Figyelem! Ez a bejegyzés egy 2015-ben tett utazásról szól. Azóta nagyon sokat romlott a helyzet Venezuelában: jelenleg senkinek nem ajánlom, hogy hátizsákos turistaként, egyedül, helyismeret nélkül oda utazzon. A jelenlegi eseményekről itt olvashatod az összefoglaló cikkemet.
Azt ismeri valaki, hogy három Béla áll sorban székelykáposztáért Caracasban? Nos, ez nem valami favicc kezdete: az eset tényleg megtörtént a venezuelai Magyar Házban. Ketten a Bélák közül venezuelai magyarok voltak, akik évtizedek óta élnek Dél-Amerikában, a harmadik meg én magam voltam. Az pedig, hogy rövid caracasi látogatásomba sikerült beilleszteni egy kiadós székelykáposztázást (és hogy ez a nem mindennapi helyzet bekövetkezhetett ott a sorban), egyrészt a szerencsének, másrészt pedig a Magyar Ház vezetőinek köszönhető.
A szerencsének minden alkalommal hálát adok, amikor az utazásomról írok (végül is sértetlenül keresztülutaztam Venezuelán), a Magyar Házból azonban két nagyszerű embert is szeretnék nevesíteni. Az egyik Kunckelné Fényes Ildikó fizikaprofesszor, a Venezuelai Magyar Szervezetek Koordinációs Bizottságának vezetője és a Latin-Amerikai Magyar Országos Szervezetek Szövetségének elnöke. A másik pedig Gózon Imre építészmérnök, a Caracasi Magyar Ház elnöke. Miután közös ismerősök révén sikerült elérhetőséget találnom hozzájuk, Ildikó meghívott engem a Magyar Házba, ahol további magyar építész- és egyéb mérnökök társaságában vettem részt a minden hónap első vasárnapján esedékes magyar ebéden.
Nem véletlenül hangsúlyoztam az erős műszaki vonalat: valahogy az volt az érzésem, hogy a caracasi magyarok közül majdnem mindenki mérnök. A beszélgetés során ki is derült, miért. A közösség tagjai közül sokan 1956-ban, vagy közvetlenül utána érkeztek ide, amikor az olajkitermelésből hirtelen meggazdagodó Venezuela épp krónikus szakember-hiánnyal küzdött és tárt karokkal várt mindenkit, akinek volt technikai tudása, pláne ha diploma, és legfőképpen ha műszaki diploma is társult mellé. És mivel az 1956-os magyar kivándorlók többsége fiatal volt, agilis és jól képzett, a Venezuelában otthont találóknak gyorsan felívelt a sora. Gózon Imre például negyedéves építészhallgató volt a pesti Műegyetemen, amikor belekeveredett a forradalmi eseményekbe, és amikor menekülőre kellett fognia, meg sem állt Dél-Amerikáig. Úgy lett építész a venezuelai hadseregnél, hogy egy katonatiszt meglátta, milyen ügyesen rajzol, és felkérte, hogy tervezzen lőtereket és őrtornyokat. Ilyen karrierutak nyilván elképzelhetetlenek lettek volna, ha a venezuelai államnak épp nem lett volna rengeteg pénze és rengeteg építenivalója.
A közösség aranykora a hetvenes évekre esett, amikor a meggazdagodott caracasi magyarság nekilátott, hogy megfelelő találkozóhelyet építsen magának. Ennyi építésszel a tagjai között ez nyilván nem volt nehéz. Álmélkodva néztem körül az épületben, amikor beléptem: a kívülről teljesen jellegtelen Magyar Ház belül egyetlen óriási teremből áll, és egy hatalmas Nagy-Magyarország térkép borítja be az egész mennyezetét. Körben a vármegyék címerei sorakoznak, amelyeket, akárcsak a térképet, a közösség tagjai készítették színes farostlemez-darabokból. A termet galéria veszi körbe, magyar népi fafaragásokkal díszített korlátokkal és oszlopokkal. A lépcsők mellett márványtábla őrzi Mindszenty József látogatásának emlékét: az emigráns bíboros néhány héttel a halála előtt, 1975-ben volt a Magyar Ház vendége. A többi táblán pedig a venezuelai magyar szervezetek neveit olvastam: Magyar Harcosok Bajtársi Közössége, Gyöngyösbokréta Néptánccsoport, Szent Erzsébet és Szent István Cserkészcsapat, Lorántffy Zsuzsanna Protestáns Nőegylet, és a többi.
