Nem kerestem szándékosan újabb és újabb magyar vonatkozású sztorikat, mégis szembejött még egy. Vendéglátóim Brazília legdélebbi csücskében, Rio Grande do Sul államban azzal leptek meg, hogy elvittek egy magyar étterembe. Bruno és Nadini ugyanis két évvel korábban jártak Budapesten egy hosszabb kelet-európai hátizsákos túra első állomásaként, egy zuglói önkormányzati képviselőnél couchsurföltek, és nagyon tetszett nekik a madártej, a Vásárcsarnok és a Vakok Intézetének az épülete. Visszatérve Brazíliába látták egyszer a tévében, hogy van a közelükben egy magyar étterem, és gondolták, hogy egyszer elmennek nosztalgiázni, de mindig csak halogatták. Aztán amikor írtam nekik Couchsurfingen, hogy arra fogok járni, azt válaszolták, hogy remek, akkor elmegyünk együtt töltött paprikát enni.

Az megvan, hogy a Micimackó-t egy magyar író, orvos és polihisztor fordította latinra? Akinek elege lett Európából, Brazíliába költözött, a Johann Sebastian Bachról szóló kérdésekre adott hibátlan válaszaival megnyerte a São Paulo-i tévé vetélkedőjét, és a nyereményből vett egy házat egy világvégi dél-brazil faluban, Dona Emmában? És ott élt évtizedeken át, és olyan dolgokon törte a fejét, hogy a repülőgépre vajon a „velivolum” vagy az „aerovehiculum” a megfelelő latin szó? A rádió pedig inkább „sirmium undisonum”, vagy „radiophonicum instrumentum”? Nos, én sokáig nem tudtam mindezt, pedig rajongok a haszontalan zsenialitás minden megnyilvánulási formájáért. Tudta ezt rólam az a barátom is, aki felhívta a figyelmemet Lénárd Sándor életművére, amikor már a brazíliai utazásra készülődtem. Beszereztem a Völgy a világ végén című könyvét, és az első oldalak után eldöntöttem: felkeresem Dona Emmát. Ami továbbra is a világ végén van, napi egy busz megy oda, az is négy óra alatt teszi meg az utat a legközelebbi városból, Blumenauból.

– Gyere, elmegyünk Sibila nénihez – mondta Bernadete. – És beszélgethetsz vele magyarul! – Rosszat sejtettem. Kicsit úgy éreztem magam, mint egy imposztor, aki azt állítja, hogy beszéli a világ egyik legnehezebb nyelvét, mígnem összetalálkozik valakivel, aki leleplezi őt. Félve szálltam ki a kocsiból. Egy hatvanas asszony integetett az ajtóból, és portugálul betessékelt a nappaliba, ahol már várt a kilencven év körüli mamája, Sibila néni, egyike azon keveseknek Jaraguá do Sulban, akik még folyékonyan beszélik őseik nyelvét – a magyart.

Az olimpiára érkező Áder János a hétvégén megnyitotta a II. Magyarok Brazíliában konferenciát São Paulo-ban. A Dél-Amerika legnagyobb magyar (származású) közösségének otthont adó város egyetemén magyar lektorátus is nyílt nemrég. Kétségtelen, hogy van valamiféle megújult érdeklődés a magyar kultúra iránt Brazíliában, de a brazíliai magyarság létszáma, nyelvtudása és az óhazához való viszonya egyúttal komoly viták tárgya is. Vajon tényleg több tízezren vannak, és vajon még mindig (elsősorban) magyarnak tartják magukat? Tudnak-e egyáltalán magyarul? A tavalyi brazíliai utazásom során engem is nagyon érdekelt, hogy milyenek a brazil-magyarok. A következő néhány blogbejegyzésben ezzel kapcsolatban osztok meg pár tanulságos történetet.  

Láttam egyszer egy listát valamilyen oldalon a turisztikailag népszerű országok „második legnagyobb városairól”, amelyek szintén megérdemelnek egy látogatást, nem csak a híres legnagyobb városok. Franciaországból Marseille, Portugáliából Porto, Mexikóból Guadalajara, Ausztráliából Melbourne szerepelt rajta. Aztán Brazíliához érve a lista hirtelen megbicsaklott: az ország második legnagyobb városa ugyanis Rio de Janeiro. Na jó, de akkor melyik az első? Az viszonylag köztudott, hogy Brazília fővárosa nem Rio, hanem Brazíliaváros (Brasília), de azt már jóval kevesebben tudják, hogy a legnagyobb város szintén nem Rio, hanem São Paulo. Amely ráadásul nem is kevéssel húzott el Rio előtt: az agglomerációval együtt húszmillióan lakják, míg Riót „csak” tizenkét millióan (Brazíliavárost pedig három és félmillióan).

 – A pápa lehet, hogy argentin, de a főnöke biztosan brazil! – mondogatják a brazilok, ha Ferenc pápa szóba kerül. És bár nagyon szeretik az argentin pápát is, azért valószínűleg minden brazil hívő jobban örült volna, ha a legutóbbi konklávén a szintén esélyes São Paulo-i püspököt, Odilo Scherert választották volna meg. Aki ugyan kevésbé karizmatikus, mint a felülmúlhatatlan Ferenc pápa, de legalább brazil. Akárcsak a „főnöke”, a Jóisten.

Az olimpia nyitóünnepsége előtti utolsó napokban egymást érik a Rióból érkező, ijesztő hírek. Eleve több atléta már korábban lemondta a részvételét, a zika-veszélyre hivatkozva. Az érkező olimpikonok közül volt, akit kiraboltak, míg mások az infrastruktúra hiányosságai miatt panaszkodtak. A városba látogató több tízezer külföldinek, sportolóknak és szurkolóknak egyaránt, a saját országaik külügyminisztériumai olyan óvintézkedéseket javasolnak, mintha háborús vagy katasztrófa sújtotta övezetbe indulnának, nem pedig egy olyan nagyvárosba, amelynek évtizedek óta stabil helye van a világ legnépszerűbb turisztikai úti céljai között.

Egy héttel az olimpia előtt az egész világ azon izgul, hogy készen lesznek-e a sportlétesítmények a megnyitóra. Még szerencse, hogy maga a megnyitó egy olyan helyen kerül megrendezésre, ami már évtizedek óta büszkén áll Rio belvárosától északnyugatra, az Olimpiai Falu káoszától tisztes távolságra. Ez a Maracanã, Rio legendás stadionja: itt volt a 2014-es vébé döntőmeccse, és itt lesz a 2016-os olimpia nyitó- és záróceremóniája is.

Két hét múlva kezdődik az év legnagyobb sporteseménye, a riói olimpia, ahová több ezer magyar is kiutazik - az olimpiai csapat tagjaként, önkéntes segítőként, szurkolóként vagy szimpla turistaként. A készülődés utolsó napjaiban, a bőrönd / hátizsák előtt való tanácstalan ácsorgás pillanataiban jól jöhet az alábbi húsz hasznos tanács, amit a tavalyi, négy hónapos brazíliai utazásom tapasztalataiból szűrtem le.

Brazíliában általában nagy a hőség. A nagy hőség az embereket kitikkasztja, az egzotikus gyümölcsöket viszont hatalmasra növeszti. A lédús mangók, papaják, guavák, óriásmaracuják és egyéb csodák a gyümölcslébárokban végzik gyümölcslevek (suco) vagy turmix (batida) formájában. És ez a lehető legjobb dolog, ami a kitikkadt emberekkel történhet.