Hátizsákkal Latin-Amerikában

Clandestino

Clandestino

Hazafelé

2011. március 17. - Soltész Béla

Az utolsó esténk Limában volt a perui utazás csúcspontja. Megnéztük a naplementét az óceánparton, együtt lélegeztünk a sós levegővel, aztán beleolvadtunk a mirafloresi éjszakába. Innentől kezdve a hátralevő négy és fél nap csak epilógus volt, amibe, mint egy rossz író, még további szereplőket és színhelyeket dobáltunk, ahelyett, hogy hagytuk volna az egészet méltósággal véget érni. Mondjuk egy tengerparton, valami koktéllal a kezünkben – de annyi izgalmas dolog volt még útközben, hogy nem bírtunk ellenállni. Tengerpartból végül egyetlen délután jutott, koktél helyett egy üveg sörrel és az elmaradhatatlan Inca Kolával.

Paavótól elbúcsúztunk Limában – ő tovább utazott északnak, Cajamarcába, aztán keletre, Iquitosba, a dzsungelbe. João ezzel szemben már nagyon vágyott vissza Chilébe, kicsivel azelőtt ugyanis, hogy elindultunk Santiagóból, összejött egy chilei lánnyal, és így az egy hónap Peru-Bolíviát végig-sms-ezte és végig-emailezte, úgyhogy, bár a dzsungelre ő is kíváncsi lett volna, végül úgy döntött, hogy elég volt neki Peruból ennyi, most már akkor inkább csajozna. Nekem pedig meg voltak számlálva a napjaim, vissza kellett érnem Santiagóba, mert indult a repülőm haza, Pestre.

Négy és fél napba a következőket zsúfoltuk bele: Nasca-vonalak, Puerto de Lomas, Arequipa, Colca-kanyon, Arica. Két éjszakát buszon töltöttünk, kettőt hostelben, de az utóbbiban sem volt köszönet, hajnalban már keltünk, és szálltunk a buszra a következő úti cél felé. Sietős, tömény és fura volt az egész – fél év Dél-Amerika és egy hónap Peru-Bolívia közeledett a végéhez, és egyre abszurdabbnak tűnt az is, hogy még Peruban vagyok, és az is, hogy néhány nap múlva Magyarországon leszek.

Nasca nem várt minket tárt karokkal. Néhány héttel korábban lezuhant egy kisrepülő a vonalak fölött, és mindenki meghalt, aki rajta utazott. Emiatt a perui kormányzat tüzetesen átvizsgálta a repülőket, és a 80%-ukat életveszélyesnek találta. A maradék 20% hetekre előre le volt foglalva, és irreálisan sokba került, úgyhogy nem maradt más, mint terepjáróval elvitetni magunkat a vonalakhoz, és ott egy 10 méter magas kilátóról, illetve egy domboldalról megpróbálni látni valamit. Nem nagyon sikerült, két rajz volt kivehető a több százból. Ott voltunk, sokat nem láttunk, de legalább nem zuhantunk le, ez is valami. Nascáról nincs mit mondanom, rossz dolog volt ott állni a sivatagban, és tudni, hogy az orrunk előtt van a világ egyik legnagyobb csodája, és mégsem látjuk. Bár azt hiszem, sokkal dühösebb lettem volna, ha például Machu Picchuban nem láttunk volna semmit a ködtől. Egy utazás során kell legalább egy látnivaló, ami kimarad, hogy legyen miért visszamenni.

Puerto Lomas B-tervként ugrott be délutáni programnak, amikor már megnéztük a vonalakat, és még mindig csak dél volt. Nascában őgyelegtünk, amikor egy kisbusz-sofőr elkapott minket, hogy nem akarunk-e a tengerpartra menni. Miért ne, gondoltuk, késő este indult a buszunk Arequipába, volt egy csomó időnk. Elmentünk hát Puerto Lomasba, megtekintettük a rengeteg szemetet a vízben és a parton, továbbá a szemét közül haldögöket uzsonnázó pelikánokat, aztán nagy nehezen találtunk egy tiszta partszakaszt. Sajnos ekkor már ment le a nap, túl hideg volt a fürdéshez, de a naplemente gyönyörű volt, vakító, narancssárga és sirályokkal teli, jól esett addig nézni, amíg meg nem fájdult a szemünk. Aztán vissza Nascába, éjszaka a buszon, másnap reggel pedig megérkeztünk Arequipába, a fehér városba.

