Mindaz, amit Peruból láttunk, mielőtt Limába érkeztünk volna, a múltról szólt. Régi falak, régi utak és régi szokások jelentették a látnivalókat, az meg csak afféle ráadásnak tűnt, hogy mindezek mellett van villany, autóbusz és internet is. Másképpen kifejezve, a klasszikus perui látnivalók a múltban vannak, csak éppen meg lehet őket közelíteni a jelenből is. Ezzel szemben Lima abszolút jelen idő, amiben itt-ott néha felbukkan a múlt, de inkább csak érdekességként. Három napot töltöttünk Limában, ami Cusco, Machu Picchu és a Titicaca-tó után olyan volt, mint egy hirtelen visszatérés a XXI. századba.

A legtöbb latin-amerikai nagyvárost a spanyol és portugál gyarmatosítók a tengerparton, vagy ahhoz nagyon közel építették. A szerepük olyan volt, mint egy gyűjtőcsatornáé, ami összegyűjtötte a gyarmat valamennyi kincsét és exportálható árucikkét, majd továbbította az óceánon túlra, az anyaországba. Míg Cusco az Inka Birodalom közepén, az utak metszéspontjában feküdt, addig Lima a gazdaságilag fontosabb hegyvidék helyett a sivatagos tengerparton található, és létrejöttének az volt az egyetlen indítéka, hogy legyen hol hajóra rakni a hegyekben zsákmányolt tömérdek ezüstöt és aranyat.

A gyarmati időkben létrejött csatornák a függetlenség után is zavartalanul működtek tovább. Itt gyűlt össze az ország arisztokráciája és az a rengeteg vagyon, amit a bányák, a földbirtokok és a guanótelepek jövedelméből halmoztak fel. A sok pénzből hatalmas paloták, templomok és középületek épültek – Lima egy kifinomult, kozmopolita város volt a XX. század közepéig, alapvetően spanyol eredetű lakossággal, bár élt itt egy népes fekete és egy kínai kolónia is. A város európaias volt, Európára figyelt, és hátat fordított a hegyvidék és a dzsungel indiánjainak.    

Az 1930-as évektől egyre több limai értelmiségi ment fel a hegyekbe körülnézni – ahogy a magyar népi írók is épp ugyanebben az időszakban mentek le a pusztára – hogy megtalálják az igazi peruiságot, az indián örökséget, szemben a túlságosan is európaias Limával. Peru mesztic, kevert, hibrid mivoltára ezek a szerzők – például José Carlos Mariátegui vagy José María Arguedas – hívták fel a figyelmet, sok vizet azonban nem zavartak: a limaiak továbbra is úgy éltek, mintha a gazdagságuk nem a többszáz kilométerre élő, nincstelen indiánok által megművelt földek és bányák jövedelméből származna, hanem az azt tápláló pénzpatakok valahonnan a szomszédos dombok alól bukkantak volna elő.

Az 1940-es évek végén azonban Lima az ipari fejlődés útjára lépett, ehhez pedig nagy mennyiségű, olcsó munkaerőre volt szükség. A könnyebb élet reményében megindultak a főváros felé a hegyvidék indiánjai, és a partvidék felé vezető, évszázados csatornák ezúttal nem pénzzel és áruval, hanem emberekkel telítődtek meg. Míg 1940-ben alig 600 ezren lakták a várost, a lakosság lélekszáma 1960-ra 2 millióra, 1980-re pedig 5 millióra duzzadt. Jelenleg 8 millióan élnek Limában és a környező alvó- és bádogvárosokban, többségük hegyvidéki indián és mesztic.

A városi indián – cholo – kultúra elárasztotta Limát, kaotikusabbá, de sokkal élettelibbé is tette a gyarmati belvárost. Limában a belváros zsúfolt, sok az utcai árus, akárcsak Cuscóban és Punóban. A hatalmas barokk palotákban kormányhivatalok és múzeumok működnek, vagyis az arisztokráciát a házaikból az állam szorította ki, az utcákról meg az indiánok és a meszticek. A régi fényképek tágas, elegáns Limájának nyoma sincs már.

De akkor hova lettek a gazdagok? Erre akkor jöttünk rá, amikor egyik este lesétáltunk a tengerpartra. A fényűző Miraflores negyed lehetne Kaliforniában is, a parti sétány tele van felhőkarcolókkal, menő éttermekkel és plázákkal, a negyed többi részét pedig tágas kertes házak töltik ki. Miraflores ugyanolyan eltévedt zárvány, mint Lima óvárosa volt fénykorában: míg az utóbbi olyan volt, mint egy darabka Spanyolország, az előbbi olyan, mint egy pár négyzetkilométernyi Egyesült Államok. Hiába hódították meg Limát a meszticek és a cholók, a kreol elit újrateremtette a saját kis világát néhány kilométerrel odébb – csak épp most már Észak-Amerikáról, nem pedig Európáról mintázva.

Kép innen.

Lima belvárosa a tengerparttól mintegy 15 kilométerre fekszik, Mirafloressel autópálya köti össze, amit bankok és pénzügyi tanácsadó cégek székházai öveznek. Az elmúlt években Peru fejlődött a leggyorsabban az összes latin-amerikai ország közül, még a válság éveiben is évi 7% körül teljesített. A fejlődés persze relatív: elsősorban a bányászat és a turizmus hozza a pénzt, ettől meglódult az építőipar és a telekom-üzletág, a haszon pedig, akárcsak régen, most is Limában gyűlik össze. Az ország többi részén járva nem értettem, miért írják annyi helyen, hogy Peru elképesztő fejlődésen megy keresztül. Mirafloresben végre láttam, mire gondolhattak az elemzők, csak az a kár, hogy az évi 7% gazdasági növekedés nem sokat ér, ha Lima gazdagnegyedében öt felhőkarcoló épül belőle, az andoki falvakban meg semmi.(Ez persze így nagyon sarkos, természetesen vidéken is vannak beruházások, de messze nem olyan látványosak, mint a fővárosban.)

Szerencsére Limában nem csak gazdagok és szegények laknak. Van egy viszonylag széles középosztály is, akik a belváros és a tengerpart közti sávot lakják. Egy tipikus középosztálybeli városrész Lince, ahová különleges okból látogattunk el, letérve a szokásos turistaútvonalról: itt volt ugyanis a Los Saicos próbaterme, a helyét jelölő emléktáblát pedig feltétlenül meg akartuk találni. Az első punkokról a világon már írtam, most viszont büszkén kijelenthetem: jártam is ott, ahol a punkot feltalálták. Egy jellegtelen, háromemeletes kockaház aljában, ahol 1965-ben Erwin Flores először üvöltötte bele a mikrofonba azt, hogy fel akarja robbantani a vasútállomást.

Ugyanezen a környéken, valamivel közelebb a tengerparthoz található egy másik ínyencség, a Leoncio Prado Katonai Akadémia, amit az egykor kadétként ott tanuló Mario Vargas Llosa első regénye, A város és a kutyák tett világhírűvé. Amikor Limában jártunk, a város épp Vargas Llosa-lázban égett, az író ugyanis bő két hónappal korábban kapott Nobel-díjat – ez volt az első Nobel-díj, amit perui ember valaha kapott – így mindenki nagy Vargas Llosa-rajongó volt, még akkor is, ha egyetlen könyvét sem olvasta korábban. Szemben a korábbi, ideologikus, indiánokra fixált szerzőkkel, mint Mariátegui vagy Arguedas, Vargas Llosa látókörébe az egész perui társadalom belefért, noha a fókusza mindig a kreol középosztály maradt, amiből ő is származott. Kellemesen sokszínű szerző, nagyon megérdemelte már a Nobelt (ha valaki még nem olvasott tőle semmit, a személyes kedvencem a Pantaleón és a hölgyvendégek, ajánlom bárkinek jó szívvel), állítólag azért nem kapta csak meg ilyen sokáig, mert 1990-ben beleártotta magát a politikába, indult az elnökválasztáson, aztán kikapott a később gazdasági ámokfutásba kezdő féldiktátortól, Alberto Fujimoritól. Noha ezen a választáson Vargas Llosa lett volna a vállalhatóbb opció, a Svéd Királyi Akadémiának mégis, úgy tűnik, 20 évébe telt, hogy megbocsátotta neki azt a kirándulást a politikába.

A Perui Nemzeti Múzeum egész földszintje egy hatalmas Vargas Llosa-életműkiállítássá változott a Nobel-díj nyomán. Írókról kiállítást rendezni nem könnyű, hiszen mit is lehet kitenni a vitrinekbe – könyveket, nyilván, annak meg nem sok értelme van. A kiállítás így inkább arra ment rá, hogy mennyire fontos ember Vargas Llosa – sok, óriásira nagyított fényképről mosolygott más híres írók, mint Borges, Fuentes vagy Rulfo társaságában – illetve, hogy most már Perunak is van Nobel-díja. Maga a díj és az oklevél is itt kapott helyet, jelezve, hogy Vargas Llosa díja az egész nemzet tulajdona.

A Perui Nemzeti Múzeum ezen felül tömve volt beláthatatlan mennyiségű prekolumbián cseréppel, modernista festménnyel, amazóniai tökedénnyel és cuscói betlehem-figurákkal. Sajnos ekkor már kezdett rajtunk kiütközni a kultúra-túladagolás, ami a felbecsülhetetlen értékű kiállított régiségek iránti teljes közönyben mutatkozott meg. Egy idő után végképp megcsömörlöttünk, és elhagytuk a múzeumot egy ceviche kedvéért. A ceviche a legzseniálisabb perui étel, gyakorlatilag citromlében pácolt nyers hal/garnélarák/tintahal lilahagymával. Mivel ez csak friss halból az igazi, a hegyekben nem mertünk cevichét rendelni, Limában viszont végig ezen éltünk. Megunni nem sikerült, most is, ahogy írok róla, összefut a számban a nyál. Jó hír, hogy a téma elismert szakértője szerint fagyasztott garnélából is meg lehet csinálni.    

Az utolsó esténket Mirafloresben töltöttük, a tengerparti sétányon. Szégyen, gyalázat, jól esett azt érezni kicsit, hogy nem Peruban vagyok, hanem valami fejlett, gazdag országban. Jó volt benézni a plázákba, jó volt mezítláb flangálni a gondosan nyírt gyepen, és jó volt, hogy senki nem akart úton-útfélen eladni nekünk valami kacatot. Peru, amilyen izgalmas, annyira fárasztó tud lenni néha, és borzasztóan jól esett a semleges, jómódú, távolságtartó mirafloresi közeg. Nem vagyok róla meggyőződve, hogy ha gazdag perui fiatal lennék, nem érezném-e magam otthonosabban ebben a kis burzsoá buborékban, mint az ország többi részében. Biztos jó lehet ebben a párhuzamos Peruban élni, ahová összefolyik az ország összes pénze, de a problémák fennakadnak a villák átlagosan négy (!) méter magas kerítésén. Jobb, mint a belvárost három irányból körülvevő nyomornegyedekben, az egészen biztos.

Esetleg Lincébe költöznék, és alapítanék egy punkzenekart.