Mácio segített nekem felkötözni a frissen vásárolt függőágyamat a hajó fedélzetére, én meg cserébe segítettem neki kinyitni a frissen vásárolt számzáras bőröndjét. Mindkettőnknek ez volt az első hajóútja az Amazonason – bár Mácio már húsz éve Belémben lakott, eddig sosem szánta rá magát, hogy Manausba utazzon. Egy munkalehetőség reményében mégis útnak indult, és hozzám hasonlóan a legolcsóbb helyre, a Liberty Star hajó függőágyas fedélzetére vett jegyet. Ahol tudvalevőleg sok a lopás, úgyhogy direkt számzáras bőröndöt vett. A számzár működésével viszont nem volt tisztában, így estére bezárta a bőröndöt, aztán reggel nem tudta kinyitni, mert nem írta fel a háromjegyű kódot. Sebaj, mondtam, ráérünk, és elkezdtem próbálgatni 001-től. Szerencsénk volt, 211-nél a bőrönd kinyílt. De ha 999 lett volna a kód, akkor is bőven végeztem volna: a hajó egy teljes napot késett, két és fél helyett három és fél nap alatt ért Santarémbe. Ami még csak az út fele Manausig.
Kétségtelen, hogy a Liberty Star nem szelte a habokat. Ugyanakkor, ahogy már Marajón ízelítőt kaptam belőle, Amazónia nem azoknak való, akiknek sietős a dolguk. A végtelen dzsungel és a bővizű folyók világában nem épültek utak (szerencsére, mert ahol mégis, ott rendkívüli mértékben felgyorsult az erdőirtás), így Amazónia országútjai mind a mai napig a folyók. Azokon meg nem lehet száguldozni. Vannak ugyan expressz motorcsónakok, katamaránok és vízitaxik, amik száz kilométer per órával hasítanak, de azt csak egy-két órát lehet bírni, utána garantálható a rókázás. Úgyhogy a nagy távolságok legyőzésére két lehetőség van: az emeletes személy- és teherszállító hajók, vagy a repülők.
A repülés nem nagyon drága amúgy, így ha valaki siet, mindenképpen jobban jár, mint a lassú és megbízhatatlan menetidejű hajókkal. Az „Amazonason hajózni” azonban olyan egzotikus és izgalmas tevékenységnek hangzott, hogy eszem ágában sem volt repüléssel kiváltani. Azóta, hogy az elsőként erre járó XVI. századi konkvisztádort, Francisco de Orellanát megkergették a harcos indián nők (az „amazonok”, akikről a folyó aztán a nevét kapta), a világ legnagyobb folyójához számtalan legenda fűződött. És bár sejtettem, hogy nem fogok szirénekké változó rózsaszín folyami delfineket látni, úgy voltam vele, hogy az amazonasi hajózás olyan alapvető brazíliai élmény, amire akkor is be kell neveznem, ha biztosan tudom, hogy nem lesz egy kéjutazás.
A tipikus amazonasi hajók, mint amilyen a Liberty Star is volt, a XIX. század vége óta szinte változatlan formában járják a vizet. Az amerikai történelmi filmeken látható, az egykor a Mississippit járó emeletes gőzösökre emlékeztető hajókat ma már benzinmotor hajtja, de felépítésük ugyanolyan, mint egy bő évszázada volt. Alul van a rakomány, a középső és a felső fedélzeten a függőágyas részleg, elöl-hátul pedig a kabinok. Amelyek ötször-tízszer annyiba kerülnek, mint a függőágyas részleg, így a hozzám hasonló olcsójánosok számára szóba sem jöhetnek. Szerencsére jó függőágyat vettem Waldomiro segítségével Marajón, Mácio pedig szakszerűen felkötözte nekem a mennyezeti vaskampókra, így már csak arra kellett figyelnem, hogy ne lopják el semmimet. Az értéktárgyaimat belegyömöszöltem az övtáskámba, a nagy hátizsákom pedig a több hónapos utazás (és főleg a legutóbbi, poros-saras-iszapos két hét) nyomán már annyira mocskos volt, hogy azt reméltem, senkinek nem lesz gusztusa turkálni benne. Így viszonylag nyugodtan aludtam – volna, ha nem himbálózott volna alattam egyfolytában a függőágy, és ha nem rázkódtam volna a köhögéstől.
A Liberty Star ugyanis nem Belém belvárosából indult, hanem egy borzasztó, külvárosi dokkból, ahol egy csomót kellett gyalogolnom az esőben, és alaposan eláztam. Utána várakoznom kellett egy darabig, mert túl korán érkeztem, és még nem lehetett felszállni a hajóra. Végül jó időbe telt, amíg – Mácio segítségével – felkötöztem a függőágyamat és elrendeztem a cuccaimat. Ez pedig épp elég időnek bizonyult, hogy a vizes ruha rám hűljön, és estére belázasodjak.
A következő két hétben valószínűleg lábon kihordtam egy tüdőgyulladást. Figyelembe véve, hogy az Amazonas közepén voltam egy hajón, nem láttam más megoldást, mint türelmesen lógni a függőágyban és lázcsillapítókat szedni. Mire megérkeztünk Santarémbe, már nem volt lázam, és úgy éreztem, hogy szinte teljesen meggyógyultam, de aznap este a hostelben annyira brutális volt a légkondi, hogy reggelre úgy rázott a köhögés, mint aki kiköpni készül a lelkét is. Lázam ugyan nem lett, de a köhögés csak akkor múlt el, amikor elhagytam Amazóniát. Persze ez még mindig jobb, mint ha maláriát vagy dengue-lázat kaptam volna, de azért eléggé megnehezítette az őserdei gyaloglást meg a többi turistatevékenységet, hogy három lépésenként meg kellett állnom fuldokolni.