Arequipa fehér vulkáni kövekből épült, a házak pedig belül sötétkékre, pirosra és narancssárgára vannak festve, olyan az egész város, mint valami illusztráció egy mesekönyvben. Fantasztikus, bár kicsit megerőltető egy olyan városban turistáskodni, szikrázó napsütésben, ahol minden fal fehér, és nem a festéktől, hanem attól, hogy a kövek egész egyszerűen fehérek. Napszemüvegben is kiégett a szemünk, bemenekültünk a katedrálisba, de az is fehér volt. A hostel is fehér volt, az étterem is. Csak amikor eljött a naplemente, akkor lett a fehérből először csontszínű, aztán ekrü, aztán a jó ég tudja mi, már erre a két árnyalatra is nagyon büszke vagyok, hogy tudom a nevüket. Az arequipaiaknak nyilván ugyanannyi szavuk van a fehérre, mint az eszkimóknak. A Cruz blogot író Marci egy egész bejegyzést szentelt Arequipának, szuper képekkel, amiken jól látszik, hogy milyen szürreálisak ott a fények, és hogy pontosan milyen is az arequipai törtfehér.

Arequipából indulnak a túrák a Colca-kanyonba, ami állítólag a világ legmélyebb kanyonja, és ahol a legjobban megfigyelhető a kondorkeselyű. Marci ezt is becsülettel megírta, úgyhogy én csak kényelmesen annyit mondok: nagyon klassz hely a Colca-kanyon, a kondorkeselyűktől személy szerint nem voltam elájulva, de a táj gyönyörű. Itt, a Cruz del Condor szomszédságában lelt végső nyughelyre Fifi, és itt hasított belém a felismerés: öt nap múlva már Magyarországon leszek. Ültem a kőpárkányon, előttem a világ legmélyebb kanyonja, a távolban két kondor, és valahogy mélyen abszurdnak tűnt, hogy öt nap múlva már egy pesti kocsma, néhány söröskorsó és sok régi barát lesz előttem. Akkor és ott annyira úgy tűnt, hogy Dél-Amerika a valóság, Magyarország meg csak valami délibáb. Öt nappal később, Pesten, a Castróban meg már pont fordítva volt: Dél-Amerika tűnt álomnak. Már amikor kinyitottam a számat, hogy az első sztorikat elmeséljem, már akkor.

Santiagóba visszatérni sem volt egyszerű. A barátok a Rosas utcában, akiket csak azért láttam viszont, hogy rögtön el is búcsúzzak tőlük, inkább nehezítették, mint könnyítették a helyzetet. Aznap este, egy hónap Peru-Bolívia után, Santiagóban úgy éreztem, hogy otthon vagyok, és semmi kedvem nem volt Magyarországhoz. Persze tudtam, hogy a chilei kalandnak már vége, és három héttel később már Mexikóban leszek, de akkor is nagyon fura volt. Mint ahogy aztán Magyarország is nagyon fura volt, Mexikóról nem is beszélve. Január-februárban minden besűrűsödött, egy hónap alatt három kontinensen jártam. Biztos van, aki ezt szemrebbenés nélkül viseli, engem mindenesetre összezavart egy kicsit.

Öt hete vagyok Mexikóban, múlt héten volt a születésnapom. Reggel Magyarországról hívtak a szüleim és a barátaim Skype-on, délután Chiléből hívtak fel az ottani barátaim, este meg az új, mexikói haveroknak főztem vörösboros marhapörköltet. Jól sikerült, a két és fél kiló húsból nem maradt egy aprócska cafat sem, mind elfogyott. Mexikói chilikrém volt benne Erős Pista helyett, és argentin Cabernet Sauvignon. Utána tequilával és Coronitával koccintottunk. Közben chilei cumbia ment a laptopomról, aztán Parno Grasztot tettem be. Arra a számra, ami arról szól, hogy a lírai ént elhagyja a csaja a cimbalmos fiának a fekete hajáért, nos, arra egy mexikói srác és egy brazil lány salsát táncolt. Szét vagyok szóródva fejben, chilei akcentussal beszélek spanyolul, de már használom a mexikói szlenget is. Lassan, nagyon lassan érkeztem meg Mexikóba, de most már egyértelműen itt vagyok, gondolatban is, és itt is leszek a következő fél évben. Legfőbb ideje, hogy a blog is kövessen ide – jövő héttől már Mexikóról fognak szólni a bejegyzések.

Egy videó addig is, a legújabb kedvencemtől, Kevin Johansentől, aki a neve ellenére nem svéd, hanem argentin, és itt épp egy lefordíthatatlan szójátékkal arról énekel, hogy dél vagy nem dél (sur o no sur) – ami spanyolul majdnem úgy hangzik, mint az, hogy lenni vagy nem lenni (ser o no ser). Ami engem illet, egyelőre sur.     

A bejegyzés trackback címe:

https://clandestino.blog.hu/api/trackback/id/tr232746206

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása