A történet első részét itt olvashatod!
A Mercado Bazurtóról azt mondta Jota Jota, amikor a városról beszélgettünk, hogy ha valami igazán cifrát akarunk látni Cartagenában, akkor menjünk oda, de még véletlenül se vegyünk semmit. A piac valóban megérte az utat - minden képzeletet felülmúlóan gusztustalan és büdös volt. Egy mangrovés holtág partján terült el, ahol rengeteg pelikán várta, hogy a halaskofák oda borítsák a belsőségeket.
Beljebb a vértől iszamos asztalokon összeaszalódott, nyúzott nyulak hevertek, meg kifacsart csirkék és rohadó halak. Ökrök szeme levesnek. Ananász, mangó, manióka. Sár és vér. Próbáltunk nem hányni: eszünk ágában sem volt bármit is vásárolni ebben a pokoli pöcegödörben. Inkább azon méláztunk el később, hogy az elegánsabb éttermekben feltálalt halak és húsok nagy része is ezeken a mocsoktól áztatta pultokon cserél gazdát.
Émelyegve fogtunk egy taxit és elindultunk vissza, a városközpont felé. Előttünk a San Felipe de Barajas erőd tornyosult: még így, autóval is egy csomó időbe telt megkerülni a legnagyobb erődítményt, amit a spanyolok a gyarmatbirodalmukban valaha emeltek. Miután Sir Francis Drake brit kalózai elfoglalták a várost, a spanyolok hatalmas építkezésekbe kezdtek, hogy a stratégiai helyen fekvő, a Panamán és Kolumbia belsején át érkező nemesfém-szállítmányokat ellenőrző Cartagenát megvédjék a további támadásoktól. Ennek eredménye tizenegy kilométernyi városfal lett, illetve ez a gigászi vár, amelyet soha nem is tudott elfoglalni senki.
A San Lázaro-dombot teljes egészében befedő, negyven méterrel a város fölé tornyosuló komplexum minden fala, bástyája és kazamatája épségben maradt, így egy fél napunk simán elment arra, hogy fel-le oldalaztunk a szűk lépcsősorokon és gyilokjárókon. Fentről fantasztikus kilátás nyílt: a mai Cartagena közepén már nehéz volt elképzelni ezeket a háborúkat, viszont végre egyben látszott ez a kaotikus város. Mint egy narancs gerezdjei, úgy bomlottak szét előttünk a félszigetek és félszigetek: előttünk a Bocagrande elegáns szállodái és a Tierra Bomba sziget, jobbra az óváros, balra a rémületes piac és hátrébb a Convento de la Popa, a "Hajófar-kolostor", ami egy olyan formájú dombon trónolt, ami a hajósokat egy galleon farára emlékeztette.
Levezetésként azt gondoltuk, hogy kibuszozunk egy közeli strandra. A Lonely Planet La Boquillát ajánlotta, és eszembe jutott, hogy van egy klip, a nagyszerű Bomba Estéreo zenekartól, ami ott játszódik. A videón fekete kisgyerekek táncolnak a homokban, és minden annyira idilli rajta, úgyhogy valami hasonlóra számítva felültünk egy buszra, ami La Boquillába tartott. Sajnos a klipbeli idillt egy kicsit elvétettük: a parttól beljebb, egy borzalmas nyomornegyedbe vitt a busz, ahol egyre ellenségesebb pillantások között próbáltuk megtalálni a tengerpart felé vezető utat. Ez nem sikerült, az utcák elfogytak, minden irányból vakolatlan téglaviskók állták az utunkat, és egyre többen kérdezgették, hogy: hé, gringók, mit kerestek erre?
Tudtam, hogy ilyenkor csak egy dolgot lehet tenni: rábízni magunkat valakire. Volt egy negyven körüli férfi, aki nem csak úgy általánosságban kóstolgatott minket, hanem azt kérdezte, hogy ebédelni akarunk-e. - Igen, a tengerparton - vágtam rá. Intett, hogy kövessük. Sikátorokon haladtunk keresztül, szemetes placcokon kerülgettük a pocsolyákat, a törmelékkupacokat és a disznókat, de végül kiértünk a tengerhez. Megkönnyebbültem. Tudtam, hogy ez elég sok pénzbe fog nekünk kerülni, de legalább nem raboltak ki minket.
Még nem tudtuk, hogy a vendéglátónk mennyire nyomja meg majd a ceruzát. Persze nem nagyon volt választásunk: lényegében azt a három percet kellett kifizetnünk, amíg kivezetett minket a nyomornegyedből. Amúgy, miután a várható lehúzástól elvonatkoztattunk, már nagyon vicces volt az élmény: a nádtetős bódé, ahova vitt minket, minden bizonnyal nem az övé volt, csak tudta, hogy üresen áll. Egy másik helyről, amit nem láttunk (valószínűleg egy ismerősétől) hozta a söröket, aztán kábé háromnegyed óra múlva a halakat. Utána pedig, amikor jeleztük, hogy fürdeni szeretnénk, és átvennénk a fürdőgatyát, egy magánházba tessékelt be minket, ami alighanem egy másik ismerőséé volt.
Ezen már tényleg csak röhögni tudtunk: a vakolatlan viskóban nem volt ajtaja a budinak, csak egy függöny választotta el a vécét a nappalitól, ahol egy kissrác videojátékozott. Végül csobbantam a vízben, rendeltünk még két sört, aztán elérkezett az igazság pillanata: négy üveg sörért és két sült halért tízezer forint körüli összeget kellett fizetnünk. Próbáltam alkudni, de a saját magam számára is teljesen nyilvánvaló volt: vannak helyek a világon, mint például a Váci utca déli része, vagy a siófoki Petőfi sétány, ahol nem a vendégnek van igaza. És La Boquilla is ezek közé tartozik. Ezek után külön vicces volt, hogy amikor elindultunk volna a tengerparton vissza, a belváros felé, vendéglátónk elkezdett szörnyülködni. - Gyalog? Az nagyon veszélyes! - mondta. Körülbelül fél kilométerre luxusapartmanok és hotelek látszottak. Ugyan milyen veszély leselkedhetne ránk, már azt leszámítva, hogy valaki tízezer forintnyi pesót gombol le rólunk két sült halért és négy sörért? Végül hagytuk, hogy felszuszakoljon minket az egyik buszra, ami út hiányában a tengerpart nedves homokján közlekedett La Boquilla és a belváros között. Aztán két perc múlva, a luxusapartmanoknál leszálltunk, hogy lefotózhassuk a naplementében kitesurfözőket.
Néztük a víz fölött sikló, akrobatikus szörfösöket, hátha meglátjuk közöttük szállásadónkat, JJ-t, aki reggel még arról beszélt, hogy kitesurfözéssel kíván foglalkozni aznap. Persze nem láttuk meg: amikor kitikkadva hazaértünk, ott találtuk a légkondis lakásban. Újfent a kolumbiaiakat szidta a lustaságuk miatt, de aztán kiderült, hogy az egész napot a kanapén heverészve töltötte. De hogy vajon egyedül, vagy a fiatal szobalány társaságában, az az ő titka maradt.
Érdekel Dél-Amerika? Az Európa Könyvkiadónál a 2016-os Könyvhétre megjelent, Hátizsákkal Brazíliában című könyvemből számos hasznos dolgot tudhatsz meg a kontinens legnagyobb országáról, például hogy hogyan érdemes szállást keresni, mik a biztonsági alapszabályok, és úgy általában mire számítson az ember, ha vékony pénztárcával utazgat a világnak ezen a részén. Meg még sok minden mást is...
