Néhány nap múlva lesz pontosan két éve, hogy életem eddigi legnagyobb kalandjába belevágtam, és felültem a Santiago de Chilébe induló repülőre. És néhány napja volt pontosan kilenc hónapja, hogy leszálltam a Mexikóvárosból érkező repülőről, és életem eddigi legnagyobb kalandja véget ért. Összesen 14 hónapot töltöttem Latin-Amerikában, ezalatt 11 országban jártam, félidőben még haza is ugrottam három hétre. Utaztam repülőn, buszon, vonaton, hajón, triciklin, teherautó-platón, haverok kocsijában, taxiban, metrón, lovon és gyalog. Ettem szöcskét, kaktuszt, tehéntőgyet, kukoricapenészt, hangyát, kukacot, alpakát, tarisznyarákot, tökvirágot, meg egy csomó olyan trópusi gyümölcsöt, aminek nincs magyar neve. Láttam a virágzó sivatagot Chilében, a naplementét a Húsvét-szigeten, kaptam hegyibetegséget Bolíviában, fagyoskodtam egy sátorban Patagóniában, megnéztem Fidel épülő (vagy nem épülő) mauzóleumát Kubában, megmásztam a világ legfiatalabb vulkánját Mexikóban, és a tetejéről láttam az éjszakai marihuána-szüret villódzó fényeit. Mozgalmas év volt, na.
Én magam is alig hiszem el, de szinte mindenhová eljutottam, ahová szerettem volna. Ha összevetem az utazás előtt készített térképet az utazás után készülttel, gyakorlatilag minden piros csík ugyanott van. Belize maradt ki, meg a Baja California-félsziget, de helyette volt Costa Rica és Chihuahua, ami nem volt betervezve. A többi meg épp úgy valósult meg, ahogy terveztem. Nem sebesültem meg, nem ért baleset, nem raboltak el, nem lett komolyabb gyomorrontásom, nem lopták el semmimet. Nem volt olyan, hogy igazán szarul lettem volna lelkileg, és hálisten az itthoniakkal sem történt semmi probléma, amíg távol voltam. Rengeteg olyan emberrel találkoztam, akikkel nagyon jó pillanatokat éltünk át közösen, és egyetlen olyannal sem, aki akár csak minimálisan is bántott volna. Egyetlen negatívumként azt tudom felhozni, hogy a disszertációm, amit odakint kellett volna megírnom, nem készült el, de ez az iménti két bekezdés tükrében talán érthető is. Azóta természetesen már dolgozom rajta.
Térkép a megvalósult utazásaimmal, 2011 novemberéből. Piros: szárazföldi és vízi út, narancssárga: repülőút
Annyi élményben volt részem, hogy ez a blog még úgy is, hogy becsülettel írtam minden héten egy bejegyzést, csak most, kilenc hónappal a hazaérkezésem után fogyott ki a történetekből. Az elmúlt kilenc hónapban számtalanszor fordult elő velem, hogy csak bambultam ki a fejemből – mondjuk utaztam a metrón – és csak jöttek a képek, megállíthatatlanul és rendszertelenül. Hogy Buenos Airesben kávézom, hogy Santiagóban várom a buszt, hogy Punta Arenasban bóklászom a temetőben, hogy Pueblában veszek gyógyszert a hasmenés ellen, hogy Trinidadban iszom a cukornád levét. Csupa lényegtelen, mégis annyira szeretetreméltó pillanat. Nagyjából most, háromnegyed évvel a hazaérkezésem után érzem azt, hogy már fejben is hazaértem. Ennyi idő után visszatekintve pedig gyakorlatilag egyetlen dolog jut eszembe, ha az odakint töltött egy évre gondolok: az, hogy mennyire hálás vagyok.
Nagyon klassz dolog volt zenés slide show-kat készíteni, csak sajnos egy idő után túl lusta lettem hozzá, meg az ingyenszoftverrel nem sikerült jó minőségben beilleszteni a képeket. Azért íme, itt az a néhány videó, amit készítettem.
