Ami a heavy metált illeti, Kolumbia a legcivilizáltabb ország a világon. Pogózás helyett a koncerten a közönség mozogni kívánó része indiánszökdellésben ugrál körbe-körbe, az óramutató járásával ellentétes irányban, és mindenki szigorúan csak az előtte haladó hátát bokszolja. A többieket pedig olyannyira békén hagyják, hogy még a kör közepén is nyugodtan lehet ácsorogni. Néhány kevésbé eltökélt tinédzser így ténylegesen ott állt a nézőtér legközepén, míg a többiek folyamatosan áramlottak körülöttük, mint valami tornaórán. A kör közepébe, akárcsak a hurrikán szemébe, lehetetlenség volt bejutni, úgyhogy csak messziről szemléltük az ördögvillázó tinédzsereket és a helyi érdekű, Caldas megye határain túl nem különösebben ismert metálzenekarokat. Viszonylag gyorsan arra a következtetésre jutottunk, hogy jó ötlet volt körülnézni a manizalesi vásárban.
Az amúgy nem különösebben érdekes Manizalesbe eredetileg csak azért jöttünk, mert a közeli Hacienda Veneciához innen lehetett eljutni busszal, de miután kiderült, hogy épp ezekben a napokban tartják az éves vásárt, itt maradtunk egy éjszakára. Kolumbiában az a zseniális, hogy kis szerencsével buliról bulira lehet esni, a legkülönfélébb fajtákból. Így azok a helyek, amelyek az év többi részében nincsenek rajta a turistaradaron, pár napra mégis a legjobb bemutatóhelyei lesznek a kolumbiai népléleknek. Úgyhogy egy kolumbiai utazást megéri úgy alakítani, hogy egy kisvárosi fesztivál is beleessen az útvonalba (szerencsére bőven van miből válogatni), hogy megláthassuk a kolumbiaiságnak ezt a bizarr és néha kicsit ijesztő arcát: a semmihez sem hasonlítható, szenvedélyes élet- és játékvágyat.
A metálkoncerten körbe-körbe szökdécselő kamaszokat magukra hagyva elindultunk ámuldozni a vásárba. A fő látványosságra, a bikaviadalra nem néztünk be, mert drága volt. Halott bika helyett viszont szép számmal láttunk halott disznókat az utcai büfékben, ahol ropogósra sülve mosolyogtak a platnin. A fejrészük teljes egészében megvolt, szemük helyét krumplik vagy gyümölcsök töltötték ki, míg a lenyúzott hátbőrük sáfrányos rizzsel volt megtöltve és zsákszerűen összevarrva. Ez az elmondhatatlanul bizarr dolog, a lechona az egyik legtipikusabb vásári étel Kolumbiában, és nagyon finom is (az eredeti recept szerint húsz órán át sütik agyagkemencében), csak azon kell túltennie magát az embernek, hogy amikor szeletelik, az úgy néz ki, mintha egy végtagok nélküli malacot szúrnának le, és vér helyett valami sárgásfehér massza buggyanna belőlük elő.
A malacsültön kívül még vettem sombrero vueltiao-t is a vásárban, és ezzel hivatalosan is hülye turistává váltam. A caña flecha nevű fűféléből készült tradicionális, fekete-fehér csíkos kalap cumbia-táncosokon és vallenato-zenészeken zseniálisan áll, de egy magamfajta turista természetesen épp annyira néz ki benne autentikus kolumbiainak, mint amennyire egy matyó pruszlikba bújt japán turista autentikus magyarnak. Sebaj, a kalap azóta a szobám falán várja, hogy elvigyem a pesti éjszakába és azt kiabáljam a széles karimája alól a nagyvilágba, hogy huepaje, ami kolumbiai spanyolul annyit tesz: ihaj-csuhaj.
De a legjobb dolog amúgy, amire a pénzemet elvertem, a vásári játékok hosszú sora volt. Régimódi, vagyis offline, nem digitális és nem virtuális-valóságos játékok várták az arra járókat, amik általában arról szóltak, hogy valamit rá kellett dobni valami másra. Például a földön feküdt egy csomó laminált téglalap, színes kerettel, közepükön pedig egy pénzösszeget jelölő számmal: ezekre kellett pénzt rádobni, és ha valakinek ez úgy sikerült, hogy a pénz nem ért a színes kerethez (ami szinte lehetetlen), akkor annyi pénzt nyert, amennyi a lapra volt írva. Nem láttam senkit, akinek sikerült volna, de mindenki buzgón próbálkozott.
Még ennél is egyszerűbb volt az a játék, ami abból állt, hogy egy nádpálinkás üveg nyakára kellett rádobni egy fémgyűrűt: akinek sikerült, vihette a szeszt. Ez se sikerült, így kénytelenek voltunk sört venni a rengeteg mozgóárus egyikétől, aztán bementünk egy nagyon zsúfolt és hangos kocsmába, ahol a férfiak billiárdoztak és ittak, az asszonyok és a gyerekek pedig egy szappanoperát néztek a tévén.
