Jamaraquában, a kis amazóniai faluban a házaktól a folyóig karcsú, jelentéktelen külsejű fák között vezet az út. Nem is figyeltem volna fel rájuk, ha a törzsük nem lett volna két méter magasságig gondosan végigrovátkolva, nagyjából úgy, mintha egy népművész díszítette volna ki őket geometrikus mintázatokkal. Természetesen nem a szépség iránti vágy hajtotta Jamaraquá lakóit, hogy a fákra halszálka-mintákat karcoljanak: a fák törzséből a késvágás nyomán fehér, nyúlós folyadék szivárgott elő, amely egy időben egész Amazónia történetét gyökerestül felforgatta. Ez a folyadék a nyersgumi, más néven kaucsuk.

Bár az indiánok időtlen idők óta használták az Amazóniában őshonos gumifa nedvét a cipőik és ruháik vízhatlanná tételére, illetve labdák készítésére, a fehér embereket a XIX. század végéig egyáltalán nem érdekelte a dolog. Akkor viszont az automobil-gyártás felfedezte magának a minden más anyagnál jobb rugózást biztosító gumit, és a rengeteg autókerék rengeteg abroncsához rengeteg kaucsukra támadt igény. Amazóniában kitört a „gumiláz”, és az addig csak indiánok és favágó caboclo-k által lakott vidéket elözönlötték a távolabbi vidékekről érkező nincstelenek. Pont úgy, mintha aranyláz tört volna ki: a gumi ugyanis, ha nem is volt olyan értékes, mint az arany, nagyon gyorsan nagyon sok bevételt biztosított. 

Az arannyal szemben a gumit nem a föld alól, hanem az erdő vagy a gumiültetvény fáiból kellett előállítani. Ez annyiban szerencsés, hogy nem voltak szörnyű bányaomlások, és maga a munka, vagyis a fák törzsének karcolgatása és a ragacs összegyűjtése sem volt olyan embertelen, mint a csákányozás. A gumiültetvényeken azonban ennek ellenére nem volt könnyű az élet: az irtózatos, párás meleg, a rengeteg szúnyog, illetve az általuk terjesztett betegségek legalább olyan arányban tizedelték az ott dolgozókat, mint a földcsuszamlások a bányák napszámosait. A nyersgumit begyűjtő nagykereskedők, az amazóniai „gumibárók” viszont elképesztő módon meggazdagodtak.

Nagyon jó zenekarnév lehetne az, hogy Amazóniai Gumibárók – lelki szemeim előtt valami bakkecskeszerűen ugráló psychobilly-zenekar jelent meg –, de az igazi gumibárók egyáltalán nem voltak vicces és laza emberek. Mint az újgazdagok általában, ők is meg akarták mutatni, hogy milyen sokra vitték, és így Manausban, a gumibiznisz fővárosában egyre-másra épültek az eklektikus stílusú villák, majd felépítették a híressé vált operaházat, a Teatro Amazonast is, melynek szinte minden darabját, a márványtól a bársonyszékeken át a kovácsoltvas állványzatig Európából hozatták.

Manausban szinte azonnal elfelejtettem, hogy a dzsungel közepén vagyok, ahol kétezer kilométeres körzetben nincsen másik nagyváros, és ahová nem lehet szárazföldön eljutni Brazília többi részéből, csak hajón vagy repülőn. Egy teljesen átlagos, fülledt, toronyházakkal és autókkal telt dél-amerikai város lett a gumibárók egykori székhelyéből, ahol csak néhány épület emlékeztet az egykori aranykorra.

A Teatro Amazonast azért megnéztem, és nem győztem szörnyülködni. Ezt a felesleges fényűzést! Ezt az értelmetlen pénzszórást! Hány nyomorult gumicsapoló caboclo élhetett volna tisztességesebb körülmények között, ha a munkájukon nem a közvetítők gazdagodnak meg! Akik amúgy kifejezetten utáltak itt lakni, és építettek magunknak egy olyan mini-Párizst, központjában a színházzal, ahol hetente egyszer, amikor felgördült a függöny, elfelejthették, hogy néhány sarokra nem a Champs-Élysées kezdődik, hanem az őserdő.

Én magam is átéreztem a kontraszt élességét: a színházlátogatás után kibuszoztam és kicsónakáztam az Amazonas és a Rio Negro összefolyásához, ahol a rengeteg, sárszínű és fekete víz, a benzingőzös motorcsónakok és a parton meredező trópusi fák látványa helyre tette kizökkent térérzékelésemet, és megint éreztem, hogy hol is vagyok igazából.

A gumibárókon kívül azonban volt még valaki, aki nem akart kimaradni az amazóniai gumiláz kínálta üzleti lehetőségekből: Henry Ford. A legnagyobb amerikai autógyáros kapott egy tízezer négyzetkilométeres területet a brazil kormánytól, hogy felépítse „Ford-országot”, Brazília legnagyobb ipari utópiáját. Hogy mi lett belőle? Erről szól a következő bejegyzés.

Tetszett a bejegyzés? Az Európa Könyvkiadónál az idei Könyvhétre megjelent, Hátizsákkal Brazíliában című könyvemből számos hasznos dolgot tudhatsz meg Dél-Amerika legnagyobb országáról, például hogy merre érdemes szállást keresni Rióban, mik a biztonsági alapszabályok, és úgy általában mire számítson az ember, ha vékony pénztárcával utazgat Brazíliában. Meg még sok minden mást is...

Brazíliát ábrázoló képekért pedig kattints a könyvhöz tartozó online galériára!