Egy héttel az olimpia előtt az egész világ azon izgul, hogy készen lesznek-e a sportlétesítmények a megnyitóra. Még szerencse, hogy maga a megnyitó egy olyan helyen kerül megrendezésre, ami már évtizedek óta büszkén áll Rio belvárosától északnyugatra, az Olimpiai Falu káoszától tisztes távolságra. Ez a Maracanã, Rio legendás stadionja: itt volt a 2014-es vébé döntőmeccse, és itt lesz a 2016-os olimpia nyitó- és záróceremóniája is.

Ki sem tudom számolni, hogy a Maracanã gyepét az elmúlt hatvanöt évben hány százmillióan nézték lélegzet-visszafojtva. Kezdve a megnyitóval, az 1950-es vébével, amikor Didi rúgta a frissen felépült stadionban az első gólt, és amikor a drámai Maracanaço történt, a brazil csapat megalázó veresége Uruguay ellen, hazai pályán. De itt rúgta élete ezredik gólját Pelé, a király, és olyan klasszisok emlékét őrzik szobrok és emléktáblák a hatalmas épületben, mint Zico és Garrincha, vagy mint Hilderaldo Bellini, aki az 1958-as vébén csapatkapitányként az első brazil volt, aki a magasba emelte a Rimet-kupát. De fellépett itt Frank Sinatra, Tina Turner, a Rolling Stones, Paul McCartney, a KISS, a Guns n' Roses, Sting és Madonna, illetve II. János Pál pápa is celebrált itt misét. Az óriási stadion (ami a Maracanaço idején még 200 ezer nézőt fogadott be, ma viszont már csak 78 838 néző fér el, mert állóhelyek már nincsenek) hivatalos nevét Mário Filho sportújságíróról és fociőrültről kapta, a köznyelv azonban továbbra is Maracanã néven emlegeti (ami amúgy egy papagájfajta neve).

Na de olimpiai ceremónia ide, Rolling Stones és II. János Pál oda, azért a Maracanã elsősorban mégiscsak a fociról, azon belül is a klubfociról szól. Bár van hazai pályájuk, nagy rangadókra a Maracanã-t használja mind a négy nagy riói focicsapat: a Flamengo, a Fluminense, a Vasco és a Botafogo is. Amikor tavaly Rióban jártam, mindenképpen szerettem volna látni valamelyiküket pályára lépni a Maracanã-ban. A legmenőbb természetesen a legendás Fla-Flu, a Flamengo-Fluminense összecsapás lett volna, de arról lecsúsztam. Volt viszont egy másik, a „milliók klasszikusa” (Clássico dos Milhões), a Flamengo és a Vasco da Gama párharca. Ez sem rossz, gondoltam. Az összes létező brazil klub közül a Flamengo a legnépszerűbb, egy felmérés szerint az összes szurkoló 18%-a nekik drukkol. Második a São Paulo-i Corinthians, 14%-kal. A többi utánuk jóval lemaradva követi a két „népi” csapatot: a Vascót például 5%, a Fluminense-t 2% kedveli. Flamengo-drukkerből tehát, akárhogy nézzük is, legalább 30 millió van a világon, emiatt is hívják magukat „rubint-fekete nemzetnek” (Nação Rubro-Negra), hiszen többen vannak, mint számos ország lakossága – beleértve Magyarországot is. Egy szó mint száz, egy olyan eseményt ültem (álltam, hullámoztam stb.) végig, amit több tízmillióan kísértek figyelemmel tévén, rádión, neten keresztül.

A meccs, amit megnéztem, a Carioca Bajnokság, vagyis Rio de Janeiro állam bajnokságának elődöntője volt. Egy kicsit megijedtem, amikor a bejárat felé menet elhaladtam a Vasco ultrái mellett, akik valami bódé tetejére mászva kántáltak. Annyi rohamrendőr volt viszont minden irányban (és amúgy a szurkolók sem tűntek túl vérszomjasnak), hogy az ijedelmem egy pillanat alatt elmúlt. A beléptetés profi volt, belül kifogástalan, modern tisztaság uralkodott, mint egy repülőtéren. Alkoholt nem árultak, csak üdítőt és rágcsát. Bár a semleges szektorban sokkal többen voltak Flamengo-, mint Vasco-mezben, sokan voltak más színű ruhában is. Én például fekete pólóban mentem, ez az a szín mindkét csapat mezén ott van, gondoltam, úgyhogy aligha érhet atrocitás miatta. De minden félelmem alaptalannak bizonyult – láttam párokat, ahol az egyikük Flamengo-, a másik Vasco-mezben volt, és ez annyira tetszett a körülöttük állóknak, hogy megállás nélkül fotózták őket. Később az is kiderült, hogy a szenátorrá lett legenda, Romário is ott ült a stadionban – ő az egyik csapatra sem utaló, világossárga pólóban jelent meg.