Zavarban voltam. Egyrészt egy caracasi külvárosi utcáról belépve legfeljebb magyar zászlókra és Budapestet meg a Hortobágyot ábrázoló poszterekre számítottam, nem pedig a magyar(os) motívumok és feliratok ilyen tömegére. Másrészt nem csak földrajzilag volt nagyon bizarr az élmény (vajon, gondoltam, Dél-Amerikában vagyok még egyáltalán?), hanem történelmi szempontból is. A nagy csarnoknak volt egy erős hetvenes évek-hangulata, amit, ha én is építész lennék, bizonyára meg tudnék magyarázni a formákra, arányokra, anyagokra és színekre hivatkozva, így viszont laikusként csak azt tudom, hogy nagyon érződtek a térben a hetvenes évek. A díszítőelemek viszont a harmincas éveket idézték: főleg a mennyezeti Óriás-Magyarország reflektálatlan revizionizmusára gondolok. Mindehhez pedig ezredfordulós fehér műanyag székek és asztalok párosultak, úgyhogy a tér, amibe beléptem, annyira anakronisztikus hatást keltett, hogy hirtelen nem is tudtam mást csinálni, mint hogy leültem az egyik műanyag székre, és megpróbáltam feldolgozni az élményt.
Még mindig a falakat és a plafont bámultam, amikor bejött egy kórus, és a tagjai latinul kezdtek énekelni. Aztán megérkezett egy pap is, és megkezdődött a magyar-spanyol kétnyelvű mise. A pap spanyolul beszélt, a szentleckét és az evangéliumot viszont magyarul olvasták fel. A mise után pedig behozták az ételt, a már említett székelykáposztát. Ildikó később elmondta, hogy az ebédhez nem kevés találékonyságra volt szüksége a menüsort összeállító Lorántffy Zsuzsanna Protestáns Nőegyletnek (amely különben már csak néhány tagot számlál, így a katolikus asszonyok is besegítettek a főzésben). A savanyúkáposztát a caracasi horvátoktól szerezték be, a tejfölt házilag állították elő, a kenyeret pedig egy portugál pék sütötte. A desszerthez egy magyar alapítású, de már nagyrészt venezuelaiakat foglalkoztató cukrászda, a Danubio szállította a hozzávalókat.
Arra a következtetésre jutottam, hogy ez itt egy párhuzamos univerzum Nagy-Magyarországa. Ami nem olyan, mint az a bizonyos múltbeli, hanem egy olyan furcsa, multikulturális képződmény, ami még mindig létezik. És ahol nem történelmileg megszokott-megutált szomszédok vesznek körül megkeseredett, múltba révedő magyarokat, mint otthon. Itt egészen más nációk: venezuelaiak és portugálok, kreolok és mulattok élnek, a magyarok pedig gyorsan és könnyen megtanultak együtt élni velük, és remekül kijönnek egymással. Itt, ezen a valószínűtlen helyen, Caracas egyik külvárosában kialakult egy sajátos magyar mikrovilág, ami egyszerre nacionalista és kozmopolita, és ami ennek megfelelően alaposan összezavarta az otthonról hozott politikai radaromat.
Asztaltársaimmal beszélgetve elkezdtem összerakni a fejemben a mozaikot. A közösség tagjainak nagy része a kommunizmus elől menekült el, tehát adta magát, hogy egy erősen jobboldali, nemzeti(es) közeget alakítsanak ki, annak minden vizuális elemével, egy olyan korszakban, amikor Magyarországon ezek a jelképek be voltak tiltva. Viszont, mivel a venezuelai gazdaság szárnyalt, nagyon hálásak voltak az őket befogadó országnak, és nem is kellett azon gondolkodniuk, hogy venezuelainak vagy magyarnak tartják-e inkább magukat: kettős identitást alakítottak ki. Venezuela bevándorló ország, akárcsak az amerikai kontinens legtöbb országa, és rendelkezik, vagy legalábbis akkoriban rendelkezett az újonnan érkezők integrációjához szükséges társadalmi tapasztalattal. A kétezer-tízes évek Magyarországáról nézve ez is idilli állapotnak tűnhet.
