Dél-Amerikában a kisbuszok olcsók, változó időközönként közlekednek, és általában lehet egy keveset alkudni a viteldíjból. Stoppolni viszont nem szokás a szó európai értelmében, vagyis ha valaki az út mellett áll, és egy elhaladó autó sofőrje felveszi, akkor mindkettőjük számára egyértelmű, hogy a stopposnak nagyjából annyit kell fizetnie a fuvarért, amennyit egy kisbusz vezetője kérne. Franciaországban ezzel szemben a tömegközlekedés drága, a menetrendek és a jegyárak fixek, viszont az autósok nem kérnek pénzt a stopposoktól.
Mindezek alapján Francia Guyana egyértelműen Franciaországhoz tartozik.
Sok időmbe és sok pénzembe (harmincöt eurómba!) került, hogy egy kétórás utat megtegyek kisbusszal, és a sofőr hallani sem akart arról, hogy a kedvemért néhány kilométert kerüljön. Viszont nagyon könnyen és gyorsan sikerült lestoppolni egy autót az útkereszteződésnél, ahol az eső után gőzölgő aszfalton egy döglött madárpók teteme hevert. Az autót egy Antoine nevű tanár vezette, aki épp oda tartott, ahová én is menni akartam: a Cacao nevű faluba.
Az anyósülésen Antoine felesége ült, Allison, akiről később kiderült, hogy a dzsungelben gyűjtött lepkék szárnyaiból készít nyakláncokat és fülbevalókat, és adja el Franciaországba. A döglött lepkéket tartalmazó dobozok az autó belső terének nagy részét elfoglalták, így nekem a csomagtérbe kellett ülnöm, ami önmagában nem volt gond, csakhogy ott ült egy hatalmas rottweiler, aki a Jupiter névre hallgatott, és nagy cseppekben csöpögött a nyál a szájából.
– Na, beszállsz, vagy sem? – kérdezte Antoine.
Pillanatnyi habozás után beültem a kutya mellé. Jupiter nagyon barátságos volt, bár a hátizsákom a húsz perces, szerpentinen történő kanyargás végére tiszta nyál lett. Antoine nagyon meg volt lepve, hogy egy hátizsákos turista, ráadásul Magyarországról, épp Cacaóba igyekszik. Persze pontosan tudta, miért épp oda akarok menni, és miért nem a ritkásan lakott francia guyanai vidék valamelyik másik falucskájába.
– A hmongokat akarod látni, ugye?
Bólintottam. Amikor a Guyanákról szóló Lonely Planet-fejezeteket elolvastam, egyből elhatároztam, hogy meglátogatom ezt a különös népcsoportot. A hmongok őshazája Laosz és Vietnam északi része, az egykori francia Indokína része, ahonnan az 1960-as évek elejére a volt gyarmattartó hadereje a katasztrofális vereségek nyomán kiszorult, átadva a helyet az amerikaiaknak, akik egy évtizeddel később szintén hatalmas veszteségeket szenvedtek és kivonultak. A hmongok közül sokan az amerikaiak oldalán harcoltak, és pontosan tudták, hogy a bevonuló vietnami és lao hadsereg alighanem az utolsó szálig kiirtaná őket, ezért Thaiföldre menekültek. Az amerikaiak később néhány tízezer hmongot befogadtak az Egyesült Államokba, de a franciák is tettek egy ajánlatot: kétezer embert repatriáltak a felszabaduló gyarmatról, és egy másik gyarmatukon, Francia Guyanában kínáltak nekik földeket.
Négy évtizeddel később később ennek eredményeképpen a Cayenne-től egy órányi autóútra fekvő Cacao falucska, amit a betelepülő hmongok alapítottak, úgy néz ki, mint egy darabka Laosz. Vagy hát gondolom, hogy úgy néz ki, mert soha nem jártam Laoszban, mindenesetre az ívelt tetejű faházak és a rambután- és mangófák között focizó hmong kissrácok, valamint a rizsföldekről a vízibivalyaikat hazafelé terelő asszonyok láttán egy pillantra tényleg úgy éreztem, hogy kétszeresen is kontinenst tévesztettem. Egyrészt a francia állam továbbra is nagyon látványos jelenléte (ami a francia és EU-s zászlókban, francia nyelvű utcatáblákban és feliratokban öltött testet), másrészt az utcakép és a lakosság egyértelműen ázsiai kinézete tette nehézzé annak észben tartását, hogy továbbra is Dél-Amerikában járok. De, ahogy ez a következő hetekben kiderült, a Guyanáknak épp ez a földrajzi eltévedtség-érzés adja a legfőbb vonzerejét.
