Figyelem! Ez a bejegyzés egy 2015-ben tett utazásról szól. Azóta nagyon sokat romlott a helyzet Venezuelában: jelenleg senkinek nem ajánlom, hogy hátizsákos turistaként, egyedül, helyismeret nélkül oda utazzon.

Amikor kifogtam életem első piranháját, annyira megrémültem tőle, hogy még a közelébe se mertem menni, csak elborzadva néztem, ahogy dobálja magát a füvön, és tátog a tűhegyes fogakkal teli szájával.

- Pedro! - kiabáltam, - segíts leszedni a horogról!

Minden bátorságomat összeszedve ráléptem a piranhára, Pedro pedig benyúlt a cipőm alá, és egy gyakorlott mozdulattal megragadta a dögöt a kopoltyúja felől.

- Legközelebb már te is meg tudod csinálni - mondta.

Nem is olyan nagy kunszt, gondoltam. Aztán pár perc múlva horogra akadt a következő piranha, én pedig ismételten a közelébe se mertem menni, csak kiabáltam, hogy: Pedro!

Tulajdonképpen a piranha-horgászat volt az első, turisztikailag értelmezhető dolog, amit Venezuelában csináltam. Szó se róla, nagyon érdekes volt feketén valutát váltani és tüntetéseket nézni, de már kezdtem úgy érezni magam, mint egy katasztrófaturista, aki nem azért van itt, mert olyan jó neki, hanem hogy lássa maga körül egy jobb sorsra érdemes ország válságát és hanyatlását. Szerencsére találtam egy nagyszerű programot, ami feledtette az összes addigi nehézséget: az állatnéző túrát a Los Llanoson.

Ez az óriási kiterjedésű, füves síkvidék Méridától délkeletre, az Andok nyúlványai és az amazóniai őserdő között húzódik. Több százezer négyzetkilométernyi területén Venezuela és Kolumbia osztozik, és ez az a hely, ahol a kontinensen a legtöbb vadon élő állatot lehet látni. Mivel alig laknak emberek errefelé - tíz-húsz kilométerenként van egy ranch - a növényzet pedig meglehetősen gyér, a Los Llanos kínálja a leginkább szafariszerű élményt Dél-Amerikában. Viszonylag olcsón sikerült befizetnem egy négynapos túrára Méridában, úgyhogy miután túravezetőnk, Pedro felkötözte a hátizsákokat a rozoga dzsip tetejére, útnak is indultunk a síkság felé.

Ehhez azonban először át kellett vágni az Andok gerincén, ami csaknem négy órába telt, szerpentineken fel, majd szerpentineken le. Megálltunk pár helyen nézelődni - a Mucuchíes nevű hegyi faluban és a jéghideg vizű Mucubají-lagúnánál, illetve egy olyan útmenti étteremben, ahol a hatalmas darab marhahúsokat a tűz köré állított nyársakon grillezték. Közben ismerkedtünk és sztorizgattunk: útitársaim között volt egy orosz pár, Andrej és Szonya, akik Brazíliából tartottak Kolumbia felé, illetve két francia, Nicolas és Camille, akik nem együtt indultak útnak, csak a dél-amerikai hátizsákozás közben verődtek össze.

Miután alaposan bekajáltunk a nyílt tűzön sült húsokból, visszaszálltunk a dzsipbe, és nemsokára leértünk a síkságra. Barinas provinciában jártunk, Chávez szülőföldjén, és egyre sűrűbben állítottak meg minket a katonai ellenőrzőpontokon. Az egyik alkalom különösen vicces volt, mert amíg a kocsisorban álltunk, az ellenőrzésre várva, Pedro egy csapat pókmajmot vett észre az egyik fa tetején. - Nézzétek - kiáltotta, és már ki is pattant a dzsipből. Követtük őt, át az úton, hogy lefotózhassuk a majmokat, és csak a kocsisorban álló többi autó dudálására kaptunk észbe és futottunk vissza a dzsiphez, hogy ne tartsuk fel az ellenőrzést.

Érdekes volt különben figyelni, hogy útitársaim hogyan viselkednek a katonai ellenőrzőpontokon. Az oroszok szó nélkül ültek a kocsiban, nem néztek semerre, és tisztelettudóan átnyújtották az útlevelüket a hivatalos személyeknek. A franciák ezzel szemben hangosan bosszankodtak, hogy mi szükség van már megint egy ellenőrzésre, és a kényszerű megállót cigiszünetként hasznosították, lazán a katonákra fújva a füstöt - amit Pedro kényszeredett mosolya és erőltetett udvariaskodása tompított valamelyest. Én természetesen az oroszok viselkedését követtem (a kelet-európai túlélési ösztön!), bár velük ellentétben nem kerültem a szemkontaktust a katonákkal, hanem kíváncsian nézelődtem mindenfelé.

Az egész napos utazás után, sötétedésre megérkeztünk a Yopito ranchra. Talán ha harminc kilométerre lehettünk a híres Hato el Cedraltól, a venezuelai állam "hivatalos" ranchától, ahová a legtöbb szervezett túra viszi a külföldieket. Ennél a Yopito jóval fapadosabb (és olcsóbb!) volt, de a célnak tökéletesen megfelelt. Ráadásul egy családi vállalkozást támogattunk a pénzünkkel: a névadó Yopito gazda végig ott mászkált fel-alá a ranchon gumicsizmában és cowboykalapban, az ebédet és a vacsorát pedig a felesége és az egyik lánya főzte. Semmi extra, persze: rizs, bab, tészta, meg valami hús. Illetve aznap, amikor horgászni voltunk, sült piranha került a tányérra.    