A kilencvenes évektől kezdve azonban egyre problémásabbá vált ez a venezuelai magyar mikrovilág. A második generáció már nem mindig tanult meg magyarul, pláne, ha vegyes házasságból született. Az antikommunista, disszidens önkép pedig a Vasfüggöny leomlásával sokakban felvetette azt a kérdést, hogy ugyan miért ne mennének haza? Persze akkor, harminc-negyven Venezuelában töltött év után ez nem volt egyszerű, főleg azoknak, akik vegyes házasságban éltek. Megint mások határon túli magyarok voltak, és egyáltalán nem kívánkoztak vissza Erdélybe vagy a Vajdaságba. Mégis volt, aki visszatért Magyarországra: ha másért nem, hát azért, mert Hugo Chávez 1998-as hatalomra kerülésétől nem sok jót reméltek. Ők alighanem jól mérték fel, hogy a néhai elnök-főparancsnok zsigeri irtózása a gazdag fehérektől, nos, nem sok jót ígér a venezuelai magyarok számára.
Végül a 2011-gyel kezdődő politikai és gazdasági válság tette be igazán az ajtót a venezuelai magyar világnak: a korábban jómódú családok életszínvonala, létbiztonsága drasztikus esésnek indult. Ráadásul ez egybeesett az egyszerűsített honosítás intézményének bevezetésével, vagyis azzal, hogy a magyar leszármazottak könnyített úton juthatnak magyar állampolgársághoz. Az azóta eltelt hat évben így a közösség szinte minden tagja, aki beszél magyarul, megszerezte a magyar állampolgárságot. Az viszont elég változó, hogy mihez kezdtek vele: volt, aki Venezuelában maradt, csak azóta könnyebben utazik ki-be. Mások áttelepültek Magyarországra. Megint mások pedig az Európai Unió egyéb országaiba mentek a friss magyar útlevelükkel. Paradox módon tehát Magyarország úgy tud(ott) segíteni a venezuelai magyarokon, hogy közben megkönnyítette a közösségük önfelszámolását.
A Magyar Házban már messze nincs akkora élet, mint régen, de a legfontosabb eseményeket még megtartják. Ilyen például a hónap első vasárnapján megrendezett magyar ebéd, amin én is részt vehettem. A magyar óvoda viszont már nem működik: egyrészt nincs elég magyar (identitású) fiatal szülő, mert vagy asszimilálódtak, vagy kivándoroltak, másrészt pedig ha hoznák is a gyerekeket, félnek keresztülautózni velük az életveszélyes városon. Hasonló okok miatt a magyar cserkészcsapatok is tagok nélkül maradtak. A bálok, vacsorák pedig azért maradtak el, mert éjszaka senki sem szívesen merészkedik ki otthonról Caracasban.
A szomorkás helyzet, amit 2015-ben megtapasztaltam, 2017-re kritikussá vált. Nemrég, Budapesten ismét alkalmam nyílt találkozni Gózon Imrével, akivel a Külügyi Intézetben beszélgettem (a felvétel meghallgatható az Intézet SoundCloud-oldalán). Imre elmondta, hogy a polgárháború szélére sodródott Venezuelában a magyarok (csakúgy, mindenki más) egyre komolyabb ellátási problémákkal küzdenek, hiszen az alapvető élelmiszerek, gyógyszerek közül is egyre több a hiánycikk. És bár a magyar külügyi szolgálat igyekszik segíteni az (egyre kevesebb) Venezuelában maradt magyarnak, az oda akkreditált nagykövet ezernyolcszáz kilométerrel arrébb, Quitóban székel, így a lehetőségeik nyilván korlátozottak.
Ha szívesen segítenél valamilyen formában a venezuelai magyaroknak, a kinti magyar szervezetekkel a LAMOSZSZ, míg a nagykövetséggel a Külügyminisztérium oldalán található címeken tudod felvenni a kapcsolatot!
Remélem, hogy ebben a jobb sorsra érdemes országban minél előbb fordulat következik be, és minden venezuelainak, így a szebb napokat látott venezuelai magyaroknak is javul majd a helyzete. És hogy mindegyiküknek jut elég étel az asztalára.
Nem feltétlenül tipikus magyar étel. Hanem akármilyen étel.
Érdekel Dél-Amerika? Az Európa Könyvkiadónál megjelent, Hátizsákkal Brazíliában című könyvemből számos hasznos dolgot tudhatsz meg a kontinens legnagyobb országáról, például hogy hogyan érdemes szállást keresni, mik a biztonsági alapszabályok, és úgy általában mire számítson az ember, ha vékony pénztárcával utazgat a világnak ezen a részén. Meg még sok minden mást is...