Ez a blogbejegyzés tehát a köszönetmondásról fog szólni. Hogy ne tűnjön olyannak, mint egy Oscar-díj átadása után mondott ócska beszéd, elmesélek egy érdekes tényt Mexikóról. Úgy hozta az élet, hogy a terepmunkára készülve néhány napig vidékfejlesztés szakos hallgatók szakdolgozatait olvasgattam egy könyvtárban, és átlapoztam vagy húszat. Kiderült, hogy a mexikói diákok a szakdolgozatuk elején nem csak a témavezetőjüknek és egy-két szimpatikus tanárnak mondanak köszönetet azért, hogy ez a nagy mű létrejöhetett, hanem elsősorban Istennek, másodsorban a szüleiknek, harmadsorban azoknak az állami szerveknek vagy alapítványoknak, akik a tanulmányaikat fizették (ha fizették), és csak utána jönnek az egyetemi oktatók, majd a sort a barátok zárják, sőt, egy olyan fiú is volt, aki – nem viccelek – több női keresztnevet is felsorolt, hálából „a hosszú munka szüneteit megédesítő, felejthetetlen pillanatokért”. Én hülye meg a táblázatok adatait jegyzeteltem ki a szakdolgozatokból ahelyett, hogy ezeket az oldalakat fénymásoltam volna le. Ha valakit egyszer egy mexikói egyetem könyvtárába vet a véletlen, ki ne hagyja ezt a remek szórakozást.
Szóval ha már köszönetet mondok, akkor igyekszem olyan eleganciával csinálni, mint egy mexikói vidékfejlesztés szakos hallgató. Először is, ahogy kell: köszi, Isten. Nagyon jóban voltunk egy éven keresztül. Régebben is úgy gondoltam, hogy Isten inkább létezik, mint nem, de nem foglalkoztatott különösebben a kérdés. Amikor viszont mondjuk azon paráztam, hogy az Urubamba folyó völgyében nem lapít-e a sziklafalhoz a vonat, akkor képtelen voltam nem segítséget kérni tőle, és amikor másnap megláttam a ködből előbukkanó Machu Picchut, akkor muszáj volt hálát adni neki. Vallásos nem vagyok, templomba tizenéves korom óta nem járok, és a jövőben sem tervezem, de a kiszolgáltatottság és a hála pillanatait meg kellett osztanom egy természetfölötti lénnyel, akivel beszélő viszonyban vagyok. Ez egyáltalán nem bizonyíték Isten létére, felfogható puszta pszichológiai szükségletként is. De úgy sokkal szomorúbb lenne. Tehát: köszönöm, Istenem.
Aztán a szüleim. Nagyon sokat köszönhetek nekik. Annak ellenére, hogy félrenyelték a levest annál a vasárnapi ebédnél, amikor bejelentettem, hogy egy évre Latin-Amerikába megyek, már a második fogás közben biztosítottak, hogy mindenben számíthatok rájuk, a desszert végére pedig olyan lelkesek lettek, mintha ők maguk indulnának útnak. Ez különben Anyának sikerült is: Chilében és Mexikóban is meglátogatott, sőt, nagyon klassz utazásokat tettünk együtt. Apa egészségi okokból nem tudta vállalni a hosszú repülőutat, de amikor csak kellett, küldött pénzt, küzdött helyettem az itthoni bürokráciával, meg hasonlók. Nektek is nagyon, nagyon köszönöm.
Ha már pénz, a Magyar Ösztöndíj Bizottságnak és a Budapesti Corvinus Egyetemnek is köszönöm. Ezzel nem leszek túl népszerű, de nem csinálhatok úgy, mintha ezt az egy évet a saját verejtékes munkámból összeszedett pénzből finanszíroztam volna. Körülbelül a költségek felére volt elég az ösztöndíj, a másik felét így vagy úgy a családomtól kaptam. Például ki volt adva a lakásom, amíg távol voltam, de azért a lakásért nem én dolgoztam meg, hanem a nagymamám, aki, nyugodjék békében, amúgy szintén nagyon szeretett utazni. Minimális volt az a rész, talán ha tíz-tizenöt százalék, amit effektíve én kerestem meg. Ezen elég sokat agyaltam, hogy akkor voltaképpen kinek a pénzén hősködök a guatemalai barlangokban vagy a patagóniai túraösvényeken, de aztán arra jutottam, hogy azt a nagyjából ötmillió forintot, amibe ez a 14 hónap összesen került, én nem tudtam volna ennél jobban elkölteni. Más talán, ha ekkora pénzt kapna az államtól és a családjától, alapítana egy vállalkozást, vagy berakná önrésznek egy hitelből vett lakásba, de én csak élményt és tudást csináltam belőle. Körülbelül az általános iskola vége óta, tehát 15 éven át vágytam arra, hogy beutazzam Latin-Amerikát, és remélem, hogy a következő 15, vagy épp 45 évben folyamatosan tudok majd meríteni belőle. Immorális dolog volt? Vagy irracionális? Nem hiszem. Megtérült, mint befektetés? Erre meg majd térjünk vissza később, legkorábban 2027-ben.