A második nap délutánjára mindenesetre átestem a krízisen, és már tudtam élvezni a tájat. Eddigre kiértünk a nyílt Amazonasra (addig különféle mellékágakban kóvályogtunk), és végre megláthattam a folyóóriás igazi méreteit. Nagyjából olyan érzés volt, mintha a Balatonon hajóztunk volna, hosszában: bár látszott mindkét part, de ha az egyikhez közel mentünk, akkor a másikból nem látszott semmi, csak a távolban a legmagasabb fák.
Mivel magas volt a vízállás, általában a parthoz közel mentünk. A vízparton, az erdő sötétzöld háttere előtt sormintát alkotva cölöpházak sorakoztak. Gyerekek eveztek ki kenukkal a hajó közelébe, gyümölcsöt árulva, vagy csak a markukat tartva. A brazil utasok cukorkát dobáltak nekik, a gyerekek beugráltak a vízbe. A hajó másik oldalán állva a folyó közepén haladó óriási uszályok látszottak: egész kamionokat, betontömböket, fém villanyoszlopokat meg hasonlókat szállítottak Santarém és Manaus felé. Néha valóságos úszó szigetek jöttek szembe, több négyzetméteres növénycsomók, amiket kimosott a partból az áradás. A cheia, az esős évszak közepe volt, elképesztő erővel hömpölygött velünk szemben a folyó – ezért is mentünk olyan lassan.
A fedélzeten összesen két konnektor volt, azokat is elfoglalta más, úgyhogy egy idő után a tabletem lemerült, és szórakozás nélkül maradtam. Naponta háromszor volt étkezés, mindig ugyanaz, a legrosszabb fajta rizses-babos-tésztás trutyi. A harmadik napra teljesen eluntam magam. Mácio-val nem volt közös témám: éjszakánként mellettem lógott a függőágyban, nappal viszont a többi huszonéves brazillal, a felső fedélzeten ücsörgött, mert én nem tudtam kártyázni, és a környékbeli focicsapatokat illetően sem voltam képben. Úgyhogy viszonylag gyorsan és magától értetődően rátaláltam a hajón utazó többi külföldire. Nem voltunk sokan: a körülbelül száz utasból hatan. Volt egy nyugdíjas holland orvos házaspár, akik egy jótékonysági projekt keretében mentek egy kis amazóniai faluba, műszereket adományozni az ottani kórháznak. Volt egy lengyel backpacker, aki Peruba szeretett volna eljutni Északkelet-Brazíliából, és eléggé ráért, úgyhogy bevállalta a körülbelül kéthetes hajóutat, mert az volt a legolcsóbb. És volt két chilei motoros, akik körbe akarták motorozni Dél-Amerikát, és Argentínán és Brazílián viszonylag gyorsan, néhány hét alatt át is értek, de Belémben elfogyott az út, úgyhogy betették a motorokat a Liberty Star gyomrába, és megpihentek a felső fedélzeten. Manausig vettek jegyet, mert onnan indul észak felé egy tűrhető aszfaltút, amin Venezuelába lehet jutni, onnan pedig tovább Kolumbiába, Ecuadorba, Peruba és végül vissza Chilébe.
Két napig bírták idegekkel. Amikor megkérdeztem a kapitányt, hogy mennyit késünk Santarémig, ő pedig szemrebbenés nélkül azt válaszolta, hogy egy napot, ezt elújságoltam Danielnek és Yerkónak, a két chileinek is. Egyikük erre panaszos nyüszítéssel válaszolt. Ennyi idő alatt kilométerek ezreit tennék meg, bömbölne alattuk a motor, ez a hajó meg a legnagyobb jóindulattal is csak harminc kilométert tesz meg óránként. De nem is ez a baj, puffogtak, hanem hogy négy-öt órákat állunk minden kikötőben. És így valóban három és fél naposra nyúlik a nyolcszáz kilométeres Belém–Santarém táv, a dupla olyan hosszú Belém–Manaus pedig egy teljes hétre.
Így esett, hogy amikor végre megérkeztünk Santarémbe, és én leszálltam, hogy szárazföldön folytassam az utam Alter do Chão-ba, a két chilei is jött velem. Hiába volt már kifizetve a kabinjuk, úgy döntöttek, hogy kimennek a santarémi repülőtérre, vesznek egy jegyet a következő gépre Manausba, és amíg három-négy nap alatt a hajó felküzdi magát odáig, rakterében a motorjaikkal, addig körülnéznek Amazónia fővárosában, és így legalább nem megy az agyukra a végtelen amazonasi hajóút unalma.
– Sok sikert a melóhoz! – integettem Mácio-nak a rakpartról. – Köszi, neked meg jó dzsungeltúrát! – integetett vissza.
Akkor irány az igazi őserdő, gondoltam. Megint elkezdett esni az eső, és elkezdett rázni a köhögés.
Tetszett a bejegyzés? Az Európa Könyvkiadónál az idei Könyvhétre megjelent, Hátizsákkal Brazíliában című könyvemből számos hasznos dolgot tudhatsz meg Dél-Amerika legnagyobb országáról, például hogy merre érdemes szállást keresni Rióban, mik a biztonsági alapszabályok, és úgy általában mire számítson az ember, ha vékony pénztárcával utazgat Brazíliában. Meg még sok minden mást is...
Brazíliát ábrázoló képekért pedig kattints a könyvhöz tartozó online galériára!
