Házigazdám Trinidad és Tobagóban mindenképpen dobogós helyet érdemelne az „utazásom legemlékezetesebb vendéglátói” kategóriában, ha a Couchsurfing verseny lenne, nem pedig a hátizsákos utazók életét megkönnyítő, nagyszerű eszköz. Az indiai származású Angelo egyszerre volt szakács, történész és slammer, aki egyrészt remekül főzött mindenféle fűszeres chutney-kat, másrészt pedig extra intenzív kulturális és történelmi bevezetőt kaptam tőle a három nap alatt, amíg a kisszobájában laktam. Kellett is, mert a trinik (ahogy a trinidadiakat becézni szokás) amúgy nem különösebben érzik ezt a turizmus nevű dolgot: az olajkitermelésből élő, gazdag szigetország nem szorul rá a látogatók pénzére, így az igényeiket sem sietnek kielégíteni. Ugyanakkor viszont ez a sajátos kultúrájú ország tele van meglepő látnivalókkal. Angelo tanácsát követve például eljutottam a Karib-térség egyik legkülönösebb pontjára: egy huszonhat méteres, vöröses színű majomszoborhoz, ami Hanumánt, az odaadás, fegyelmezettség és bátorság hindu megtestesítőjét ábrázolta. Ehhez viszont kétszer másfél órát kellett gyalogolnom egy bekötőút mellett, mert nemhogy turistabusz, de normális tömegközlekedés sem volt a környéken, ahol szemlátomást mindenki a saját autójával közlekedett.
Egy szakács-történész-slammernél lakni már önmagában is nagyon vicces lett volna, de Angelón kívül további, meglepő új ismerősökre tettem szert, amikor a maratoni Guyana-Barbados-Grenada-Trinidad repülőút végén, késő este megérkeztem Angelóék teraszára. A taxi hosszasan bolyongott a kertvárosias Arima sötét utcáin, ahol csak egyetlen házból szűrődött ki némi zaj – pontosabban jókedvű, részeg óbégatás.
– Ez lesz az a ház? – kérdezte a taxis.
– Remélem – válaszoltam.
Szerencsém volt, az volt az a ház. Angelo aznap töltötte be a huszonötöt, és az egész délutánt és estét felölelő grillezés és piálás eredményeképpen már alaposan el volt ázva mindenki, kivéve Yvonne-t, Angelo anyukáját, aki kijött elém az utcára, beengedett a házba, majd miután lecuccoltam, kikísért a teraszra.
– Ő Béla, a couchsurfingről – mondta a srácoknak.
– Az nem lehet – válaszolt Angelo. – Béla már itt van.
Egy nagydarab, göndör hajú, világosbarna bőrű fickóra mutatott.
– Én Belay vagyok – mondta.
– Ja, jó – nevetett Angelo. – Akkor gyere, és igyál vodkát.
Én is nevettem: mennyi esély van arra, hogy egy Béla és egy Belay nevű ember egyszerre couchsurföljön egy trinidadi kertes házban? Akkor pedig végképp elcsodálkoztam, amikor megtudtam, hogy majdnem-névrokonom, Belay személyében egy félig német, félig etióp vallástörténészhez van szerencsém. Rajta kívül még Angelo testvérei – Tracy és Jude – illetve két haverja, Steven és Nelson vodkázott a teraszon. Utóbbiak afro-trinidadiak voltak – az egyik rendőr, a másik postás – és az idő nagy részében rasszista viccekkel szórakoztatták az indiai-trinidadi Angelót és családját. Az afrók vicceinek többnyire az volt a csattanója, hogy az indiaiak zsugori, rosszindulatú, pénzéhes seggfejek, Angelo és Jude pedig olyan poénokkal kontrázott, amelyek szerint az afrók iszonyatosan ostobák, lusták és büdösek. Nem tudtam eldönteni, hogy nekem, fehér embernek illik-e nevetnem ezen – a félvér német-etióp Belay is hasonló kínban volt – de szerencsére a helyiek nem különösebben figyeltek ránk, csak nyomták a vicceket egymás után, és remekül szórakoztak, amíg Yvonne meg nem jelent egy tál fokhagymás rotival, hogy egy kicsit tompítsa a vodka hatását.