Antoine elvitt a falu szélén álló Quimbe Kio hostelhez, ami egy takaros faház volt, rajta a vidéki francia szállások Gîtes de France emblémájával, amilyet mindaddig csak olyan helyeken láttam, mint Bordeaux környéke vagy a Pireneusok. Az árakat is ehhez mérten határozták meg: egy egyágyas szoba vacsorával és reggelivel hetvenöt euróba került volna. Szerencsére a tulajdonos, egy Bruno nevű breton fickó beleegyezett, hogy a ház mögött a fedett teraszon akasszam fel a függőágyamat. Ez a lehetőség, plusz a vacsora és a reggeli negyvenöt eurómba került, de tudtam: itt aligha van más opcióm. Még annyit sikerült leboltolnom vele, hogy másnap, amikor amúgy is dolga van Cayenne-ben, akkor vigyen el engem is kocsival.
Elindultam sétálni. Az imént említett rambután-fák roskadoztak a gyümölcstől. A faházak kedélyes előkertjeiben hmong férfiak fűrészeltek vagy szerelték a traktort. A szorgos hmongok mára Francia Guyana legfontosabb zöldség- és gyümölcstermelőivé váltak: pár nappal később, Cayenne piacán ugyanezek a délkelet-ázsiai arcok mosolyogtak rám a pultok mögül. Tovább haladtam a falu legmagasabb pontja felé, ahol a laoszi buddhista szentélyekre emlékeztető, de római katolikus templom emelkedett. Minden irányban megművelt parcellák és gyümölcsfák látszottak, a templomhoz vezető úton pedig az iskolából gyalogoltak hazafelé a gyerekek – többen színes napernyőket tartva a kezükben.
Tovább bóklászva a faluban egy fazekasműhelyre bukkantam. Ellentétben a felirat nélküli hmong házakkal, itt több tábla is hívogatta az erre járókat, hogy nézzenek be. A tulajdonos, a francia Jean-Philippe épp kerámia tányérokat díszített, és bár valószínűleg az első pillanattól kezdve nyilvánvaló volt, hogy nem fogom tőle megvenni egyiket sem, kedélyesen fecsegett arról, hogy milyen az élet Cacaóban. Nem a hmongoknak gyártotta a tányérjait, hanem a Cayenne-ből hétvégenként ide látogató franciáknak. Jean-Philippe azt is megengedte, hogy lefotózzam, ahogy alkot. A kép kedvéért a kalapját is felvette – a hiúság, mondta – de a spanglit nem engedte ki a szájából erre az időre sem.
Elindultam visszafelé, a hostel irányába. Itt kezdődött a Molokoï nevű, tizenöt kilométeres túraösvény. A Lonely Planetben olvastam, hogy ezen az ösvényen, félúton van egy üres menedékház, ahol ingyen meg lehet aludni. Egy darabig azt fontolgattam, hogy majd úgy fogok spórolni, hogy elgyalogolok odáig, és ott alszom, de aztán letettem róla: a végleges döntést akkor hoztam meg, amikor az útkereszteződésnél megláttam a döglött madárpókot. Maradt a hostel terasza, bár ami azt illeti, abban sem voltam biztos, hogy a drága pénzen megváltott függőágy-helyemen nem találkozom majd egy ilyen szőrös szörnyeteggel. A vacsora közben mindenesetre felmászott egy az asztalra.
A tulajdonos Brunóval és családjával ettem az ázsiai fűszerezésű csirkét – az asszony, Thia Cacaóban született hmong volt, lányuk pedig egy cayenne-i franciához ment férjhez – amikor megjelent az óriási, szőrös pók. Teljesen lefagytam, de Bruno úgy viselkedett, mintha csak egy alkalmatlankodó háziállat jelent volna meg: gyengéden, de határozottan felemelte a pókot, meg is simogatta, aztán kivitte a szobából.
Mire megvacsoráztunk, töksötét lett, a zseblámpa fénye pedig minden irányba gekkókat világított meg a falon, ahogy kibotorkáltam a függőágyamhoz. A fedett, három irányból zárt teraszon biztonságban éreztem magam, annak ellenére, hogy végső soron bármikor rám mászhatott volna valami ízeltlábú. Dél-Amerika erdős részein nem veszélytelen dolog kinn aludni a szabad ég alatt. Franciaországban viszont, gondoltam még félálomban, semmi gond nem lehet abból, ha valaki a tornácon alszik.
Abból ítélve, hogy pókcsípés nélkül virradt rám a következő nap, a Gîtes de France-emblémás hostel a hmongok falujában egyértelműen Franciaországhoz tartozik.
Érdekel Dél-Amerika? Az Európa Könyvkiadónál a 2016-os Könyvhétre megjelent, Hátizsákkal Brazíliában című könyvemből számos hasznos dolgot tudhatsz meg a kontinens legnagyobb országáról, például hogy hogyan érdemes szállást keresni, mik a biztonsági alapszabályok, és úgy általában mire számítson az ember, ha vékony pénztárcával utazgat a világnak ezen a részén. Meg még sok minden mást is...