A professzorasszonyoknak és uraknak (és csak nekik) majd a disszertáció előszavában mondok köszönetet, úgyhogy jöhetnek a barátok. A magyarországi barátaim úgy viselkedtek, ahogy az otthon maradt barátoktól elvárható: nem változtak semmit. Volt pár esküvő, amíg távol voltam, és gyerekek is születtek, de amikor hazaértem, mindenkivel pont ugyanannyira értettem szót, mint mielőtt elmentem. Magyarországra hazaérni különben nem volt egy leányálom, a tél kezdetén, gazdasági recesszió közepette, hogy hazánk kormányának (és ellenzékének) dadaista ámokfutásáról ne is beszéljek. A barátaimmal szerencsére nagyon jókat merengtünk a romkocsmák félhomályában, úgyhogy ez úton is mindenkinek nagyon köszi. A Latin-Amerikában talált barátaimnak meg, akik nagyrészt úgysem olvassák ezt a blogot, mert egy szót sem értenek belőle: muchísimas gracias.
Női neveket pedig nem fogok felsorolni. Ezt nem akartam elárulni az elején, mert akkor sokkal kevesebben olvasták volna el a bejegyzést egészen idáig. Ez a blog soha nem volt túl személyes. Nem írtam azokról a lányokról, akikhez szerencsém volt időközben, sem azokról, akikhez nem. Nem írtam az igazán jó bulikról sem, pedig volt néhány. Sőt, bár van ezen a blogon kábé ezer kép, egyiken sem látszom teljes egészében én. Ez valahogy így alakult: az elején meghúztam, nem egészen tudatosan, egy határt, hogy mit szeretnék magamból kirakni az internetre, és mit nem, és aztán azon nem változtattam. Olyan személyes bejegyzés, mint ez itt, csak egy volt, de azóta azt is letöröltem. Lehet, hogy ezt is le fogom. Sandinista papköltőkről vagy chilei gitáros gobleinművészekről szívesen értekezem napestig a blogon, de magamról legfeljebb szóban és offline. A barátaim többsége, amikor hazaértem, azzal kezdte, hogy „Na, akkor meséld el azt, amit a blogon nem írtál meg”. Nekik elmeséltem. Jókat röhögtek, maradjunk ennyiben.
Közben, és ennek nagyon örülök, a blogot elkezdte sok olyan ember is olvasni, akiket nem ismerek személyesen. A magyar kommentelők általános attitűdjéhez képest kifejezetten kedves és pozitív hozzászólásaikból ítélve (csak egyszer akart valaki engem összedrótozott kezekkel és lábakkal helikopterről a tengerbe dobni) sikerült az, amit már az egész történet elején, bő két évvel ezelőtt célul tűztem ki: hogy olyan blogot írjak, amit az is élvezettel tud olvasni, aki nem ismer sem engem, sem azokat az embereket, akik a történetekben szerepelnek. Köszönöm a törzskommentelőknek és –lájkolóknak, akár ismerősök, akár ismeretlenek. Nagyon jól esett minden egyes komment és lájk, és bár kicsit betegesnek tűnik, de a limai hostel vagy a monteverdei internetcafé monitorja előtt ülve is kifejezetten feldobott, ha azt olvastam, hogy az aktuális bejegyzés mondjuk „25 embernek tetszik”.
A blogírás, vagyis az élményeim rendszerezése és publikálása meglepően fontos lett a számomra az elmúlt két év során. Pont ezért kell befejeznem. Idáig tartott a saját történetem, és bár egy ideig rugóztam azon, hogy „szakértői” blogként folytatom, és mondjuk elemzéseket írok az argentin belpolitikai helyzetről vagy a drogmaffiák guatemalai térnyeréséről, erről egy idő után hálistennek letettem. Egyrészt alig hiszem, hogy bárki, aki ezt a blogot olvasta, ne szerette volna jobban az útleírásokat, mint az okoskodást. Másrészt, ha majd nagyon okoskodni támad kedvem, arra lesz felület máshol is. Rengeteg olyan, jobbnál jobb online magazin és folyóirat van, ahol meg tudom írni, hogy Latin-Amerikában mi hogy van. Ilyen például a Kitekintő, a Lazarillo, a Globspot, a LatimoPort, de még a Dívánnyal, sőt, a Délkelet-Európával is sikerült közös metszetet találni (és csak biztatni tudok mindenkit, hogy ha szeretne publikálni valami latin-amerikás témában, küldjön nekik anyagot). Szóval a szakértést majd folytatom máshol, a Clandestino facebook-oldala viszont megmarad, hogy az új cikkeim linkjeit (meg persze a napi egy hülye képet vagy videót) legyen hova kiposztolni.
Ez még amúgy nem az utolsó bejegyzés, lesz még öt vagy hat. Mert miután a köszönetnyilvánításon túlestem, még össze kell foglalnom, meg kell rágnom, ki kell veséznem azt, ami miatt igazából ez az egész utazás és ez az egész blog létrejött: Latin-Amerikát.
