A rulettkerék megpördült, és megint elvesztettem egy suriname-i dollárt. Az asztalnál nálam lényegesen nagyobb spílerek ültek, akik tízesével, húszasával pakolták a zsetonokat: elsősorban a főváros kínai elitje, másodsorban pedig az itt nyaraló holland és amerikai turisták jártak ide pénzt nyerni vagy veszíteni. Vagyis fehérek és ázsiaiak néztek egymással farkasszemet az asztalnál, míg körben a személyzet indiaiakból és feketékből állt, kicsivel arrébb pedig néhány brazil és más latin-amerikai vendég kibicelt. Mintha a világ különféle etnikumaiból élőképet akart volna csinálni egy cinikus művész, és a globális viszonyok metaforájaként létrehozta volna a Princess kaszinót Paramaribóban.

Suriname olyan, mintha a lakosságát valami szerencsejáték során sorsolták volna ki arra, hogy együtt éljenek. Az országot a holland gyarmatosítók hozták létre, akik azóta nagyrészt eltűntek, és azóta nincs hagyományos értelemben vett többségi társadalom. Mert milyen ország az, ahol a lakosság 27%-a indiai, 18%-a kreol néger, 15%-a maroon néger, 15%-a jávai, 13%-a kevert etnikumú, 4%-a indián, 3%-a kínai és 2%-a „fehér”? Már ha ezek a számok egyáltalán jelentenek bármit is: amikor Paramaribo utcáin sétálgattam, rábukkantam a statisztikai hivatal épületére. A homlokzatán, angolul ez a felirat állt: Istenben bízunk. Ami sokat sejtet a demográfiai adataik módszertani hátteréről.

Dél-Amerika egyetlen holland nyelvű országában tehát számomra az volt a legérdekesebb, hogy vajon kik ezek az emberek, és hogy bírnak együtt élni? Hogy nem alakult ki semmilyen ideológia, ami az említett csoportok valamelyikét arra ösztönözte volna, hogy vágja el a többiek torkát? Az egykori holland gyarmat, bár vallásilag kétségtelenül toleránsabb volt, mint a többi dél-amerikai kolónia, ugyanúgy a rabszolgatartásra, tehát az intézményesült rasszizmusra épült. Ráadásul a rabszolgák felszabadítása után a hollandok jávai, indiai és kínai szerződéses munkásokat hoztak a gyarmatra, akik muszlim, hindu vagy konfuciánus hitükkel színesítették a katolikusok, protestánsok, zsidók és animisták már addig is elég tarka összképét. Aztán az ország független lett, és bár volt pár puccs és leszámolás azóta, mégis működőképes és relatíve békés ország vált a Suriname néven kialakult hihetetlen etno-kulturális katyvaszból.

Külön poén, hogy paramaribói vendéglátóm ezek közül egyik csoporthoz sem tartozott, hanem a 3%-nyi „egyéb” kategóriát gyarapította. Amikor a Couchsurfingen írtam neki, hogy befogadna-e pár napra, először is őszintén és kertelés nélkül kiröhögött a nevem miatt: rendkívül viccesnek tartotta, hogy férfi létemre Bélának hívnak, ami szerinte inkább női névnek hangzik. Pedig az ő neve sem volt éppen minden felhang nélkül való: úgy hívták, hogy Christian Jude. Ami szerintem remek név lenne egy keresztény-zsidó keverék suriname-inak, de CJ, ahogy rövidítve nevezte magát, a Fülöp-szigetekről származott, és betegápolóként dolgozott a paramaribói kórházban. Korábban élt már Londonban, Ugandában és Szingapúrban, és mint annyi más filippínó, ő is szorgalmasan küldte haza a pénzt az otthon maradt családtagjainak. Egy kínai tulajdonú apartmanházban lakott, ahol a háziúr csak ázsiaiaknak adott ki lakást, és valószínűleg a legkisebb garzont bérelte: talán ha tizenöt négyzetméteres lehetett az egész. A földre terített matracon épp elfértem a fürdőszoba és a tévé között.

