A rulettkerék megpördült, és megint elvesztettem egy suriname-i dollárt. Az asztalnál nálam lényegesen nagyobb spílerek ültek, akik tízesével, húszasával pakolták a zsetonokat: elsősorban a főváros kínai elitje, másodsorban pedig az itt nyaraló holland és amerikai turisták jártak ide pénzt nyerni vagy veszíteni. Vagyis fehérek és ázsiaiak néztek egymással farkasszemet az asztalnál, míg körben a személyzet indiaiakból és feketékből állt, kicsivel arrébb pedig néhány brazil és más latin-amerikai vendég kibicelt. Mintha a világ különféle etnikumaiból élőképet akart volna csinálni egy cinikus művész, és a globális viszonyok metaforájaként létrehozta volna a Princess kaszinót Paramaribóban.

Cayenne nem fogadott tárt karokkal. Bruno a külvárosban tett ki, mert ott volt dolga, én pedig megvártam a menetrendszerinti kisbuszt, ami a belváros felé vitt. Ám ahogy elindultunk, felém dobtak egy sörösüveget. Az történt ugyanis, hogy a szemközti megállóban ácsorgó feka srácok annyira festőien néztek ki, hogy muszáj volt lefotóznom őket, és arra gondoltam, hogy amikor már mozgásban van a busz, akkor kattintok. Alábecsültem a gyorsaságukat: egyikük gondolkodás nélkül célba vett egy üveggel, és csak a szerencsének köszönhető, hogy végül nem a kisbusz ablakán, hanem az aszfalton tört szét.

Dél-Amerikában a kisbuszok olcsók, változó időközönként közlekednek, és általában lehet egy keveset alkudni a viteldíjból. Stoppolni viszont nem szokás a szó európai értelmében, vagyis ha valaki az út mellett áll, és egy elhaladó autó sofőrje felveszi, akkor mindkettőjük számára egyértelmű, hogy a stopposnak nagyjából annyit kell fizetnie a fuvarért, amennyit egy kisbusz vezetője kérne. Franciaországban ezzel szemben a tömegközlekedés drága, a menetrendek és a jegyárak fixek, viszont az autósok nem kérnek pénzt a stopposoktól.

Mindezek alapján Francia Guyana egyértelműen Franciaországhoz tartozik.

A csónakmotor berregése elhallgatott. Kikötöttünk Saint-Georges-de-l'Oyapock-ban. A móló mellett, egy terebélyes fa alatt néhány ember ácsorgott a fáról lehullott rózsaszín virágok szőnyegén. Egy hatalmas nagybőgőt bámultak, amit a tulajdonosa egy minibuszba szeretett volna bepakolni. – Bonjour – mondták, amikor megláttak. Az utca túloldalán, egy zászlórúdon a francia trikolór és az uniós lobogó lengedezett.

Megérkeztem az Európai Unióba.

Saint-Georges-de-l'Oyapock, Francia Guyana

Figyelem! Ez a bejegyzés egy 2015-ben tett utazásról szól. Azóta nagyon sokat romlott a helyzet Venezuelában: jelenleg senkinek nem ajánlom, hogy hátizsákos turistaként, egyedül, helyismeret nélkül oda utazzon. A jelenlegi eseményekről itt olvashatod az összefoglaló cikkemet.

A történet első részét pedig itt olvashatod! 

A köd felszállt, és feltárult előttem a Roraima teteje. Először a fekete, amorf sziklákra lettem figyelmes, aztán pedig arra, hogy ahol megrepedt vagy meghorzsolódott a felszín, ott rózsaszínű volt a kőzet. A sziklák közötti mélyedésekben megült a víz, és ott is rózsaszín homok gyűlt össze.

Figyelem! Ez a bejegyzés egy 2015-ben tett utazásról szól. Azóta nagyon sokat romlott a helyzet Venezuelában: jelenleg senkinek nem ajánlom, hogy hátizsákos turistaként, egyedül, helyismeret nélkül oda utazzon. A jelenlegi eseményekről itt olvashatod az összefoglaló cikkemet.

