Van egy hely az amerikai kontinensen, ahol fekete bőrű, pucér kisgyerekek rohangálnak a fűben. Fedetlenül lógó mellű öregasszonyok famozsárban törik a magokat, és földre terített zsákvásznon szárítják a rizst. A házak oldalán festett és faragott törzsi motívumok díszlenek, a fák ágain pedig papagájok üldögélnek. Az utcákon itt-ott totemoszlopok állnak, körülöttük friss virág- és ételáldozattal. Mintha nem is Amerikában lenne mindez, hanem a szubszaharai Afrikában.
Ez a hely a marronok földje, a Suriname folyó felső szakaszánál, mélyen a dzsungelben. A marronok (angolul maroon, spanyolul cimarrón) olyan afrikai rabszolgák leszármazottai, akik sikeresen elszöktek az ültetvényekről, és önálló településeket hoztak létre a gyarmatosító európaiaktól megfelelő távolságban. Ilyen települések az egykori dél- és közép-amerikai rabszolgatartó gyarmatok mindegyikén kialakultak, és néhány fenn is maradt napjainkig. A leghíresebbek közülük a brazíliai kalunga és a guatemalai garífuna falvak, a kolumbiai Palenque, illetve a jamaicai Cockpit Country települései. Ám egyetlen helyen sem jött létre olyan nagy létszámú, kulturálisan autonóm marron közösség, mint Suriname-ban.
Ennek valószínűleg az volt az oka, hogy a térségben itt voltak a legközelebb az ültetvények az áthatolhatatlan dzsungelhez. Ha egy rabszolgának sikerült kereket oldania, két-három nap alatt eljuthatott a Suriname folyó felső szakaszához, ahol az őserdőben egymás után épültek a szökevények falvai. A gyarmatosító hollandok egy ideig megpróbálták ismét foglyul ejteni őket, de a terepviszonyok lehetetlenné tették az akciót – sőt, az egyre növekvő létszámú marron közösségek néha visszatámadtak, fegyvereket zsákmányoltak az ültetvényekről, és kiszabadították az ott talált rabszolgákat. A hollandok tehát egy idő után jobbnak látták békét kötni a marronokkal, akiket az indiánokhoz hasonlóan személyükben szabad, de „civilizálatlannak” tartott népcsoportnak ismertek el.
Suriname-ban ma ennek megfelelően kétféle afrikai eredetű etnikai kategória létezik. Az egyik a kreol, amibe azok a nagyrészt afrikai származású suriname-iak tartoznak, akiknek a felmenői nem szöktek el az ültetvényekről, és az 1873-as rabszolga-felszabadítás után a partvidék falvaiban és városaiban éltek tovább. Közülük sokan léptek házasságra más, európai vagy ázsiai eredetű suriname-iakkal, így a kreolok bőre inkább sötétbarna, mint fekete, anyanyelvük a holland vagy az angol-pidgin, és többségük valamilyen keresztény felekezet tagja.
A másik kategória pedig a marron, akik a fentiek értelmében falusi, önellátó életmódot folytattak a XVIII. századtól egészen a XX. század végéig, és rengeteget megőriztek az afrikai hagyományokból. A marronok bőre fekete, a nyelvük az angol és a nyugat-afrikai nyelvek változó arányú keveréke, a vallásuk pedig szinte teljes egészében a nyugat-afrikai tradíciókból táplálkozik. Ebben tulajdonképpen nincs semmi meglepő: a szökevény rabszolgák jelentős része mindössze néhány évet töltött az ültetvényeken (ami ráadásul az életük legrosszabb időszaka volt), így a sikeres szökés után épp olyan kulturális közeget igyekeztek maguknak teremteni, mint amilyenben Afrikában éltek, mielőtt a rabszolga-kereskedők kezére kerültek volna. És ez a közeg mind a mai napig létezik a suriname-i dzsungelben.
Mindez hallatlanul izgalmasnak tűnt, úgyhogy elhatároztam: feltétlenül meglátogatom a marronokat. Azt azonban nem tudtam, hogy hogyan juthatnék el a falvaikba. Paramaribóban számos utazási iroda kínált három-négy napos dzsungeltúrát, és a leírásban általában szerepelt egy „marron falu” programpont is. A túrák azonban egyrészt rettenetesen drágák voltak, másrészt az idő nagy részében madarak, krokodilok és majmok megfigyeléséről szólt a program, én pedig elsődlegesen nem az állatokra, hanem az emberekre voltam kíváncsi. Szerencsére elkeveredtem az állami turisztikai hivatal, a Stinatsu irodájába, ahol adtak néhány jótanácsot és egy meglehetősen kezdetleges térképet. Az a lényeg, magyarázták, hogy Atjoniba vagy Pokigronba kell eljutni kisbusszal, és onnantól kezdve minden megy magától.
Volt bennem némi kétely, de úgy döntöttem: nekivágok. A nagy hátizsákomat CJ-nél hagytam – majd jövök valamikor, mondtam neki, három-négy nap múlva, ahogy sikerül. A kis hátizsákkal a hátamon pedig elsétáltam a piacig, ahol az első, Atjoni feliratú kisbusznál megkérdeztem a sofőrt, hogy el tud-e vinni a marron falvakba. A turisztikai hivatalban nem tévedtek: a sofőr bólintott, és néhány órával később már egy Goejaba nevű helyen sétálgattam a faragott totemoszlopok között.
