Végy egy karibi vasárnap délutánt. Töltsd tele türkizkék vízzel, égető napsugarakkal és mindenféle színű emberekkel. Adj hozzá motorcsónakokat, benzingőzt, mozgóárusok kiabálását és rengeteg halat - a nyerseket a pelikánoknak, a sülteket a nagymamáknak. Löttyints rá rumot, sört, lime levét, sós vizet. Hajózz vissza a városba, rázzák össze benned a hullámok a friss élményeket. Kapcsold be a légkondit a sötét szobában és dőlj ki, mint egy zsák fehér homok: álmodban mosolyogj.

Cartagena volt az első állomásunk Karib-Kolumbiában. Az iménti életérzés-receptben felsorolt impressziókat a városhoz közeli Playa Blancán szereztem, ahol a hihetetlen színű vízben együtt áztam több ezer, hétvégi strandolásra érkezett kolumbiaival. Közhely, amit minden, Kolumbiáról szóló leírás megemlít, de én sem hagyhatom ki: ez gyakorlatilag egy másik ország. A hegyek, Bogotá és a kávétermelő vidék zárt, hűvösebb miliője után egy olyan közegbe érkeztünk, ami sokkal inkább hasonított Kubára, mint Kolumbia többi részére.

A tengerparti klíma és életérzés pedig mindenkit előbb-utóbb idecsábít Kolumbia többi részéből, és a gazdagabbak házat is vesznek itt. Természetesen Pablo Escobarnak is volt egykor egy saját szigete Cartagena partjainál: ott jártunkkor hatalmas keselyűraj körözött az elhagyatott villa fölött.

Vendéglátónk JJ (Jota Jota, kiejtve: hota hota) néven mutatkozott be. Igazi neve Joan Josep volt, Barcelonából származott, és Airbnb-n adta ki a lakása két szobáját. Építész volt, az egy kaptafára készülő, vakítóan fehér cartagenai lakóparkok közül tervezett néhányat az irodája. A 2008-as válság nyomán, amikor Spanyolországban összeomlott az építőipar, JJ először Rióban próbált szerencsét, aztán Cartagenában kötött ki, amiért nem rajongott különösebben.

Állandó spleenjét még az a ruganyos testű, legfeljebb húszéves, fekete bőrű csaj sem oszlatta el, aki állítólag takarítani járt fel a lakásba, de azok a cicaszem-villanások, amiket próbáltunk nem észrevenni, arra utaltak, hogy itt nem csak a seprűnyél került a megfelelő kezekbe. JJ, mint igazi katalán, paradicsomos pirítósokat készített a konyhában, és mint igazi, a gyarmatokra száműzött anyaországi, folyamatosan szidta a kolumbiaiakat, hogy milyen lusták. Aztán elköszönt, és (hétköznap, délelőtt) elment a tengerpartra kitesurfözni.

Cartagena Kolumbia leginkább turistás városa: szép, színes és lehúzós. A rengeteg gyönyörű, barokk templomon kívül rengeteg utcai árust is rejt a belváros, akik közül a gyümölcsárusoknak végül nem tudtunk ellenállni. Tudtuk persze, hogy csak akkor fotózhatjuk le a nemzetiszínű, piros-sárga-kék fodrokba öltözött, szivarozó, fekete bőrű asszonyságokat, ha veszünk a túlárazott mangó-vagy papajasalátájukból, de annyi baj legyen, el kellett készülnie a kihagyhatatlan cartagenai zsánerfotóknak. Fel-le mászkáltunk az óvárosban, és még egy szappanopera-forgatásba is belefutottunk: szenvedélyes és szenvedő arcú latin lover és egy csábdémon csapott jelenetet az egyik ódon utcán.

Este lehetőségünk lett volna Mozart V. hegedűversenyét végighallgatni egy templom előtti téren, de a sor a kettővel arrébb fekvő térig kanyargott.  Bár a komolyzenéért rajongó Attila még akár be is állt volna a sorba, én sajnos nem voltam vevő erre, úgyhogy helyette a másik, cumbiától hangos téren ücsörögtünk, dobozos sörökkel a kezünkben. Itt sokkal kevésbé volt cizellált a közönség: egész Kolumbiában kizárólag itt kínáltak fel nekünk drogot az utcán, de itt többször is, és olyan feltűnően, hogy csak egy elfogadható magyarázatot tudok arra, hogy az árusok ennyire szabadon tevékenykednek: valószínűleg összejátszanak a rendőrökkel a beállt gringók kizsebelésére.

Nyilván erre nem volt igényünk, úgyhogy másnap már messzire elkerültük a város leginkább turistacsapda-szerű részét. Pár sarokkal kijjebb volt egy nagyon kedélyes kispiac: volt ott egy mangóárus, akit talán illőbb lenne mangótechnikus úrnak hívni, mert olyan elképesztő know-how birtokában metszette fel a gyümölcsöket. A mangók húsa nehezen jön le a magjáról, így amikor a magunkfajta turista nekilát, általában fülig mangópépes lesz. A szakértő mangótechnikus viszont a meghámozott gyümölcs húsába négyzethálót karistol, hogy az így szétváló mangódarabkákat egyesével le lehessen szakítani a magról. Ennek köszönhetően végre sikerült civilizált módon megennünk egy-egy érett mangót, és közben azt néztük, hogyan dolgozik a többi szakember a piacon.

Az árnyékban ültek a fogalmazó urak, ezek a speciálisan latin-amerikai szolgáltatók, akik a kis asztalaiknál adóbevallásokat, adásvételi szerződéseket és végrendeleteket készítettek írógéppel, akárcsak a Szerelem a kolera idején bérlevelezője. Mellettük pedig kézzel festett táblán, kóláskupakokkal dámáztak a kókuszárusok, akik, ha vevő érkezett, machetével lecsapták a kókusz tetejét, szívószálat illesztettek bele, aztán folytatták a dámapartit. Tovább indultunk, és még jobban eltávolodtunk a belvárostól: kiértünk a nagy piacra, ami minden képzeletet felülmúlóan borzalmas volt... Részletek a következő bejegyzésben.

(Folyt. köv.)

Érdekel Dél-Amerika? Az Európa Könyvkiadónál a 2016-os Könyvhétre megjelent, Hátizsákkal Brazíliában című könyvemből számos hasznos dolgot tudhatsz meg a kontinens legnagyobb országáról, például hogy hogyan érdemes szállást keresni, mik a biztonsági alapszabályok, és úgy általában mire számítson az ember, ha vékony pénztárcával utazgat a világnak ezen a részén. Meg még sok minden mást is...