Bogotá alter-trendi negyedében, La Candelariában gyülekeztünk egy tucat másik turistával. Vezetőnk, az építészhallgató és graffitiművész Nicolás segítségével próbálgattuk a bicikliket, beállítottuk az ülésmagasságot és a sisakpántot. Vártuk, hogy megkezdődjön a graffiti-néző biciklitúra, ami az utóbbi években stabilan felkerült a turisták bogotái tennivaló-listájának dobogójára, az Aranymúzeum és a város fölé tornyosuló Monserrate-hegy mellé.

Bogotá ugyanis egy alapos közlekedéspolitikai reformnak köszönhetően kifejezetten biciklisbarát várossá vált. Így amióta a város már egyik értelemben sem veszélyes a kerékpárosok számára (vagyis sem az elütéstől, sem a lelövéstől nem kell tartaniuk), a túraszervezők elkezdték kivinni a gringókat a külvárosokba, hogy megmutassák nekik azt, aminek köszönhetően Bogotá mostanában a legtrendibb latin-amerikai városok közé kezd kerülni: a semmihez sem hasonlítható, elképesztő mennyiségű és minőségű graffitit.   

Bogotá több millió lakója él szegénynegyedekben, amelyek robbanásszerűen alakultak ki, amikor a baloldali gerillák és a jobboldali paramilitárisok kereszttüzéből menekülve a vidéki szegényparasztság a nagyvárosokba költözött. Ezekben a negyedekben, akárcsak az észak-amerikai gettókban, a fiatalok leginkább a falakra sprézve tudták kifejezni, hogy mit gondolnak a világról. Egy bő évtizede pedig Bogotá önkormányzata elkezdte támogatni a tevékenységüket: rengeteg legálfal és pénzdíjas verseny segíti a hatalmas, több emelet magas, elképesztően igényes street art műalkotások létrehozását, a tegelést pedig nem büntetik.

A bogotái graffitisek - helyi szóval grafiterók - közül az elmúlt évtizedekben igazi sztárok, nemzetközileg elismert graffitiművészek vagy művészcsoportok emelkedtek ki, sajátos stílussal. Például a Toxicómano nevű kollektíva, akik az ötvenes évek képregény-stílusának óriásira nagyításával mutatnak be politikai, általában a kolumbiai polgárháborúhoz vagy a jelenkori tömegmédiához kötődő témákat.

Szintén híres a MAL Crew, akik főleg óriási indiánportrékat fújnak a falakra, illetve DJ Lu, aki gyakran használja szegény emberek, hajléktalanok fotóit a stenciljeihez. Mindkét esetben az a dolog lényege, hogy a jómódú bogotái polgárság számára láthatatlan (és kényelmetlen) marginális csoportok arcai kerülnek akkora méretben az épületekre, hogy lehetetlen legyen nem tudomást venni róluk.  

A dolognak egy idő után lett egy különös vonzereje, és külföldi graffitisek is megjelentek Bogotában, mint például a spanyol Pez, vagy az ausztrál Crisp. A bogotái grafiterók sok szempontból olyanná váltak, mint a menő filmesek vagy zenészek: van egy általános tudás az erre fogékony bogotáiak körében, hogy kik a nagy nevek a szcénában, és ha alkotnak valami újat, akkor annak hamar híre megy.

A rengeteg színes fal kifejezetten jót tesz a nem túl látványos építészetű, óriási városnak. Alig győztük fotózni a szabadtéri műalkotásokat, amelyek közül soknak olyan komplex történelmi háttere volt, amit Nicolás csak tíz percnyi magyarázattal tudott úgy-ahogy összefoglalni. Az egyik graffiti Jaime Garzón humoristának állít emléket, aki afféle kolumbiai Hofi Gézaként a politikai szereplők és struktúrák kifigurázásával vált híressé. Garzón az egyik alkalommal túl messzire ment, és ismeretlen tettesek - vagy a jobboldali paramilitárisok, vagy a kormány bérgyilkosai - megölték. Egyik barátja, aki tévébemondó volt, Garzón halálhírének felolvasása után alig bírta visszatartani a könnyeit, a sporthíreket már félig sírva mondta el. A végén annyit mondott: "Eddig tartottak a sporthírek, te szaros ország" - ami gyorsan szállóigévé vált Kolumbiában. A falra is ez a mondat volt fújva Garzón portréja mellé, csak a "sporthír" szót cserélte ki a grafitero arra, hogy "mosoly".

Más graffitik a szakszervezeti mozgalomra emlékeztek, akikre szintén a jobbos paramilitárisok vadásztak. De volt olyan graffiti is, ami azoknak a békülékeny gerilláknak a halálát idézte fel, akik hajlandóak voltak letenni a fegyvert, és akiket a saját szélsőbalos társaik gyilkoltak meg.

Mire visszakerekeztünk a belvárosba, zsongott a fejünk az elmúlt évtizedek vértől csatakos sztorijaitól. Ahogy korábban már írtam, a kolumbiai társadalom előtt hatalmas kihívásként tornyosul a múlt traumáinak feldolgozása, a sérelmek kibeszélése - arról nem is beszélve, hogy a jelen is tele van kihívásokkal a társadalmi, etnikai, nemi és regionális egyenlőtlenségek miatt. Bogotá grafiterói azt az utat választották, hogy a múlt és jelen problémáit több emeletnyi méretben a falakra fújták. És azt hiszem, hogy ezáltal jobb hellyé tették Kolumbiát. 

Érdekel Dél-Amerika? Az Európa Könyvkiadónál a 2016-os Könyvhétre megjelent, Hátizsákkal Brazíliában című könyvemből számos hasznos dolgot tudhatsz meg a kontinens legnagyobb országáról, például hogy hogyan érdemes szállást keresni, mik a biztonsági alapszabályok, és úgy általában mire számítson az ember, ha vékony pénztárcával utazgat a világnak ezen a részén. Meg még sok minden mást is...