Egyből lelövöm a poént: a Roraima a legcsodálatosabb hely, ahol valaha jártam. Sem a dübörgő Iguazú-vízesés, sem a türkizkék Karib-tenger, sem a karneváli Rio, sem a burjánzó Amazónia, de még a jégcsipkés Torres del Paine, a titokzatos Húsvét-sziget és a virágzó Atacama-sivatag sem olyan túlvilági, mint a Roraima teteje. A függőleges oldalú, ködbe burkolózó hegy, ami a szavannák és az őserdő közé ékelődik, a tetején pedig olyan növények és állatok élnek, amilyenek sehol máshol a világon... Nos, ez egy olyan úti cél, ami miatt még akkor is megérte volna keresztülbuszozni az összeomlás előtt álló Venezuelán, ha amúgy nem érdekelt volna sem a helyi kultúra, sem a társadalom, sem a politika, csak a húsevő növények és a miniatűr békák. Persze, ahogy a csodálatos helyek esetében lenni szokott, az odaút legalább annyira része volt az élménynek, mint az ottlét. Így önmagában az megér egy bejegyzést, hogy hogyan keveredtem el a táblahegy felső pereméig, ahol a varázslat elkezdődött.  

Ez a hegy nem a Roraima, hanem a mellette magasodó Kukenán, ami viszont az első másfél napban sokkal tekintélyt parancsolóbban tornyosul a túrázók fölé, mint a laposabbnak látszó Roraima.

Elment a nap, táskájába tevén

ügyeit, gondjait. Csönd lesz talán.

Ketten vagyunk most, Chávez meg én,

Chávez mint kép házam falán.

(Majakovszkij: Beszélgetés Lenin elvtárssal c. verse nyomán)

 Hugo Chávez öt változatban egy caracasi minisztérium oszlopain

Figyelem! Ez a bejegyzés egy 2015-ben tett utazásról szól. Azóta nagyon sokat romlott a helyzet Venezuelában: jelenleg senkinek nem ajánlom, hogy hátizsákos turistaként, egyedül, helyismeret nélkül oda utazzon. A jelenlegi eseményekről itt olvashatod az összefoglaló cikkemet.

Azt ismeri valaki, hogy három Béla áll sorban székelykáposztáért Caracasban? Nos, ez nem valami favicc kezdete: az eset tényleg megtörtént a venezuelai Magyar Házban. Ketten a Bélák közül venezuelai magyarok voltak, akik évtizedek óta élnek Dél-Amerikában, a harmadik meg én magam voltam. Az pedig, hogy rövid caracasi látogatásomba sikerült beilleszteni egy kiadós székelykáposztázást (és hogy ez a nem mindennapi helyzet bekövetkezhetett ott a sorban), egyrészt a szerencsének, másrészt pedig a Magyar Ház vezetőinek köszönhető.

Figyelem! Ez a bejegyzés egy 2015-ben tett utazásról szól. Azóta nagyon sokat romlott a helyzet Venezuelában: jelenleg senkinek nem ajánlom, hogy hátizsákos turistaként, egyedül, helyismeret nélkül oda utazzon. A jelenlegi eseményekről itt olvashatod az összefoglaló cikkemet.

Egy felhőkarcoló tetején levő bárban ültünk. Ittuk a mojitót, elég olcsó volt, körülbelül négyszáz forint. Persze csak ha a fekete árfolyamon számolom a bolívart, ahogy én is vettem: a hivatalos árfolyamon tizenegyezer forint lett volna. Vendéglátóm, Ronald úgy nézett körül a környező felhőkarcolók esti fényein, mint akinek nagyon elege van Caracasból.

– Sanghajba fogok költözni, ott lehet jó üzleteket kötni! – kortyolta a mojitót.

Hosszas ellenőrzés és motozás után jutottunk fel a tetőbárba. Mellettünk csupa jól szituált venezuelai üldögélt. Egy öltönyös srác lesmárolta a kosztümös csajt, akit már egy órája fűzött.

– Na végre! – súgta Ronald. – Már azt hittem, soha nem kapja le! Biztos kollégák valami jó cégnél – tette hozzá. – Még vannak itt jó cégek, de már nem sok. Egyre-másra zárnak be, nincs már itt semmi perspektíva.

A felhőkarcolókon túl, a völgy végében Caracas legnagyobb nyomornegyede, a Petare fényei villództak, mint a parázs.

Figyelem! Ez a bejegyzés egy 2015-ben tett utazásról szól. Azóta nagyon sokat romlott a helyzet Venezuelában: jelenleg senkinek nem ajánlom, hogy hátizsákos turistaként, egyedül, helyismeret nélkül oda utazzon.

A történet első részét itt olvashatod! 

Csónaktúrára indultunk az Apure folyó egyik mellékágán. A parton vízidisznók és kajmánok heverésztek, de már annyit láttunk belőlük az előző napokban, hogy nem is nagyon törődtünk velük. Lassítás nélkül szeltük a habokat egészen addig, amíg Pedro hirtelen le nem állította a motort. - Nézzétek! - mutatott a tőlünk húszméternyire fodrozódó víztükörre. Felbukkant egy szürke, aztán egy rózsaszín uszony.

- Delfinek! - tört ki mindenkiből a felismerés.