Egy szó mint száz, a megérkezésem után egy pillanatig azt gondoltam, hogy életem egyik legrosszabb Couchsurfing-tapasztalata vár rám, egy nagyon fura sráccal összezárva egy nagyon kicsi lakásban. Szerencsére mégsem így lett: ha nem is azonnal, de sikerült ráhangolódnom CJ furcsa humorára, ami nagyjából arra alapult, hogy néha meglepően és őszintén bunkó volt, máskor pedig elképesztően kedves és segítőkész, és szemlátomást élvezte azt a zavart, amit ezzel keltett. Például első este kerek perec közölte, hogy ő bankjegyeket gyűjt, és meg kell ígérnem, hogy ha majd hazaérek Magyarországra, küldök neki magyar papírpénzt, különben nem lakhatok nála tovább. Aztán röhögött, hogy csak viccelt, és egész este ő fizette a söreimet. 

Ekkor már a t'Vat Caféban ültünk, ahol egy kubai salsazenekar lépett fel a Fête de la Musique tiszteletére. Ezt a francia ünnepet is megünnepelték Paramaribóban, akárcsak minden mást, amihez a helyi lakosság bármelyik csoportjának bármi köze volt. CJ-nek nem volt túl jó véleménye a suriname-iakról (minden további nélkül kijelentette, hogy szerinte lusták és ostobák, kivéve a kínai származásúakat, és ezért van ennyi ünnep), de azt elismerte, hogy a multikulti jó oldala, hogy ezek az ünnepek elég érdekesek azok számára is, akik nem az adott csoporthoz tartoznak.

Ott jártamkor épp a Keti Kotira készült a város, ami az afrikai rabszolgák felszabadításának állít emléket, de Suriname-ban megünneplik a Karácsonyt, a Húsvétot, a keresztény és a holdújévet, a hindu Diwalit, Holit és Phagwát, valamint a muszlim Eid ul-Fitr és Eid-ul-Adha napját. Nem is beszélve a nemzeti függetlenség ünnepéről, illetve a különféle népcsoportok „érkezésének” emléknapjáról, ami az esetek többségében az első, ilyen vagy olyan etnikumú bevándorlókat szállító hajó megérkezésének valós vagy vélt napjára esik. Valószínűbb tehát, hogy a Paramaribóba érkező turista épp belecsöppen valami utcai buliba, mint hogy nem.  

A tomboló multikultit másnap már jó korán megtapasztaltam, akaratom ellenére. CJ reggel hétre járt dolgozni a kórházba, és mivel az apartmanház ajtaja nem kulccsal nyílt, hanem ujjlenyomat-szkennerrel, így nem volt más választásom: vele kellett tartanom. Ilyenkor pedig még a piacon kívül semmi más nem volt nyitva, így ott indult minden paramaribói napom, a jávai zöldségesek, indiai buszsofőrök és marron amulett-árusok között szlalomozva. Ez a hely, ahol Délkelet-Ázsia, Afrika és Dél-Amerika minden színe és íze találkozik, épp olyan érdekes, ahogy hangzik: nem bírtam betelni az ismeretlen zöldségek, vetőmagok, fűszerporok, halak és szószok bámulásával.

A piacon túl persze nagyon sok más érdekesség is van Paramaribóban. A belváros a Világörökség részét képzi, és nem érdemtelenül: itt érezhető leginkább az ország holland öröksége. Van egy téglából épült, tizenhetedik századi erőd, a Fort Zeelandia, illetve egy csomó, meglepően elegáns faépület, hófehérre festve. Itt található az amerikai kontinens legnagyobb faépítménye, a katolikus Szent Péter és Pál katedrális, illetve van konfuciánus és hindu templom, zsinagóga, mecset, és ki tudja, még milyen más kegyhelyek. Három napon át turistáskodtam ebben az amúgy nem túl nagy városban, és egyáltalán nem untam meg: bőven volt mit felfedezni.