Nem sikerült, Angelo bealudt, Nelson és Steven pedig dülöngélve elindult hazafelé. Kettesben maradtunk a teraszon Belay-jal, aki hosszasan magyarázta, hogy nagyon érdekli őt a trinidadi vallási és kulturális sokféleség, a híres trini multikulturalizmus és tolerancia, ami akkor és ott, az érintett trinik tökrészeg rasszista óbégatása után legalábbis furán vette ki magát. Végül elfogyott a vodka, és mi is elmentünk aludni.
Másnap Angelo már jóval szofisztikáltabb volt, és amíg megreggeliztünk – a mama, Yvonne amúgy egy pékséget üzemeltetett a ház hátsó részében, így mindig voltak friss indiai lepények az asztalon – lenyomott egy történelmi gyorstalpalót. Szükség is volt rá: Trinidad és Tobago nem az a hely, amit olyan egyszerű megérteni a sokszor hurrikánszerű történelmi események ismerete nélkül. Eleve, az országot alkotó két sziget teljesen eltérő utat járt be a XIX. század közepéig. A Venezuela partjaitól alig tizenegy kilométerre fekvő Trinidad egészen a XVIII. század végéig spanyol gyarmat volt, de a lapos, mocsaras, félreeső szigetre nem szívesen költöztek a spanyolok. Alig ezerötszázan éltek a főváros, a mai Port of Spain (akkor még Puerto de España) környékén, és csak akkor lódult meg a betelepülés, amikor a francia forradalom átterjedt a Karib-térségre, és a royalista francia ültetvényesek menekülni kényszerültek a mai Haiti, Martinique és Guadeloupe területéről. Az őket befogadó spanyoloknál hamarosan tízszer többen lettek Trinidadon a franciák (és rabszolgáik), de közben a napóleoni háborúkban új frontot nyitó Anglia is aktivizálta magát, és 1797-ben lerohanta a szigetet.
Közben Tobagót – ez a kicsi, fél Budapestnyi szigetet – az amerikai kontinens gyarmatosításának legbizarrabb szereplői foglalták el. Angelo váltig állította, hogy egy kelet-európai ország, bizonyos Courland birtokolta Tobagót a XVII. század második felében. Először azt hittem, hogy megártott neki az előző napi vodka, és valami fantasy-filmből szedett kamu országról beszél. Aztán pedig, amikor megtaláltam a Wikipédián és hisztérikus vihogásba kezdtem, akkor ő hitte azt, hogy elittam az eszem. Courland ugyanis magyarul: Kúrföld. Lakói, a Curonians pedig, nos: kúrok.
Nehéz volt visszanyernem a komolyságomat, és most, ahogy ezt írom, szintén nem könnyű decens, összetett mondatokban leírni, hogy a korabeli kúrok… szóval, hogy a Kúrföld nevű államalakulat a XVI. század végétől a XVIII. század elejéig létezett a mai Lettország partvidékén, német nyelvű nemességgel, de balti és finnugor nyelvű parasztsággal. Az egyik herceg (a neve: Kúrföldi Jakab!) úgy döntött, hogy beszáll a korszakban egyre népszerűbb gyarmatosításba, és két tengerentúli birtokra is szert tett. Az egyik egy kis sziget volt Afrikában, a Gambia folyó torkolatában, a másik pedig Tobago, amit 1642-től 1689-ig kúrtak a bírók – akarom mondani, bírtak a kúrok. Utána hosszú, zűrös időszak jött, a XIX. század elejéig összesen harmincháromszor cserélt gazdát a sziget. Holland, francia, spanyol, végül 1814-től brit zászló lengett ott, ahol egykor kúr… na jó, ebből a poénból alighanem elég lesz ennyi.