Másnap átbuszoztunk a közeli Riosucióba, hogy lényegében ugyanezt csináljuk tovább, csak egy kicsit más díszletek között. A kisváros, akárcsak Manizales, az év többi részében nem különösebben izgalmas hely, január második hetében azonban egy különös előkarnevált rendeznek itt, a karneváli szezon előtt egy hónappal. Papírmasé ördögszobrokat építenek a főtéren, a fesztivál utolsó napján pedig a résztvevők - helyiek és látogatók egyaránt - ördögnek öltöznek, végigmasíroznak az utcákon, aztán felgyújtják a szobrokat. A hagyomány eredete a középkor ködébe vész, de az alapgondolat elég univerzális: felgyújtjuk az ördögöt, és akkor nem lesznek többé rossz dolgok. Vagy valami ilyesmi.
A nagy nap délutánján érkeztünk Riosucióba. Mint egy fesztiválon, a délután itt is a lézengésről és alapozásról szólt, nem történt semmi különös. Az első guaro előtt akartam enni valamit, úgyhogy betértünk egy kisvendéglőbe. A sült nyelvet választottam a falra akasztott, olajtól ragacsos étlapról. Una lengua asada, kértem ki ezt a poétikusan brutális hangzású ételt, aztán rá is küldtem az aznapi első nádpálinkát, hogy a nyelvben esetlegesen megbúvó baktériumokat még azelőtt végezzem ki kegyetlenül, hogy a gyomromba érhetnének.
Besötétedett. Gyanútlanul tébláboltunk a téren, aztán egyszer csak azt láttam, hogy Attilát elvitték az ördögök. Mondjuk jogászként valószínűleg számíthatott rá, hogy ez előbb-utóbb bekövetkezik, de azért egy ő is kicsit meglepődött, hogy épp Riosucióban érkezett el az igazság pillanata. Aztán szerencsére az ördögök megkönyörültek rajta, visszahozták, és hagyták, hogy lefotózzam a karmaik közé keveredett, megilletődött barátomat, végül pedig visszaszolgáltatták nekem. Elkezdtünk dumálni: medellíniek voltak az ördögök, és minden évben ellátogattak Riosucióba. Megindult a felvonulás körbe a városban, csatlakoztunk az újdonsült sátáni ismerőseinkhez.
Épp akkor értünk a főtérre, amikor lángra lobbantak az ördögszobrok: volt férfi- és nőördög is, utóbbi méretes, tökéletes félgömb alakú csöcsökkel. Pár perc alatt elporladtak, a közönség tombolt, fütyült, huhogott. Üvöltött a hangfalakból a cumbia, mi pedig kioldalaztunk a tömegből, hogy újabb sörökhöz jussunk. Volt egy stand, ahol jó ötletnek tűnt kirendelni egy "orosz kokain" (cocaína rusa) nevű, elég veszélyesnek kinéző koktélt. Lefotóztam a poharakat: ez az utolsó fényképem aznapról.
Másnap körülbelül százan álltak, ültek és feküdtek a buszpályaudvaron, amikor odaértünk, másnaposan, de vidáman. Medellíni ördög barátaink is ott ültek, és közölték velünk, hogy minden menetrendszerinti busz betelt, és nincs, aki a karneválra érkezett embereket elvigye a környező városokba. Leültünk a hátizsákunkra. Ez egy igazi latin-amerikai pillanat volt: ülsz egy buszpályaudvaron valami világvégi helyen, meleg van és mocskos vagy, pár órája megismert emberekkel röhögcsélsz banális poénokon, és fogalmad sincs, hogy mikor és hogyan fogsz kijutni innen.
Aztán minden úgy oldódott meg, ahogy ezek az igazi latin-amerikai problémák meg szoktak oldódni, legalábbis az egyszeri turista számára. Győzött az üzleti érzék: egy pocakos, bajszos ember előásta a legócskább buszt Caldas megyében, és elkezdett kiabálni, hogy indul Medellín felé. Megrohamoztuk a rozsdaszínű roncsot, és fogcsikorgatva bár, de kifizettük a szokásosnál legalább kétszer magasabb, körülbelül ötezer forintos menetdíjat, amiért természetesen se jegyet, se semmilyen igazoló papírt nem kaptunk. De nem is számított, megbíztunk a sofőrben, becsületes volt az ábrázata. Az már egy kicsit aggasztóbb tűnt, hogy az egyik utastársunk egy nagy csomag, a karneválról megmaradt tűzijátékkal szállt fel a buszra. Ha koccanunk, gondoltam, akkor szép, színes fénynyalábok között fogunk porrá égni.
Szerencsére erre sem került sor, öt óra alatt eldöcögtünk Medellínig, ahol Kolumbia egyik legrozogább buszáról átszálltunk az egyik legmodernebbre: egy légkondis, extra lábhelyes csodára, ami Cartagenába indult, kicsivel naplemente után, hogy sötétben tegye meg a csaknem fél napos utat.
A nap lebukott a medellíni hegyek mögött, és a busz elindult. Irány a Karib-tenger!
Érdekel Dél-Amerika? Az Európa Könyvkiadónál a 2016-os Könyvhétre megjelent, Hátizsákkal Brazíliában című könyvemből számos hasznos dolgot tudhatsz meg a kontinens legnagyobb országáról, például hogy hogyan érdemes szállást keresni, mik a biztonsági alapszabályok, és úgy általában mire számítson az ember, ha vékony pénztárcával utazgat a világnak ezen a részén. Meg még sok minden mást is...