Kiírták a kivetítőre, úgyhogy pontosan tudom: 53 134-en néztük a meccset. A mellettem ülő apuka a térdére állította ötévesforma kisfiát, hogy lássa a kezdőrúgást, aztán a gyerek leült, ették a pattogatott kukoricát, és időnként, amikor a Flamengo-nak helyzete volt, felugrottak és üvöltöttek a körülöttük álló ezrekkel együtt. Máskor a néhány Vasco-drukker ugrott fel, jóval félszegebben: a semleges szektorban ültünk, de a nézők négyötöde Flamengo-színekben ült a lelátón. Pontosabban ült, állt, ugrált, kiabált és hullámzott, ahogy az a Maracanã-ban egy tétmeccsen elvárható.

Maga a meccs nehezen indult, kiegyenlítettek voltak az erőviszonyok, egyik csapat sem tudott komoly helyzetet kialakítani az első félidőben. A drukkerek a stadion két végéről dobolással, rigmusokkal szórakoztatták egymást. Pirotechnika nem volt, csak hatalmas zászlók, köztük kettő nagyon érdekes: a Flamengo szektorában feltűnt egy hatalmas szerb zászló egy portréval – amint kiderült, Dejan Petkovićnak, a Flamengo korábbi szerb csatárának szólt a tiszteletadás. A másik kuriózum egy óriási Bob Marley-portré volt egy zászlón, ami a Vasco szektorát teljesen beborította pár percre – ez a Torcida Rasta, a raszta Vasco-drukkerek csoportjának volt a zászlaja.

Na jó, akkor ez tényleg egy békés hely, gondoltam, ha még az ultrák is raszták. Közben a pályán a Paulo Victor vezette Flamengo és a Martín Silva vezette Vasco 0-0-ra fejezte be az első félidőt. Valami azért csak lesz, reménykedtem – ez így túl lapos. És lett is hirtelen, a második félidő 15. percében: Wallace, a piros-feketék játékosának szabálytalansága miatt a bíró szabadrúgást ítélt, amit a fekete-fehérek Gilberto-ja kíméletlenül belőtt a hálóba. Az első félidőben még vidáman éneklő és hullámzó Flamengo-drukkerek lefagytak. A mellettem ülő apuka, aki az ötéves kisfiával jött ki, csak annyit kiabált, egyetlenegyszer, hogy „Buzi!!!” – aztán a hátralevő időt némán ülte végig, a négy perc hosszabbítást pedig már meg se várta, elindult kifelé.

Meg voltam lepve. Nem is tudom, könnyekre számítottam és bunyóra, ehhez képest nem volt semmi, a kábé negyvenezer Flamengo-drukker faarccal felállt és hazament. A pályán még közben záporoztak a sárga lapok, de a meccs eldőlt, és ezt a Flamengo-drukkerek is gyorsan belátták. – Bénák vagytok! – kiabálta egyik-másikuk. A sípszó után percek alatt üres lett minden szektor, kivéve a Vascóét, ahol zajlott az örömünnep. Most bántam meg igazán, hogy nem oda vettem jegyet! Bár ennyiben szolidárisnak éreztem magam a piros-feketékkel, hiszen ha drukkolni nem is drukkoltam nekik – pláne nem úgy, ahogy egy brazil drukkol –, azért végső soron mégis azért mentem ki, hogy őket lássam játszani. Úgyhogy elindultam én is kifelé.  

Kint, az utcán Vasco-drukkerek ugráltak, és minden Flamengo-drukkerre ráüvöltöttek, hogy „Kiestetek!”, de arra sem volt reakció. Még egy szolid anyázás sem. Nagyon méltóságteljes volt az egész – bár ebben a több száz, állig koromfekete védőfelszerelésbe öltözött, kutyás rohamrendőr néma sorfalának is lehetett némi szerepe. Pedig vártam valami balhét, drámát, vért, kukarugdosást, de nem volt semmi. Talán féltek a rendőröktől? Vagy arra gondoltak, hogy a nemzeti bajnokságban ők sokkal jobbak, mivel dobogósok a Brasileirão-ban? (És különben nem sokkal később a Vasco ki is esett onnan, vissza a Série B-be.)

Akármi is volt az oka, nagyon remélem, hogy az olimpiára is az a nyugodt és fegyelmezett légkör lesz jellemző, amit ezen a meccsen láttam.

Tetszett a bejegyzés? Az Európa Könyvkiadónál az idei Könyvhétre megjelent, Hátizsákkal Brazíliában című könyvemből számos hasznos dolgot tudhatsz meg Dél-Amerika legnagyobb országáról, például hogy merre érdemes szállást keresni Rióban, mik a biztonsági alapszabályok, és úgy általában mire számítson az ember, ha vékony pénztárcával utazgat Brazíliában. Meg még sok minden mást is...