A napóleoni háborúk végétől kezdődően minkét sziget stabilan brit kézen maradt, és 1833-ban Trinidad és Tobago területén, akárcsak a Brit Birodalom összes többi gyarmatán, megtörtént a rabszolgák felszabadítása. Az ültetvényes gazdálkodásból, cukornád-termelésből élő szigeten munkaerő-hiány lépett fel, amit először venezuelai, majd pedig indiai vendégmunkásokkal próbáltak pótolni a britek. Az előbbi kísérlet nem sikerült, az utóbbi viszont igen: az első világháborúig körülbelül 150 ezer szerződéses munkás érkezett Indiából. Sokan a szerződés lejártával is Trinidadban maradtak, alapjaiban változtatva meg a sziget kulturális és etnikai karakterét. Ma csaknem félmillió indo-trini él az országban, ami a lakosság 35 százalékát teszi ki. Leghíresebb képviselőjük a néhány napja elhunyt Nobel-díjas író, V. S. Naipaul volt: Mr. Biswas háza című regényében például a második generáció, a már Trinidadon született, de kulturálisan szinte teljesen indiai közösség konfliktusait írta meg. Nagyjából az indo-trinikkel megegyező az afro-trinik létszáma, a maradék 30% pedig „vegyes”, azaz a kettő változó arányú keveréke (mint például Nicki Minaj), vagy pedig az említetteken kívül angol, venezuelai, francia, vagy akármilyen más vér csörgedezik az ereiben.
Mondanom sem kell, hogy Trinidad és Tobago egy elképesztően érdekes ország (ami az előző bejegyzésben említett Nyugat-Indiai Föderáció sikertelenségét követően, 1962-ben lett független). Az etnikai sokszínűséghez vallási sokszínűség is társul: a lakosság 33%-a protestáns, 22%-a katolikus, 18%-a hindu és 5%-a muszlim. És mindezt egy nagyon muzikálisan beszélt angol nyelv, illetve spanyolos és franciás településnevek egészítik ki. Csak egy példa: az Arimából induló kisbuszok és iránytaxik tábláján olyan városnevek voltak, mint Sangre Grande, Mundo Nuevo, Blanchisseuse, Malabar, vagy épp Morne La Croix.
És hogy mit lehet csinálni Trinidadban? Angelo egymás után sorolta a jobbnál jobb ötleteket, de három napba nem lehetett annyi mindent belezsúfolni. A főváros, Port of Spain, illetve a híres Aszfalttó mellett (amelyekről a következő bejegyzésben lesz szó) így a Caroni madárrezervátumot kerestem fel, illetve a sziget hindu zarándokhelyét, a Hanuman Murtit. Ha már amúgy is volt egy vallástörténész a reggelizőasztalnál (milyen gyakran fordul elő ez az egyszeri hátizsákos turistával?) kikérdeztem Belay-t, hogy pontosan ki Hanuman. Természetesen tudta. A majomfejű óriás a Rámájána eposzban szerepel, és hűen szolgálja Rámát, aki az ő a segítségével győzi le a démonkirályt. Egyes hinduk istenként imádják, míg mások szerint csak bhakta (kimagasló hívő). A murti pedig az istenség megtestesülése egy tárgyban, ami lehet kép, szobor, vagy bármi egyéb.
Hanuman valóban kimagaslott – nem csupán hitével, hanem az impozáns huszonhat méterével is, aminek köszönhetően a Carapichaima felé vezető úton már egy kilométerről látszott a majomszobor. Vagy talán pontosabb lenne azt írni, hogy egy természetellenesen lazacszínű, izmos férfiszobor majomfejjel és majomfarokkal, ami így már eléggé zavarba ejtő. Maga a hely is az volt: igazából fogalmam sem volt, hogy mit kellene csinálni egy hindu szentélyben, ami egy óriás majomember belsejében van. Leültem, és a meditatív zenére a szobrot körülsétáló, virágokat elhelyező embereket néztem egy darabig. Később azt olvastam, hogy Hanuman egyszerre erős és gyengéd, bátor és alázatos, és emiatt nagyon népszerű az indiaiak között.