A piranha-horgászat amúgy Nicolas-nak ment a legjobban, talán azért, mert ő nem volt berezelve attól, hogy ténylegesen kirántson a vízből egy ilyen szörnyeteget. Nyers húscafatok voltak a horgon, és a piranhák két másodperc alatt simán lezabálták a csalit, ha nem akasztottunk be nekik. Annál viszont kevés rémisztőbb látvány érhet egy hozzám hasonló kocahorgászt, hogy a zsákmány, ez a csupa izom, csupa tépőfog halszörny ott dobálja magát a füvön, és képtelenségnek tűnik úgy hozzányúlni, hogy minimum két ujjamat le ne harapja.

Pedig ez semmiség volt a következő programhoz, a kajmánvadászathoz képest. A Yopito ranch körüli csatornákban szinte több volt a kajmán, mint a víz. Na jó, ez persze túlzás, de a vizet nézve az állandó fodrozódás, meg a víztükör fölé pár centivel kibukkanó, kifejezéstelen sárga szempárok látványa mégis azt az érzést keltette bennem, hogy ha ebbe a csatornába most beleugranék, akkor pár másodperc múlva már csak a csontvázamat tudnák belőle kihalászni. Ehhez képest Pedro megállította a dzsipet egy olyan részen, ahol nem csak a vízben, de a parton is hemzsegtek a napozó kajmánok, és gumicsizmában begázolt a vízinövények közé. Körülötte, a vízben legalább húsz szempár figyelt.

Pedro mozdulatlanul nézte a víztükröt, aztán egyszer csak lecsapott. Úgy kapta el, ahogy azt kell: egyik kezével a törzsét markolta, a másikkal a két állkapcsát szorította össze, hogy ne tudjon harapni. Kikászálódott a susnyásból, odajött a dzsiphez, hogy megsimogathassuk a zsákmányát: ötven centis lehetett a fiatal kajmán, a hasa még egészen puha és fehér volt. Rángatta magát, próbált kiszabadulni a szorításból, úgyhogy egy idő után Pedro nem gyötörte tovább, hanem visszavitte a vízhez és szabadon engedte. A többi kajmán olyan nyugodtan feküdt a parton és cirkált a vízben, mintha ez az egész incidens meg sem történt volna.

Közben megérkezett Yopito gazda néhány hosszú bottal, és azt mondta, hogy menjünk vele anakondát keresni. Egy vízinövényekkel benőtt, lápos területet jártak körbe, a botokkal bökdösve az iszapot. Ezt még annál is rosszabb volt nézni, mint az eddigieket: utálom a kígyókat. Eltávolodtam egy kicsit a láptól, és kiértem a nyílt pusztára. A füvön óriási, fehér marhák legeltek, körülöttük pedig vízimadarak százai, ha nem ezrei hemzsegtek. Igen, hemzsegtek, nincs rá jobb szó: madarakat ilyen mennyiségben, ilyen sűrűségben soha nem láttam még a természetben.

Égővörös tollú skarlát íbiszek és rózsaszínes-fehér tollú kanalas gémek lépkedtek a csatorna partján, a vízen pedig kacsák százai úsztak. Az egyik fa tetején apró, méregzöld tollú papagájok rikácsoltak. Az egész látvány olyan volt, mint egy végtelen állatkert, ahol nincsenek rácsok, mert annyi az állat, hogy nem kell őket mesterségesen az emberek közelébe terelni - jut belőlük bőséggel mindenhová.

Pedro és Yopito végül nem talált anakondát, - nem is bántam - csak visszafelé menet láttunk egyet messziről átkúszni az úton. A ranchon lisztbe forgattuk és megsütöttük a piranhákat. Nagyon finom, omlós, hófehér húsukra jól csúszott a sör, Yopito pumákról és jaguárokról mesélt. Aztán kikapcsolta a generátort és koromsötét lett a tanyán. Zseblámpával botorkáltam ki a vécére: körbe a falakon, de még a vécécsésze pereme alatt is apró békák kuksoltak.

Végre egy állat, amitől nem kell félni, gondoltam, miközben könnyítettem magamon. Azért persze óvatosan céloztam, nehogy véletlenül eltaláljam valamelyik békát: besörözve, a sötétben az jutott eszembe, hogy nem lenne szerencsés felbőszíteni egyiket sem. Mert a végén még elpanaszolja a többi hidegvérű haverjának: a piranhának, a kajmánnak és az anakondának. 

(A történet a jövő héten folytatódik!)

Érdekel Dél-Amerika? Az Európa Könyvkiadónál megjelent, Hátizsákkal Brazíliában című könyvemből számos hasznos dolgot tudhatsz meg a kontinens legnagyobb országáról, például hogy hogyan érdemes szállást keresni, mik a biztonsági alapszabályok, és úgy általában mire számítson az ember, ha vékony pénztárcával utazgat a világnak ezen a részén. Meg még sok minden mást is...