Voltak persze kellemetlen pillanatok is, például a piac környékén esett meg, hogy lehúztak húsz suriname-i dollárra (ami akkoriban ezerötszáz forintot ért, ma már jóval kevesebbet) a szemüveg-leejtős trükkel. Ennek az a lényege, hogy egy fickó előttem gyalogolt, aztán hirtelen megfordult, mintha eszébe jutott volna valami, és a kezében tartott napszemüveget leejtette, mintha én löktem volna ki a kezéből. Aztán elkezdett hangosan jajveszékelni, hogy jaj, eltörött (pedig csak a lencséje esett ki), és fizessek neki száz suriname-i dollárt.

Erre nem voltam hajlandó, de az ember elég agresszív volt, úgyhogy behúzódtam egy kínai üzletbe, és hangosan elkezdtem bizonygatni, hogy ártatlan vagyok. A bolt közönségének rosszalló tekintetét látva a szemüveges fickó gyorsan elkezdte lejjebb vinni az árat ötvenre, majd harmincra. Egy húszast adtam neki végül, amit kikapott a kezemből, és távoztában még megeresztett egy zaftosnak tűnő káromkodást, amit szerencsére nem értettem, mert suriname-i kreol nyelven volt.      

De ennyi belefért, hiszen ennek több, mint a dupláját ruletteztem el este. A turisták jelentős része a szerencsejáték miatt (is) látogat Paramaribóba, így a kaszinók között nagy a verseny, és igyekeznek mindenféle plusz szolgáltatással bevonzani a vendégeket. CJ ezt pontosan tudta, és elvitt a Princess kaszinóba, ahol ötven suriname-i dollárt (négyezer-ötszáz forintot) kellett zsetonra váltani, és ezért órákon át ott ücsöröghettünk, kaptunk welcome drinket, és annyit ettünk a svédasztalról, amennyit akartunk.

Közben kispénzű játékos módjára egyesével pakoltuk a zsetonokat a pirosra vagy a feketére, és néztük, ahogy a kínai, holland és amerikai játékosok tucatjával nyerik vagy vesztik a korongokat. Egy idő után én is azt éreztem, hogy ideje lenne felpörgetni az eseményeket. Átültem a játékgépekhez, ami rossz stratégiának bizonyult: három perc alatt elvesztettem annyit, mint előtte másfél óra alatt a rulettel, úgyhogy visszatértem inkább az asztalhoz.

Pörgött a rulettkerék, szép lassan elvesztettem a maradék zsetonjaimat is, aztán elindultunk hazafelé. Megígértem CJ-nek, hogy küldök majd neki magyar forintot (küldtem is, nem is beszélve a később Jamaicában és Trinidad és Tobagóban beszerzett bankjegyekről), aminek nagyon örült, és azt mondta, hogy rendes gyerek vagyok, és mégsem fogja másnap reggel kitenni a szűrömet a lakásból, mint ahogy eredetileg tervezte. Aztán röhögött, és hozzátette, hogy csak viccelt, addig maradhatok nála, amíg csak jól esik.

Én is röhögtem, és ahogy ezzel a különös filippínóval gyalogoltunk a sötét paramaribói utcán, elkezdtem magam otthonosan érezni ebben a különös országban.

Érdekel Dél-Amerika? Az Európa Könyvkiadónál a 2016-ban megjelent, Hátizsákkal Brazíliában című könyvemből számos hasznos dolgot tudhatsz meg a kontinens legnagyobb országáról, például hogy hogyan érdemes szállást keresni, mik a biztonsági alapszabályok, és úgy általában mire számítson az ember, ha vékony pénztárcával utazgat a világnak ezen a részén. Meg még sok minden mást is...