A 2001-ben elkészült szobor a dél-indiai dravida stílus modernizált változatát követi, akárcsak a mellette álló Dattatreya mandir (templom). A színezése és a díszítése nekem egy kicsit rajzfilmszerűnek, és emiatt komolyan vehetetlennek tűnt, de a vallásos esztétikák megítélése nem feladatom (ugyanazok a színek például a mindenfelé lobogó imazászlókon kifejezetten tetszettek). Az viszont egyértelmű volt, hogy a buzgó hívek az egész helyet úgy akarták megcsinálni, hogy teljesen úgy nézzen ki, mintha Indiában lenne.
És ha a Hanuman-szentély olyan, mint India, akkor alighanem a Caroni-mocsár is az otthoni, mondjuk a bengáli vagy keralai lagúnákra emlékeztethette az egykori bevándorlókat. A mangrovefákkal benőtt mocsárral sokáig nem törődtek a trinik, de az 1930-as években egy Nanan nevű indiai elkezdett csónakos madárnéző túrákat vezetni itt, és neki köszönhető, hogy a páratlanul gazdag élővilágú terület védettség alá került. Ebben egyúttal nagy szerepe volt a skarlát íbisznek is: a megdöbbentően piros színű madár (amit már Venezuelában volt szerencsém viszonylag közelről látni) óriási csapatokban röpköd a mocsár felett, a sűrűn lakott sziget egyik utolsó természetes vizes élőhelyén.
További érdekes adalék, hogy a függetlenné váló Trinidad és Tobago kormánya a skarlát íbiszt választotta az ország címerállatának, így hirtelen a Caroni-mocsár madaraiból hazafias szimbólum lett. Nanan leszármazottai ma nagyon jól menő vállalkozást üzemeltetnek a csónakos túráikkal, és a kasszájuk is megtelik skarlát íbisszel. Az egydolláros trinidadi bankjegyen ugyanis ez a madár látható, és maga a pénz is a címerállat tollazatának skarlátvörös színében pompázik.
A Hanuman-murti meglátogatása után én is eltaxiztam a mocsár szélén álló fogadóépülethez. Meglepően sokan vártak a csónakokra, és a többségük nem turistának tűnt, hanem jól szituált indiai- vagy afro-trinidadinak. Később, amikor már a csónakban ültünk, akaratlanul is belehallgattam a beszélgetéseikbe, és kiderült: sokan vannak közöttük, akik kivándoroltak a szigetről, és most épp vakáción vannak. Az Egyesült Államokban vagy Angliában született gyerekeiket hozták haza, hogy nézzék meg a híres skarlát íbiszt. Ennek megfelelően a madarak megjelenésekor (ami tényleg nagyon impresszív volt) megélénkült a közönség. Ez egy igazi nemzeti büszkeség-, vagy nemzeti identitás-pillanat volt, ahogy a dél-amerikai kontinensen őshonos madaraknak megörültek az afrikai és indiai származású trinidadiak, akik közül sokan ma már Észak-Amerikában vagy Európában élnek.
Én is jókedvűen csatlakoztam az álmélkodóan húúú és hááá kiáltásokban kitörő trinikhez. Nem is csak a madarak miatt, hanem mert úgy éreztem: már megint egy olyan helyre sikerült eljutnom, amiről fogalmam sem volt korábban, és ami sokkal érdekesebb annál, mint ahogy elképzeltem.
Mondjuk a huszonhat méteres majomistent és az égővörös skarlát íbiszeket még csak el sem tudnám képzelni, ha nem láttam volna a saját szememmel.
Érdekel Latin-Amerika és a Karib-térség? Az Európa Könyvkiadónál a 2016-ban megjelent, Hátizsákkal Brazíliában című könyvemből számos hasznos dolgot tudhatsz meg a régió legnagyobb országáról, például hogy hogyan érdemes szállást keresni, mik a biztonsági alapszabályok, és úgy általában mire számítson az ember, ha vékony pénztárcával utazgat a világnak ezen a részén. Meg még sok minden mást is...
