Vannak a világnak olyan reménytelen szegletei, ahol minden, a világ sorsán javítani próbáló szöveg, teória és történet összekapcsolódhat az emberek fejében. Egy olyan helyen, ahol mindennapos a kirekesztés és a jogtiprás, szükségszerűen egymásra talál mindenki, aki testvériségről és méltóságról beszél. A XX. század közepén, ahogy már korábban is írtam róla, Latin-Amerikában a katonai diktatúrák és intézményes oligarchiák évtizedeiben összetalálkozott a progresszív katolicizmus és a kommunizmus. Mindkét mozgalom ugyanazon alapvető célokért küzdött: a gazdagok ne semmizzék ki, ne dolgoztassák halálra, ne mészárolják le kedvük szerint a szegényeket.
Az 1970-es években, a legsötétebb diktatúrák idején a Felszabadítás Teológiája, ez a furcsa katolikus-kommunista hibrid eszmerendszer egész Latin-Amerikában népszerűvé vált. A mozgalom egyik legfontosabb alakja a jelenleg 87 éves, élő legenda, a nicaraguai Ernesto Cardenal volt. A hófehér szakállú, Che Guevara-sapkás Cardenal egyszerre pap, gerilla, tanító és költő, aki a Solentiname-szigeteken létrehozta Közép-Amerika legnagyobb hatású művésztelepét, aztán a forradalom győzelme után a sandinista kormány kulturális minisztereként tevékenykedett.
Nicaragua mindig is mélyen vallásos ország volt, így a sandinista mozgalom, akármennyire baloldalinak tartotta is magát, soha nem öltött ateista, pláne antiklerikális jelleget. A sandinisták kettős ideológiai kötődését talán az illusztrálja a legjobban, hogy csak egyetlen könyv volt, amit nagyobb becsben tartottak a Bibliánál, ez pedig egy német származású chilei marxista, Marta Harnecker A történelmi materializmus alapfogalmai című műve, ami egyszerű, majdhogynem tőmondatokban magyarázta el azt, amit egy átlagos nicaraguai forradalmárnak Carlos (sic!) Marx tanairól tudni kellett.
Egy anekdota szerint a forradalom során, egy sandinista gyűlésen parázs vita alakult ki arról, hogy Harnecker könyvének lapjait fel lehet-e használni cigarettasodráshoz. A sandinisták nagy része neccesnek találta a dolgot, végtére is egy szent könyvről volt szó, aztán amikor többen bevallották, hogy a Bibliából már elkezdték kitépkedni a kevésbé lényeges próféták könyveinek lapjait, az addig húzódozók is beleegyeztek, hogy végszükség esetén A történelmi materializmus alapfogalmainak egyes részeiből is lehet cigit sodorni.
Ernesto Cardenal tehát egy ilyen társaság tagjaként járt papi szemináriumba, aminek az vetett véget, hogy 1954-ben részt vett a Nicaragua diktátora, Somoza ellen szervezett puccskísérletben. A puccs nem jött össze, Cardenal Mexikóba menekült, majd letette a papi esküt és visszatért Nicaraguába, egészen pontosan a Nicaragua-tóban elszórt aprócska Solentiname-szigetekre. Az isten háta mögötti szigeteken, ahol hetente egyszer kötött ki a hajó, az emberek a XX. század közepén pontosan úgy éltek, ahogy a XIX., vagy a XVIII. században: művelték a földet, halásztak, gyertyával világítottak, és ha jöttek a katonák, akármilyen okból kifolyólag, akkor elbújtak.
Cardenal tíz éven át élt a szigeteken, a Felszabadítás Teológiája alapján prédikálva a sziget lakóinak, közben pedig megírta a híres Solentinamei Evangéliumot, amelyben Jézus és Marx tanait próbálja összefésülni több-kevesebb sikerrel. És ezen felül, mintegy mellékesen, útjára indította Latin-Amerika egyik legnagyobb hatású képzőművészeti mozgalmát, a solentinamei naiv festők iskoláját.
A solentinamei parasztok ugyanis nem igazán tudták elmondani, hogy mit gondolnak a világról, ami körülveszi őket. A szókincsük korlátozott volt, iskolába nem nagyon jártak, emiatt Cardenalnak az jutott az eszébe, hogy vásznat, ecsetet és festéket rendel nekik, aztán hagyja, hogy fessenek kedvükre. Az írástudatlan parasztok kezei alól az első próbálkozásokat követően olyan remekművek kezdtek el kikerülni, amik nagyon hamar feltűnést keltettek külföldön is. A solentinamei naiv festők színhasználata, formavilága semmiféle művelt forrásból nem táplálkozott. A Diego Rivera-i mű-indián giccsel ellentétben a solentinamei mesztic parasztok valóban azt fejezték ki, amit a világból láttak, és ezen keresztül azt, amit a világról gondoltak. A festményeik hatása pedig más közösségek, például a chiapasi zapatisták vizuális kultúráját is alapjaiban befolyásolta.
Mindeközben Cardenal szorgalmasan misézett, de közben fáradhatatlanul írta a verseket is. Magyar nyelvre a 80-as években elsősorban a forradalmi témájú versei lettek lefordítva, amelyekben rengeteg a katona, a szögesdrót, a tank és a vörös zászló. Mindezek mellett azonban sok vallásos, és – ami elég meglepő egy paptól – szerelmes verset is írt. Ez utóbbiakból fordítottam le kettőt, amelyekből, hát, leginkább az köszön vissza, hogy a tiszteletes úr nagyon örült volna, ha nem köti a cölibátus.
Edmond Arburola festménye. Kép innen.
A versek előtt azonban még azt kell elmondani Cardenalról, hogy 1977-ben Somoza katonái megtámadták és felgyújtották a solentinamei művésztelepet. Cardenal Costa Ricába menekült, aztán 1979-ben a forradalom győzelmét követően visszatért Nicaraguába, és a Daniel Ortega vezette sandinista kormány kulturális minisztere volt egészen 1987-ig, amikor is a minisztériumot, pénz híján, megszüntették. 1994-ben összeveszett Daniel Ortegával, azóta eltérő pártokban politizálnak, de Cardenal fontosságát jól jelzi, hogy II. János Pál pápa személyesen kérte, hogy „rendezze a viszonyát az egyházzal”, azaz viselkedjen inkább pap, semmint gerilla módjára. Cardenal azóta is Jézus és Marx között egyensúlyoz, és ez már valószínűleg így is marad. Most pedig jöjjön két vers, amelyek a hosszú, fülledt, solentinamei éjszakákon születtek.
Solignia Arellano festménye. Kép innen.
¡Mundo querido alíviame!
¡Sueño de Solentiname!
