A Közép-Amerikában töltött egy hónap során összesen két olyan pillanat volt, amikor felmerült bennem, hogy itt akár bajom is eshet. Az egyik akkor, amikor egy árokba borult autó mellett töksötétben hallgattam a kisgyerekek sírását, és azon gondolkodtam, hogy ez nem egy megrendezett baleset-e, aminek a célja az autó megállítása és a turisták kirablása. A másik pedig akkor, amikor, szintén töksötétben, egy kialudt gyertyával a kezemben próbáltam átverekedni magamat egy vízesésen, egy vízzel telt barlangban. A vicc az egészben az, hogy ez a két helyzet 24 órán belül követte egymást, ráadásul mindkettőbe azért keveredtem bele, mert el akartam jutni a világ egyik legnyugisabb helyére, a guatemalai Semuc Champeybe.
Táj Florestől délre, eső után
Mivel a guatemalai távolsági közlekedés nem éppen hatékony, Floresből egy turistákat szállító kisbusszal terveztem eljutni Semuc Champeybe. Ezek a 10-12 fős mikrobuszok az ország fő turistalátványosságai között közlekednek, és bár a nyugati pénztárcán nem ejtenek halálos sebet (20-30 dollár egy 5-6 órás útért), a helyiek számára megfizethetetlenül drágák. Én, amikor lehetett, a guatemalaiakkal együtt zötykölődtem a kiszuperált amerikai iskolabuszokon ezen összeg töredékéért, de a Flores-Semuc távon ez rengeteg átszállással és macerával járt volna, 6 óra helyett két teljes napba telt volna az út. Úgyhogy kifizettem a drágább kisbuszt, remélve, hogy így délutánra Semucba érek. Ez össze is jött volna, ha egy felhőszakadás nem mossa el az egyik hidat.
A komp rendben működött, csak a másik folyón mosta el a hidat a felhőszakadás
Már egy órája úton voltunk, amikor a sofőrt felhívták a mobilján, hogy ezt megmondják neki. Angolul nem tudott, úgyhogy megkérdezte, ki beszél spanyolul. Én voltam az egyetlen, így én fordítottam a többieknek angolra. Kilencen voltunk összesen, két ausztrál, egy angol, egy kanadai és négy izraeli. Elmosta az áradás a hidat, mondta a sofőr, kerülnünk kell, talán egy órával lesz hosszabb az út. Rendben, mondták a többiek. Lekanyarodtunk az útról, mindenféle lehetetlen földutakra, többször eltévedtünk, végül az egy órából három lett, de sikeresen túljutottunk az első folyón, a másodikon meg már volt egy komp, ami vízállástól függetlenül zavartalanul üzemelt. Amikor átértünk a folyó túloldalára, megálltunk ebédelni. Ezt a pillanatot választotta ki a sofőr, hogy közölje velem: a három óra plusz út miatt fejenként öt dollárt fog beszedni tőlünk, és ezt fordítsam le angolra. Lefordítottam, és ezzel kezdetét vette a közép-amerikai utam egyik legbizarrabb jelenete: egy másfél órás, vérre menő alku, amit a kisbusz többi utasa és a sofőr folytatott fejenként öt dollár miatt.
Itt kezdődött a kacskaringós útszakasz
Néhány évvel ezelőtt, még az egyetemen részt vettem pár interkulturális kommunikációs tréningen, amiknek gyakorlati haszna nem sok volt, de legalább azt a jóleső, pozitív üzenetet közvetítették, hogy különböző kultúrákból származó emberek, ha megértik egymás álláspontját, egyezségre tudnak jutni. A guatemalai országút mellett, a dzsungelben kiderült, hogy a valóságban erről szó sincs: tíz perc alatt mindenki tökéletesen felfogta, hogy mit mond a másik, de eszük ágában nem volt engedni a saját igazságukból. A sofőr azt állította, hogy neki csak annyi pénzt adtak, amennyiből az eredetileg tervezett távra elegendő benzint tud venni, és a kerülőút miatt újra kell tankolnia. Ezt simán elhittem, ismerve a latin-amerikai kisvállalkozások alacsony likviditását. Öt dollárról lévén szó, a magam részéről gond nélkül belementem volna – a többiek azonban hallani sem akartak róla.
A Lanquínba vezető út világosban
Az angolszászok azzal érveltek, hogy az üzlet az üzlet, ha ők kifizették a szolgáltatás árát, akkor a sofőr legyen szíves azt a szolgáltatást elvégezni. Ezzel az állásponttal is tudtam azonosulni, végül is nem mi tehettünk arról, hogy a hidat elmosta az eső. Az izraeliek pedig egész egyszerűen azt mondták, hogy a sofőr csak kitalálta ezt az egész kerülőutas dolgot, nem is mosta el az eső a hidat, csak át akar minket verni. Mi tagadás, ezt az álláspontot sem volt nehéz magamévá tennem. Én tehát, amíg fordítottam, arra a következtetésre jutottam, hogy lehet, hogy mindenkinek igaza van – de továbbra is úgy gondoltam, hogy öt dollár miatt semmi értelme cirkuszolni.
