternyit gyalogoltam-bukdácsoltam a hegytető szélétől, amikor azt vettem észre, hogy a hegytető növényei eltűntek. Átléptem a határt: visszatértem a saját bolygómra, a Földre.

img_8618_new.jpg
Kitisztult az ég, feltárult előttem a szavanna. Amikor leértünk a hegy tövébe, az alaptáborba, a túracsapatunk megilletődötten ült le pihenni a fűbe. Néztünk visszafelé, a négyszáz méter magas sziklafalra. De nem úgy, mint a hegymászók, akik megmásztak egy nagy hegyet, hanem mint a kozmoszból hazatérő asztronauták.

img_8637_new_1.jpg

Nem is tudok mást visszaidézni a túra végéről, mint azt, amit akkor és ott éreztem: a végtelen hálát. Egyrészt a sorsnak, hogy elvitt a Roraima tetejére (és hogy épségben visszahozott onnan). Másrészt pedig az útitársaimnak, akikkel ezt a hihetetlen élményt átélhettem.

Kedves Elizabeth, César, Rubens, Vanessa, Chris, Clara, Amandine, Ernst, Hiro, Daichi, Taichi, Carlos és Junior: köszönöm az űrutazást!  

img_8789_new_2.jpg

Érdekel Dél-Amerika? Az Európa Könyvkiadónál megjelent, Hátizsákkal Brazíliában című könyvemből számos hasznos dolgot tudhatsz meg a kontinens legnagyobb országáról, például hogy hogyan érdemes szállást keresni, mik a biztonsági alapszabályok, és úgy általában mire számítson az ember, ha vékony pénztárcával utazgat a világnak ezen a részén. Meg még sok minden mást is...

A bejegyzés trackback címe:

https://clandestino.blog.hu/api/trackback/id/tr6112708690

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása