Láttam egyszer egy listát valamilyen oldalon a turisztikailag népszerű országok „második legnagyobb városairól”, amelyek szintén megérdemelnek egy látogatást, nem csak a híres legnagyobb városok. Franciaországból Marseille, Portugáliából Porto, Mexikóból Guadalajara, Ausztráliából Melbourne szerepelt rajta. Aztán Brazíliához érve a lista hirtelen megbicsaklott: az ország második legnagyobb városa ugyanis Rio de Janeiro. Na jó, de akkor melyik az első? Az viszonylag köztudott, hogy Brazília fővárosa nem Rio, hanem Brazíliaváros (Brasília), de azt már jóval kevesebben tudják, hogy a legnagyobb város szintén nem Rio, hanem São Paulo. Amely ráadásul nem is kevéssel húzott el Rio előtt: az agglomerációval együtt húszmillióan lakják, míg Riót „csak” tizenkét millióan (Brazíliavárost pedig három és félmillióan).

És hogy vajon mi van ebben a két Magyarországnyi lakosságú városszörnyben? Erre valószínűleg még kevesebb hazánkfia tudna válaszolni. Bizonyára van ott egy csomó felhőkarcoló, meg múzeumok, például az ööö... – hangzana a tanácstalan felelet. Míg Rióról kérdezve bárki gondolkodás nélkül sorolná mindazt, amiről az előző bejegyzések szóltak – karnevál, Copacabana, Corcovado, foci, olimpia, favelák, zene –, addig São Paulo egy nagy ismeretlen. És így van ezzel minden külföldi, emiatt csak azok látogatnak el a gigapoliszba, akik az átlagosnál kíváncsibbak, és jobban ráérnek – vagy pedig üzleti úton vannak.

A brazilok számára azonban São Paulo mégiscsak az ország egyik legfontosabb helye. Minden ötödik brazil ebben az óriási városban, vagy az azt körülvevő (összesen negyvenmilliós lakosságú) São Paulo szövetségi államban lakik, amely az ország GDP-jének egyharmadát termeli meg. Sőt, és ez még durvább, São Paulo állam egymaga rendelkezik annyi lakossal és akkora GDP-vel, mint Dél-Amerika második legnagyobb gazdasága, Argentína.

A közkeletű vélekedés szerint amíg Rio szórakozik és a turistáknak illegeti magát, addig São Paulo dolgozik, és egyedül tartja el az egész országot. Rendkívül kedvelt téma tehát Brazíliában a cariocák (Rio de Janeiro lakói) összehasonlítása a paulistano-kkal vagy paulistákkal (az előbbi kifejezés São Paulo város, míg az utóbbi São Paulo állam lakóira vonatkozik). A paulistano-k a cariocákat lusta, semmirekellő élvhajhászoknak tartják, akik ráadásul leragadtak a bossa nova aranykorának számító hatvanas években, valamint idegesítően selypítve beszélnek, és egy csomó dolgot fura néven hívnak, a kekszre például azt mondják, hogy biscoito. Saját magukról viszont azt tartják, hogy keményen dolgozó, a világ gazdasági és kulturális vérkeringésébe tökéletesen bekapcsolódó, művelt, trendi és modern emberek, akik a legtisztább brazil-portugált beszélik, és a kekszre is a megfelelő szót használják: bolacha. A cariocák ezzel szemben meg vannak győződve arról, hogy a paulistano-k vagy sótlan robotok, vagy hibbant hipszterek, São Paulo pedig a világ legrondább helye, „a szamba koporsója”, ahol nincsen se tengerpart, se parkok, se napsütés, csak az állandóan szitáló apró szemű eső, a garoa. Magukról viszont pontosan tudják, hogy ők aztán igazán tudnak bulizni, továbbá a világ legszebb városában élnek, a kekszet pedig igenis úgy hívják, hogy biscoito, hiszen az van ráírva a dobozára, még São Paulo-ban is.