Hostel Lanquínban, a folyóparton
Pedig a java még csak akkor kezdődött. Egy elmérgesedő konfliktus közepén tolmácsolni nem egy leányálom: az angolszászok szószólója egy nagydarab ausztrál srác lett, az izraelieké egy arrogáns kiscsaj, és mindketten velem kezdtek el üvöltözni, hogy amit a sofőr mond, az hülyeség. Hiába mondtam, hogy én nem a saját véleményemet mondom, hanem a sofőrét, attól még én voltam az az ember, akinek az arcába kiabáltak. Ráadásul, bár a sofőr nem tudott angolul, azért pár szót megértett – például azt, hogy asshole és bullshit. Erre előjött belőle a latin önérzet, hogy őt holmi gringók és zsidók ne sértegessék, és bejelentette: egy tapodtat sem hajlandó tovább menni, amíg nem fizetünk mind a kilencen, és amíg összegyűjtjük a pénzt, addig ő ledől sziesztázni. És le is dőlt egy fa alá, a szemére húzva a baseball-sapkáját.
Majomhinta
Az izraeliek megpróbáltak stoppolni, de a normál buszok csak a következő faluig mentek: esély sem volt rá, hogy még aznap megérkezzünk Semuc Champeybe, ha nem fizetünk a sofőrnek. A kerülőút és a szarakodás miatt négyórás késésben voltunk, és elkezdett sötétedni. A kiszolgáltatottság tudata végül megoldotta a helyzetet: szitkozódva, de mindenki fizetett, és végre elindultunk. Az angolszászok puffogtak, hogy bepanaszolják majd a sofőrt, felírják a nevét fórumokra, írnak a Lonely Planetnek. Közben eleredt az eső, alkonyodott, az út pedig beért a hegyek közé, és egyre kacskaringósabbá vált.
A Kan-Ba barlangban, gyertyával
Egyszer csak az egyik kanyarban oldalra borult egy háromkerekű, fedett kismotor, egy tuk-tuk. Az utasok remek reflexxel kiugrottak – bizonyára nem először csináltak ilyesmit – a szélvédő pedig kiesett, de nem tört össze. Senki nem sérült meg, visszarakták a szélvédőt, aztán mentek tovább. Ekkor kezdtem arra gondolni, hogy talán jobb lett volna ezt az útszakaszt nem esőben és sötétben megtenni. Az angolszászok is erre a következtetésre juthattak, mert abbahagyták a puffogást. Aztán teljesen sötét lett, és a sofőrünk hirtelen a fékbe lépett. Egy autó állt keresztben az úton, orral az árokban, mellette pedig gyerekek jajveszékeltek. A sofőr kipattant a kocsiból, és elrohant – segíteni, gondoltam. Eltelt öt perc, a gyerekek (akiket már nem láttunk, csak hallottunk) keservesen sírtak. Ekkor az egyik angolszász elmondta, hogy az egyik haverját így rabolták ki egy másik guatemalai országúton: balesetet színleltek, aztán amikor megállt a kisbusz, álarcos rablók dugták be a puskacsövüket az ablakon, és mindenkitől mindent elvettek.
Egyre mélyebben
Vannak információk, amelyek ismerete nem kifejezetten javít a problémás helyzeten. Ez például pont ilyen volt: mindenki bepánikolt. Eltelt további tíz perc. Amikor már azt hittük, hogy itt a vég, a sofőr visszajött. Nincs semmi komoly baj, mondta, a gyerekek csak a sokk miatt sírnak. Hívott mentőt, mert az egyik utasnak vérzett a karja, fél órán belül várható, addig a laposüvegéből töltött rumot a sebre, minden rendben van, mehetünk. És elindult: innentől kezdve a maradék két órában mindenki néma csendben ült és bámult maga elé. Senki nem kattogott már az öt dolláron, nem terveztek panasztételt: egyszerűen szerettünk volna egészben megérkezni.
A legbelsőbb teremben
Éjfél után értünk Lanquínba, a Semuc Champeyhez legközelebbi faluba, ahol mindannyian ugyanabba a hostelbe mentünk, elbúcsúztunk a sofőrtől és kirendeltünk pár liter Gallo sört a nagy ijedtségre. A hostel egy folyó partján volt, trópusi növények között – hogy mennyire jól nézett ki, az csak másnap reggel, világosban derült ki. Reggeli után a hostel túravezetőjével együtt elindultunk, hogy megnézzük Semuc Champeyt, ezt a hihetetlen természeti képződményt. – Van mellette egy barlang, amiben lehet úszni, oda is bemegyünk előtte, fürdőruhában gyertek – mondta a túravezető. Rendben, mondtuk, felszálltunk a pick-up platójára, és végigzötykölődtük a hátralevő 14 kilométert. A Kan-Ba barlang bejáratánál lecuccoltunk, és mindenki kapott egy szál gyertyát, világítani. Ez furcsának tűnt, hiszen arról volt szó, hogy úszni megyünk, de legyen, gondoltam. Ahogy beértünk a barlangba, kiderült: semmiféle világítás nincs, de még zseblámpa sincs a túravezetőnél, csak a gyertyák fényében gázoltunk előre a vízben. – Ha vizes lesz a gyertya, vedd be a kanócot a szádba és fújd, aztán gyújtsd meg valaki máséról – mondta a túravezető. Közben elkezdtünk úszni, mert már nem ért le a lábunk.
