Figyelem! Ez a bejegyzés egy 2015-ben tett utazásról szól. Azóta nagyon sokat romlott a helyzet Venezuelában: jelenleg senkinek nem ajánlom, hogy hátizsákos turistaként, egyedül, helyismeret nélkül oda utazzon. A jelenlegi eseményekről itt olvashatod az összefoglaló cikkemet.
Egyből lelövöm a poént: a Roraima a legcsodálatosabb hely, ahol valaha jártam. Sem a dübörgő Iguazú-vízesés, sem a türkizkék Karib-tenger, sem a karneváli Rio, sem a burjánzó Amazónia, de még a jégcsipkés Torres del Paine, a titokzatos Húsvét-sziget és a virágzó Atacama-sivatag sem olyan túlvilági, mint a Roraima teteje. A függőleges oldalú, ködbe burkolózó hegy, ami a szavannák és az őserdő közé ékelődik, a tetején pedig olyan növények és állatok élnek, amilyenek sehol máshol a világon... Nos, ez egy olyan úti cél, ami miatt még akkor is megérte volna keresztülbuszozni az összeomlás előtt álló Venezuelán, ha amúgy nem érdekelt volna sem a helyi kultúra, sem a társadalom, sem a politika, csak a húsevő növények és a miniatűr békák. Persze, ahogy a csodálatos helyek esetében lenni szokott, az odaút legalább annyira része volt az élménynek, mint az ottlét. Így önmagában az megér egy bejegyzést, hogy hogyan keveredtem el a táblahegy felső pereméig, ahol a varázslat elkezdődött.
Ez a hegy nem a Roraima, hanem a mellette magasodó Kukenán, ami viszont az első másfél napban sokkal tekintélyt parancsolóbban tornyosul a túrázók fölé, mint a laposabbnak látszó Roraima.
Apropó, a Fel! (Up!) című rajzfilm megvan? Az emlékezetes repülő ház, amit tízezer színes lufi repít a levegőbe, benne a mogorva öregemberrel és a túlsúlyos kiscserkésszel, egy olyan hegy tetején ér földet, amit a Roraimáról mintáztak. És Conan Doyle Elveszett világát olvasta valaki? Ahhoz is a Roraima adta az ihletet, csak ott nem jópofa kék madarak, hanem óriási, vérszomjas dinoszauruszok élnek, és egy titkos alagúton át lehet feljutni a hegy lapos tetejére. A valódi Roraimán persze sem kitalált, sem kihalt állatok nem élnek már, és nem is lufival vagy alagúton át visz oda az út, de attól még felejthetetlen élmény volt mind a tetején, mind pedig az oda vezető úton töltött idő.
(Kép innen)
Ami azt illeti, a Caracastól a brazil határig, Santa Elena de Uairénig vezető buszozás másfél napja a legrosszabbak egyike volt, amit Latin-Amerikában átéltem. Az első busznak ki volt törve az ablaka, és a keret fóliával volt beragasztva, amihez hasonlót még a legszegényebb latin-amerikai országokban sem engednek maguknak meg a busztársaságok. Venezuelában viszont mindenki számára egyértelműnek látszott, hogy ez az egy busz van, úgyhogy az ember vagy felül rá, vagy nem. Nyilván felültem, és noha azt terveztem, hogy végigalszom az utat, ez nem sikerült: a fólia végig hangosan surrogott, bár sajnos nem elég hangosan ahhoz, hogy a hangszóróból üvöltő bachatát elnyomja.
A másik busz öt órát késett. Egy világvégi buszpályaudvaron, egy El Tigre nevű helyen vártam rá este kilenctől hajnali kettőig úgy, hogy nem is tudta megmondani senki, hogy lesz-e rajta szabad hely, vagy sem. Ez sem volt épp örömteli pillanat, és már kezdtem őszintén kétségbe esni, amikor a busz végül befutott, a sofőr pedig gyakorlatilag licitálásra bocsátotta a helyeket a várakozók között. Nekem, pénzes gringónak nem volt gond kifizetni a feltornázott árat, de másoknak nem jutott ülőhely, és az emeletes busz lépcsőjén vagy az ülések között tudtak csak leülni. A busz tizennyolc óra alatt tette meg a távot Santa Elenáig, mert két alkalommal is leszállítottak mindenkit a katonák, és egyesével kipakoltatták a cuccaikat. (Akkorra már a zsák pénzem megfogyatkozott, az ellenzéki vonatkozású sapkát és könyvet pedig a szennyes közé rejtve tartottam). Végre másfél napi tortúra után megérkeztem Santa Elenába.