A sofőr, Antoijn ugyanis maga is marron volt, és miközben Atjoni felé száguldottunk a (meglepően jó minőségű) aszfaltúton, és két oldalt a házakat és farmokat felváltotta az őserdő, felhívta az unokatestvérét, Mandjét. Hosszasan kiabált vele egy olyan nyelven, amiből egyetlen szót sem értettem, aztán – vezetés közben – hátranézett és elvigyorodott. – Oké, várnak – mondta. – Lesz csónakos is, aki odavisz.
Atjoni ugyanis nem egy város, de még csak nem is falu, hanem tulajdonképpen az a pont a térképen, ahol az aszfaltút véget ér, méghozzá úgy, hogy belemegy a folyóba. A kisbuszok itt kiteszik az utasokat, akik átszállnak a vízen ringatózó, hosszú ladikokba. Antoijn betessékelt engem egy csónakba, amiben már ült egy marron család, mondott pár szót a csónakmotort kezelő tizenéves fiúnak, és indultunk is. A vízből itt-ott simára csiszolódott, fekete gránitsziklák álltak ki, sok közülük alig látszott a hullámtörésben. Zúgók, örvények is nehezítették a haladást (nem csoda, hogy a gyarmatosító hollandok nem merészkedtek el idáig, gondoltam), de a kissrác rutinosan kerülgette az akadályokat. Körülbelül egy óra múlva kikötöttünk egy tanyán. – Menimi – mondta a kissrác, és jelezte, hogy szálljak ki. Amint kikászálódtam a partra, már fel is zúgott a motor, és a csónak továbbindult az örvénylő folyón.
Menimi egy vendégfogadóval kombinált ranch volt, bár vendég nem volt egy sem, csak a tulajdonos népes családja ücsörgött a legnagyobb épület aljában. Mandje, a családfő és tulajdonos – egy állandóan vigyorgó, középkorú marron fickó – volt az egyetlen, aki beszélt angolul. Ez furcsa volt Paramaribo után, ahol mindenkivel meg tudtam értetni magam. Lecuccoltam egy kis házban, ami sokkal komfortosabb volt, mint amire számítottam (saját fürdőszoba is volt benne), aztán követtem Mandjét a csónakhoz. – Ők a fiaim, Steven és Reinaldo – mondta. – Elvisznek téged Goejabába. Érdekes hely, tetszeni fog. Vacsorára visszajöttök, oké?
Bólintottam, elindultunk. A két srác csak hollandul beszélt és saramaccául, ami nagyrészt afrikai eredetű szavakból áll, úgyhogy dél-amerikai utam során először nyelvi korlátokba ütköztem. Végül azt találtuk ki, miközben a csónak a zúgók között szlalomozott, hogy ők nagyon lassan beszélnek hollandul, én meg mindent elmondok kétszer angolul, és ha eszembe jut, akkor németül is. Így nagyjából átmentek a legfontosabb közlendők. Azt például megértettem, hogy a marron faluban az emberekről tilos fényképet készíteni, így miután megérkeztünk Goejabába, csak a házakat és a papagájokat fotóztam (meg azért persze az embereket is messziről, amikor nem figyeltek). A falu nagyon jól nézett ki az összevissza épült házaival és a fafaragásokkal: ha valahol, hát itt tényleg elkezdtem azt érezni, hogy jó messze kerültem a komfortzónámtól.
Azt viszont nem értettem, hogy pontosan hová megyünk, illetve miért álltunk meg a falu közepén. A fiúk belekeveredtek valami bizniszbe, úgyhogy leültem egy kesudió-fa mellé, amíg egy deréktól felfelé teljesen pucér öregasszony zacskós aszpirineket szortírozott egy asztalon, Steven pedig egyik kezében egy tablettel, a másikban egy okostelefonnal hadonászott. Mindkét eszköz le volt merülve. Az egyik, faragott ajtajú kunyhóból erős fűszag gomolygott ki. Egy tizenéves srác jött elő aztán, a nevét nem értettem, de ő is Mandje rokona volt, és volt egy motorja. Steven és Reinaldo mentek vele néhány kört, nagyon élvezték, én pedig közben a félig elkészült csónakokat néztem, amik a kunyhó mögött hevertek.
Egyre jobban zavart, hogy nem tudok kommunikálni senkivel. A félmeztelen öregasszony eltűnt valahová, és kisvártatva előbukkant egy fiatal nő (felül is ruhában), a feje tetején egy műanyag lavórban különféle háztartási eszközöket egyensúlyozva. Mosolygott, és mondott valamit hollandul. Mivel nem értettem, arra juthatott, hogy bizonyára amerikai vagyok.
– Obama – mondta.
– Good man – mondtam.
Nevetett. Én is nevettem: szemlátomást nem volt közöttünk külpolitikai természetű véleménykülönbség.
(A történet a jövő héten folytatódik!)
Érdekel Dél-Amerika? Az Európa Könyvkiadónál a 2016-ban megjelent, Hátizsákkal Brazíliában című könyvemből számos hasznos dolgot tudhatsz meg a kontinens legnagyobb országáról, például hogy hogyan érdemes szállást keresni, mik a biztonsági alapszabályok, és úgy általában mire számítson az ember, ha vékony pénztárcával utazgat a világnak ezen a részén. Meg még sok minden mást is...