Végre-valahára: Semuc Champey
- Ebben a barlangban valószínűleg emberáldozatokat mutattak be a maják – mondta a túravezető. Ez már megint egy olyan információ volt, amit jobb lett volna nem megtudni. A barlang egyre szűkebb lett, egy méterrel a víz fölött volt a plafon, és egyre jobban zúgott a víz. Feltűnt egy vízesés a kanyar mögött, a túravezető pedig közölte, hogy át fogunk mászni alatta. Az egyik lány megkérdezte, hogy nem mehetne-e vissza. – Nem – volt a válasz. – Mert ha elalszik a gyertyád, akkor nem találsz ki. - Ekkor abbamaradt a nevetgélés: mindenki rájött, hogy azon a vízesésen akkor is át kell kommandóznunk, ha mögötte maja papok leselkednek obszidián késekkel.
Kilátó a völgy fölött
Elnémultunk, csak a vízesés zubogása hallatszott. A barlang mennyezetéből egy kötél lógott le, azon kellett felmászni egy métert, aztán nekifutásból átrohanni a vízesésen. Fogalmam sincs, hogy csinálta, de a túravezető égő gyertyával jutott át rajta. Mindenki másnak elaludt a gyertyája, úgyhogy miután átjutottunk, mindenki szorgalmasan fújta a kanócot, és újra meggyújtotta. Ha a túravezetőnek nem sikerül a mutatvány, ott maradtunk volna a vaksötétben. Ha pedig valakit elsodort volna a vízesés, valószínűleg szétzúzta volna a fejét egy sziklán, sisak ugyanis nem volt senkin. Szerencsére átjutottunk, és egy nagy terembe értünk. – Erre a sziklára fel lehet mászni – mondta a túravezető. – Ha valaki fejest szeretne ugrani.
Medence a dzsungelben
Hát ha valamire nem vágytam, az a fejesugrás volt négy méterről a barlangban. Voltak páran, akik bevállalták, de nekem épp elég volt az az adrenalin-dózis, amit az elmúlt 24 órában kaptam, semmi szükségem nem volt további izgalmakra. Úgyhogy csak álltam a vízben, egyre jobban fáztam, és már nagyon szívesen viszontláttam volna a napfényt. Próbáltam nem gondolni arra, hogy ebben a barlangban tényleg nem különösebben nehéz odaveszni. A fejesugrálás szerencsére abbamaradt, elindultunk visszafelé. Újra átvágtunk a vízesésen, és kábé fél óra alatt kijutottunk a barlangból. Ültem a napon, száradtam, hálálkodtam a Jóistennek, hogy élve megúsztam ezt az egészet. És aztán visszamásztunk a pick-up platójára, és megérkeztünk oda, ami miatt ebbe az egész őrületbe belekeveredtem: Semuc Champeybe.
Eleredt az eső, de már egyáltalán nem zavart
Semuc Champey a Lanquín folyó szűk, mély völgyében található, a dzsungelben. A folyó vizének olyan magas a mészkőtartalma, hogy a szurdok egy részén mészkőpadok alakultak ki, a folyó maga pedig alagutat vájt alá, és abban folyt tovább. Egy kilométer hosszan tehát a folyó a föld alatt húzódik, fölötte pedig elképesztően gyönyörű, türkizkék vízű, természetes úszómedencék követik egymást. Felmásztunk a hegyoldalba, hogy felülről is láthassuk a hihetetlen látványt, aztán visszaereszkedtünk a völgybe, és megfürödtünk a vízben. Eleredt az eső, de már egyáltalán nem zavart. Álltam a vízben, esett a fejemre az eső, néztem a hihetetlen tájat, és arra gondoltam: Istenem, mennyire jó dolog élni, és mennyire közel voltam ahhoz, hogy otthagyjam a fogam a barlangban, vagy akár előző este, az országúton.
Idill
Ugyanakkor így, ennyi izgalom után sokkal mélyebb hatást tett rám Semuc Champey szépsége és nyugalma, mint ha minden viszontagság nélkül csak úgy odamentem volna, megnéztem volna, és kész. Akárcsak Machu Picchu esetében, Semuc Champeyről is az oda vezető út az, amit az unokáimnak is mesélni fogok, nem pedig maga a hely. És az, hogy ennyi adrenalint ilyen rövid idő alatt aligha termelt azelőtt (és azóta) a szervezetem.
Ezek után az se lett volna meglepő, ha három napig csak henyéltem és söröztem volna a hostelben, a folyó partján. De én nem bírtam nyugton maradni, és elmentem egy maja faluba kakaót szüretelni és csónakázni az indiánokkal. Erről fog szólni a következő bejegyzés.