Egy szó, mint száz: nagyon elegem volt Venezuelából.
Balra a Kukenán, jobbra a Roraima. A Roraima közepétől balra húzódó átlós csík a La Rampa, a hegy egyetlen feljárata.
Nagy szerencsém volt különben, hogy Santa Elena de Uairénbe épp úgy érkeztem meg, hogy elértem egy túracsoport indulását a Roraimára. Ami engem illet, időben elkezdtem szervezni, de ez nem volt elég. Bár már a Los Llanos-túrát szervező Xtreme Adventourstól, a kajmánvadász Pedro barátaitól kaptam egy telefonszámot, a vonal másik végén, a Santa Elenában székelő Backpacker Tours túravezetője, egy bizonyos Carlos viszont váltig ragaszkodott hozzá, hogy banki átutalással fizessek, amit – ismerve a venezuelai árfolyamrendszert – megtagadtam. Így viszont nem igazolták vissza a foglalásomat, és egész végig, amíg Caracastól Santa Elenáig kornyadoztam a buszon, nem tudhattam biztosra, hogy lesz-e helyem a túrán, vagy dekkolhatok pár napot ebben a világvégi kisvárosban, amíg a következő csoport össze nem gyűlik és útnak nem indul.
De aztán, amikor Santa Elenába értem, Carlos – egy rendkívül szimpatikus pemón indián – úgy fogadott, mintha mindig is rajta lettem volna a listájukon, és én lennék a hülye, amiért ebben egy pillanatig is kételkedtem. Nem akartam vitát nyitni: vittem egy zacskó pénzt és kifizettem a hatnapos túrát. Az ára akkor ötvenezer forint értékű bolívar volt. A maradékot egyúttal át is váltottam brazil reálra a szállásom, a Michelle hostel kínai tulajdonosánál: négy vagy öt bankjegyet kaptam a bolívar-kötegeimért cserébe, amiket végre el tudtam tenni a pénztárcámba.
Carlos még győzködött, hogy a Roraima után az Ángel-vízeséshez is menjek el velük (háromszor annyiért). Ezt sajnos vissza kellett utasítanom, nem az ár miatt, hanem mert a száraz évszak közepén voltunk (februárban), és tudtam, hogy a világ legmagasabb vízesése csak egy kis párafüggöny ilyenkor, ami nem éri meg a macerát. A Roraima megmászásához viszont ideális volt ez az idő: a gyakran felhőkbe burkolózó, esőáztatta hegyet sikerült is remek látási viszonyok között megmászni, csak egyszer kapott el minket a csúcson az eső.
Miután mindent megoldottam, körülnéztem Santa Elenában, ami olyan hatást keltett, mintha már ki is csekkoltam volna a bolívari Venezuelából – ebből a nyomasztó, paranoiás rendőrállamból – és valami boldogabb, élettelibb országba kerültem volna. Feldobva mászkáltam a brazilokkal, arabokkal, kínaiakkal, indiánokkal és turistákkal színesített kis határvárosban, ahol elég nyilvánvaló volt, hogy a turisták csak a hab a tortán: a lakosság alapvetően csempészésből él. Cserébe lehetett is kapni mindent a boltokban. Nekem csak egy üveg rumra volt szükségem, mert sejtettem, hogy a Roraima tetején hideg lesz, és kelleni fog valami lélekmelegítő. Tizenkét éves Pampero Aniversario rumot vettem fillérekért, és áttöltöttem a kulacsomba. Éreztem, hogy az elmúlt hetek hányattatásai után megint olyasvalamit csinálok, aminek nem csupán a sztoriértéke magas, hanem az élvezeti értéke is.
Másnap végre kezdetét vette a hatnapos túra. Azért tartott hat napig, mert a Roraima, akárcsak a többi tepui (táblahegy) a környéken élő pemón indiánok szent helye, és nem csak a teteje szent, hanem a környéke is. Márpedig a csúcsra csak a pemónok vezetik fel a turistákat, így a dzsipek nem hajthatnak el a sziklafalig: huszonöt kilométerre onnan meg kell állni, ami két nap felfelé és egy nap lefelé gyaloglással hosszabbítja meg az utat. Utólag visszagondolva kellett is ez a két nap ráhangolódás: nem sajnálom egy percét sem. Ahogy gyalogoltunk, és előttünk egyre közelebb, egyre magasabban tornyosult ez a gigantikus sziklafal, úgy vált mindenki egyre megilletődöttebbé. (Bár, ami azt illeti, ezen a transzcendens helyen sem került mindenki áhítatba. Visszafelé jövet a vicces nevű Río Tek táborban belefutottunk a pozsonyi Comenius Egyetem hallgatóiba, akik késő délután már alig álltak a lábukon. Dél-amerikai utazásom egyik legbizarrabb pillanata volt, ahogy a mesebeli hegyről lefelé jövet ezzel a két tucat részeg szlovák biológussal és geográfussal kezdtem na zdraví kiáltásokkal körbekoccintani, kicsivel azelőtt, hogy kiitták a teljes sörkészletet a Río Tek boltjából.)
További érdekes adalék, hogy indulásom napja ezen a 2015. februári reggelen pont akkorra esett, amikor Simicska Lajos megőrült, és az emlékezetes G-nap során adott telefoninterjúival alapjaiban borította fel a magyar belpolitikát. Az időeltolódást is figyelembe véve Lajos alighanem percre pontosan akkor kezdhetett el telefonálgatni, amikor én Santa Elenát elhagyva hat napra térerő és wifi nélkül maradtam. Így amikor visszajöttem a szürreális, Csillagok Háborúja-díszlethez hasonlatos Roraimáról az úgynevezett valóságba, hosszú órákon át csak tanácstalanul scrolloztam a tabletemen. A mémek, a reakciók, a reakciókra adott reakciók és a mémekből készített mémek tengerén elveszve képtelen voltam felfogni, hogy mi történt az én szeretett, távoli kis hazámban, ahol szemlátomást nem csak a kormány (mindaddig) kedvenc oligarchája, de mindenki más is totálisan megbolondult.
Ezt persze akkor még nem tudtam, meg ha tudtam volna, valószínűleg akkor sem érdekelt volna. Hiszen elkezdődött a kaland: kiszálltunk a dzsipből a Paraitepui nevű faluban és gyalogolni kezdtünk a távolban tornyosuló hegy felé. Közben ismerkedtem az útitársaimmal. Valószínűtlenül összeállított túracsoportunk – három venezuelai, három japán, két brazil, egy ausztrál, egy svájci, egy francia és én, a magyar – elég beszédessé vált első este a Río Tek büféjében. A második estén pedig az alaptáborban (Campamento Base), a sziklafal aljában, a kulacsból töltött rumok mellett már az is kiderült, hogy a caracasi Césarnak és Elizabethnek ez a nászútja, és közvetlenül a túra után emigrálnak Kolumbiába, a három világjáró japán – Hiro, Daichi és Taichi – pedig innen Trinidad és Tobagóba megy a karneválra. Sátortársam egy hatvan körüli svájci úriember lett, Ernst, aki egy lakóautóval járta Dél-Amerikát, és a legkevésbé sem érdekelte, hogy Manaustól délre nem vezet aszfaltút: ő majd azon is átmegy, magyarázta.
Az osztálykirándulás-hangulat már teljesen lecsengett a harmadik napra. Megindultunk felfelé a La Rampa nevű feljáraton – az egyetlen olyanon, amihez nem kell technikai (hegymászó) tudás és felszerelés. Mindenki teljesen átszellemülve bámulta a gigászi sziklafalat. A feljárat olyan volt, mint egy másik világba vezető lépcső: pár száz méter után a szavanna-növényzetből felhőerdő-növényzet lett, óriás páfrányokkal. Aztán ahogy egyre feljebb értünk, a növényzetből csak a mohák maradtak, az emelkedő tetején pedig átláthatatlan köd gomolygott. És aztán, mint egy sci-fiben, keresztüljutottunk a ködfüggönyön, és feltárult előttem a Roraima tetején megbúvó másik világ.
Innen folytatom a következő bejegyzésben.
Érdekel Dél-Amerika? Az Európa Könyvkiadónál megjelent, Hátizsákkal Brazíliában című könyvemből számos hasznos dolgot tudhatsz meg a kontinens legnagyobb országáról, például hogy hogyan érdemes szállást keresni, mik a biztonsági alapszabályok, és úgy általában mire számítson az ember, ha vékony pénztárcával utazgat a világnak ezen a részén. Meg még sok minden mást is...