Szó ami szó, amikor először megláttam São Paulo betonrengetegét, nehezen tudtam elképzelni, hogy nem a cariocáknak van igazuk mindenben. Ha egy külföldi Rióban kezdi az ismerkedését Brazíliával, São Paulo-ról valóban nem sok olyat hall, aminek alapján kedve támadna odalátogatni – engem azonban paulista do interior (São Paulo állam vidéki részeiről származó) vendéglátóim kellőképpen indoktrináltak Rióban. Anna, Diogo, Gaby és Ellen ugyanis addig bizonygatta, hogy ijesztő külseje alatt a város érző szívet és nagyszerű intellektust rejteget, amíg beadtam a derekam. Amúgy is terveztem, hogy egy pár napra odalátogatok, de a körülmények szerencsés összjátékának köszönhetően (ingyen lakhattam Diogo üres kollégiumi szobájában) végül tíz napot töltöttem a városban és környékén. És bőven ki tudtam volna tölteni tennivalókkal még tíz napot, vagy akár egy egész hónapot is.

Nem volt térképem, úgyhogy miután lecuccoltam a kollégiumban, elindultam a legközelebbi metróállomáshoz (ez már eleve fél óra séta volt), aztán további húsz perc alatt bemetróztam a város közepére, a katedrálishoz. Elindultam találomra az egyik sétálóutcán a felhőkarcolók között, és azonnal eltévedtem. Vettem egy térképet, kisilabizáltam, hogy hol vagyok, elindultam valamerre, és megint pillanatok alatt eltévedtem. Az utcák összevisszasága, az épületek egyformasága és a nem túl kellemes utcai hangulat (tényleg szemerkélt az eső, és tényleg mindenki rohant) miatt stratégiát váltottam: úgy döntöttem, hogy felülről próbálom áttekinteni a várost. São Paulo egyik, vagy talán „a” legnagyobb látványossága az az irdatlan mennyiségű felhőkarcoló, horizonttól horizontig húzódnak minden irányban, és ezt a legjobban természetesen a legmagasabb felhőkarcolók tetejéről lehet megcsodálni. Fellifteztem tehát először a Banespa-torony tetejére, aztán a Martinelli-toronyba, végül az Itália-toronyba. És amíg fel-le közlekedtem harminc emeleteket, szép lassan elkezdtem megérteni, hogy miről szól ez a város, és miért lett éppen olyan, amilyen.  

A brazil gazdaság a kezdetektől fogva úgy épült fel, hogy volt egyetlen terméke, amire éppen kereslet mutatkozott a világpiacon, és mindenki, aki ezt a terméket nagy tételben elő tudta állítani, brutálisan meggazdagodott. Kis túlzással a brazil gazdaságtörténetet le lehet írni évszázadokkal, termékekkel és azoknak a területeknek a nevével, ahol az adott terméknek konjunktúrája volt. XVI. század: brazilfa, partvidéki sáv Riótól Recife-ig. XVII. század: cukor, szintén a partvidéki sávban. XVIII. század: arany, Minas Gerais. XIX. század vége: kávé, São Paulo. XX. század eleje: gumi, Amazónia. XXI. század eleje: szója, Mato Grosso.

Míg azonban a XVI. század elejétől a XIX. század végéig a meggazdagodottak pénze vagy Portugáliába távozott, vagy pedig díszes barokk templomok és paloták építésére lett elköltve, addig a São Paulo központú kávétermesztés jövedelmével egészen más történt. 1888-ban ugyanis eltörölték az országban a rabszolgaságot, 1889-ben pedig kikiáltották a köztársaságot, és megszüntették az arisztokrácia előjogait. A kávétermelők tehát a rabszolgatartásról átálltak a bérmunkások alkalmazására, a nyereségüket pedig többé nem barokk cirádákra, hanem tőkés társaságok alapítására fordították. Amelyek nekiláttak bérmunkásokat toborozni a világ azon részeiről, ahol akkoriban éppen sok volt a szegény ember, és kevés a munka: Olaszországból, Portugáliából, Németország egyes részeiről, Kelet-Közép-Európából (beleértve Magyarországot is), Japánból, Kínából és a Közel-Keletről. Bevándorlók milliói érkeztek São Paulo-ba, akik a kávéültetvényeken kaptak munkát, majd tíz-tizenöt év után a megtakarításaikból saját földet vehettek az ültetvények szélén. Így a megművelt terület folyamatosan nőtt, a kávé tonnaszámra ömlött São Paulo-n keresztül a világpiacra, a meggazdagodott ültetvényesek és kereskedők pedig gyárakat és bérházakat építettek, hogy az egyre növekvő népességet fogyasztási cikkekkel és lakásokkal lássák el.

Ez egyrészt megmagyarázza azt, hogy miért lett ilyen kusza São Paulo városképe, hiszen a robbanásszerű fejlődés és a vadkapitalista viszonyok miatt mindenki ott épített felhőkarcolót, ahol csak tudott. Másrészt arra is választ ad, hogy miért hívják Itáliának és Martinellinek a tornyokat, amelyekre fellifteztem. A rengeteg olasz bevándorló közül nagyon sokan meggazdagodtak, és maguk is toronyházépítésbe fogtak. A Martinelli-torony teteje különösen mókás: száz méter magasan egy rózsaszín falú, terrakotta burkolatú neoreneszánsz teraszban végződik az épület, ahonnan az építtetője, Giuseppe Martinelli úr, aki szegény olasz bevándorlóból az 1930-as évekre dúsgazdag hajózási vállalkozó lett, letekinthetett az alatta zsongó városra.   

Nyolcvan évvel később én is ott álltam, a terasz csücskében, és néztem a körülöttem égnek törő irdatlan mennyiségű betont, a harminc-negyven emeletes épületeket, tetejükön helikopter-leszállóval, és a távolban a még magasabb felhőkarcolókat. São Paulo-nak ugyanis van egy másik központja is, pár kilométerrel arrébb, az Avenida Paulista, ahol a bankok és nagyvállalatok székházai sorakoznak. Még távolabb pedig az Ibirapuera park húzódik, a város zöld szíve, az egyetlen rendes zöldfelület ebben a szürkésfehér dzsungelben. 

Míg Rióban a természeti környezet, addig São Paulo-ban az ember alkotta óriási betontömeg az, ami lenyűgözött. Ha Rio a nyafka szépségkirálynő, akkor São Paulo a behemót pasija, aki eltartja, gondoltam. Aki éjt nappallá téve dolgozik, így nincs ideje a cicomára. De a nyers ereje és az elszántsága mégis szimpatikussá teszi, annak ellenére, hogy nem túl megnyerő a külseje, és nem túl kifinomult a modora. Mégis, van benne valami, ami miatt meg lehet szeretni, ha nem is első látásra – és még másodikra se, de harmadikra már annál inkább.

Te meg én jól ki fogunk jönni egymással, mondtam a városnak fentről, aztán elindultam a lifthez, hogy harmincemeletnyit süllyedjek az utcaszintig. És bár az utcára kilépve ismét azonnal eltévedtem, már egyáltalán nem éreztem magam elveszve.

A tíz kedvenc helyem pedig - az említett felhőkarcolókon kívül - a következő volt São Paulo-ban:

1. Afro-Brazil Múzeum - fantasztikus múzeum a brazil kultúra afrikai gyökereiről;

2. Központi Vásárcsarnok - São Paulo óriási vásárcsarnoka;

3. Anhangabaú-viadukt - a legnagyvonalúbb városi tér, ahol minden irányban felhőkarcolók tornyosulnak;

4. Ibirapuera park - São Paulo zöld szíve;

5. Liberdade - São Paulo japán negyede, ahol egész különösen keveredik Ázsia és Dél-Amerika;

6. MASP - az egyik világszínvonalú művészeti múzeum;

7. Pinacoteca do Estado - a másik világszínvonalú művészeti múzeum;

8. Butantã Intézet - kígyófarm és szérumgyár a São Paulo-i Egyetem campusán;

9. Latin-Amerika Emlékhely - lenyűgöző emlékmű és kiállítótér;

10. Vila Madalena - São Paulo hipszternegyede zseniális graffitikkel és bárokkal.

Tetszett a bejegyzés? Az Európa Könyvkiadónál az idei Könyvhétre megjelent, Hátizsákkal Brazíliában című könyvemből számos hasznos dolgot tudhatsz meg Dél-Amerika legnagyobb országáról, például hogy merre érdemes szállást keresni Rióban, mik a biztonsági alapszabályok, és úgy általában mire számítson az ember, ha vékony pénztárcával utazgat Brazíliában. Meg még sok minden mást is...