– A pápa lehet, hogy argentin, de a főnöke biztosan brazil! – mondogatják a brazilok, ha Ferenc pápa szóba kerül. És bár nagyon szeretik az argentin pápát is, azért valószínűleg minden brazil hívő jobban örült volna, ha a legutóbbi konklávén a szintén esélyes São Paulo-i püspököt, Odilo Scherert választották volna meg. Aki ugyan kevésbé karizmatikus, mint a felülmúlhatatlan Ferenc pápa, de legalább brazil. Akárcsak a „főnöke”, a Jóisten.

Isten brazil (Deus é brasileiro) – hangzik a közkedvelt mondás. Brazília a világ legnépesebb római katolikus országa, és a brazilok hajlamosak azt gondolni, hogy a Mindenható számára Brazília valóban kiemelt jelentőséggel bír (aki esetleg kételkedne ebben, gondoljon csak Rio de Janeiro látképére). A 200 milliós lakosságból szinte mindenki katolikus – legalábbis papíron. Sokan vannak ugyanis, akik egyszerre áldoznak a keresztények istenének és az afrikai istenségeknek, az orixáknak. És olyanok is, akik különféle újkeresztény, evangéliumi gyülekezetekbe járnak. Meg persze olyanok is, akik ateisták, vagy csak szimplán lusták eljárni a templomba. A brazil katolikus egyház mindezek ellenére úgy tartja, hogy egy 200 milliós gyülekezetre kell felügyelnie. És egy ekkora gyülekezetnek vajon mekkora bazilikára van szüksége? Nos, természetesen óriásira.

Brazília legnagyobb temploma, legfontosabb katedrálisa és a brazil katolikus egyház spirituális központja nem Rióban van és nem is São Paulo-ban, hanem a kettő között félúton, egy Aparecida nevű kisvárosban. Ahol 1717-ben keresztüllovagolt a São Paulo-i kormányzó, és a falusiak lakomát akartak rendezni a tiszteletére, így elküldtek három halászt, hogy fogjanak halat. A halászok a Szeplőtelen Szűzhöz fohászkodtak (mert nagy bajba kerültek volna, ha a kormányzó miattuk éhes marad), és egyszer csak kifogtak egy égetett agyagból készült, mindössze harminchat centis Szűz Mária-szobrot. És egyből utána annyi hal jelent meg a folyóban, hogy alig győzték kihúzni a hálóikat.

Ez még önmagában nem biztos, hogy elég lett volna ahhoz, hogy az Aparecida (Megjelent, Előtűnt) névre keresztelt szobrocskából kétszáz évre rá Brazília patrónája legyen. Csak épp a szobor fekete volt – vagy legalábbis nagyon sötétbarna agyagszínű – és emiatt a környékbeli rabszolgák úgy érezték, hogy ez a Szűz Mária hozzájuk tartozik, szemben a templomok fehér szobraival. És aztán megtörtént az első csoda is: egy Zacarias nevű szökött rabszolgát bilincsbe verve vittek éppen vissza a gazdájához, és amikor elhaladtak a szobornak emelt kis kápolna mellett, a bilincsei hirtelen lehullottak a kezéről és a lábáról. A megilletődött gazda azon nyomban felszabadította Zacariast, akiből az Aparecidai Miasszonyunk tiszteletét hirdető prédikátor lett.

Nem nehéz elképzelni, micsoda kultusza lett a fekete Szűz Máriának a rabszolgatartó gyarmaton. Ráadásul Aparecida stratégiai helyen is fekszik: félúton a Rio–São Paulo országút mellett, de még épp São Paulo állam határain belül, így a buzgó paulisták a sajátjuknak érzik, de a cariocáknak sincs túl messze. Aparecida évről évre több és több zarándokot fogadott, és egymást érték a csodás gyógyulások. Egy vak kislány, egy paralízises koldus, egy megkéselt fiatal nő, egy jaguár által megtámadott férfi – mindannyian az Aparecidai Miasszonyunknak tulajdonították azt, hogy meggyógyultak vagy életben maradtak. A zarándokok fogadására a XIX. században egy szerény templom épült, ami már akkor túl szűk volt, amikor elkészült. Az 1950-es években ezért egy új, sokkal nagyobb bazilika építését határozták el. Az építkezés huszonöt éven át tartott, és már majdnem kész volt, amikor 1978-ben egy evangéliumi újkeresztény szektához tartozó fiatal férfi, Rogério Marcos de Oliveira – kihasználva, hogy hirtelen áramszünet szakította félbe az esti szentmisét – a sötétben az oltárhoz rohant, kézzel betörte az üveget, és megpróbált kifutni a templomból a szoborral. A hívek elkapták és leteperték, de a szobor a kövezetre esett, és körülbelül kétszáz darabra tört szét.

Az eset megrázta egész Brazíliát – pláne, hogy már majdnem kész volt a csodatevő Szűzanyának épülő gigantikus katedrális. Az apácák végül összesöpörték a darabkákat, és Izidro atya, a szentély rektora elvitte São Paulo-ba, ahol a MASP múzeum restaurátora, Maria Helena Chartuni egy hónap munkájával összeragasztotta a szobrot. Közben összekülönböztek Izidro atyával, aki szerette volna felhasználni az alkalmat, hogy a Miasszonyunknak egy kicsit „világosabb” bőrszínt fessenek. Ezt a restaurátor megtagadta, úgyhogy miután a szobrot a São Paulo-i tűzoltók nagy pompával visszavitték Aparecidába, Izidro atya egy éjjel belopózott a templomba, hazavitte a Szűzanyát, és autófestékkel befestette világosbarnára. Másnap reggel a hívek természetesen észrevették a változást, és értesítették a restaurátort, aki ismét helyreállította a szobrot – Izidro atyát pedig nem sokkal később áthelyezték Porto Alegre-be.

Ennyi megpróbáltatás után az Aparecidai Miasszonyunk 1980-ban végre átkerült az új bazilikába, melyet maga II. János Pál pápa szentelt fel, és amelynek falán a Szűzanya szobra kellő magasságban, a hívektől és papoktól egyaránt biztonságos távolságban helyezkedik el. A bazilika egészen extrém méretekkel rendelkezik: két hajója 183, illetve 188 méter hosszú, a kupolája 70 méter magas, a tornya pedig 102 méter magasba nyúlik. Belsejében 45 ezer ember fér el, alagsorában pedig egy bevásárlóközpont és egy kórház üzemel. Sőt, van ott egy tévéstúdió is, ahonnan a szent hely saját tévéállomása, az Aparecida TV sugároz.

Megilletődve közelítettem a gigantikus bazilikához. Átvágtam egy hatalmas szuvenírpiacon, aztán egy tízezer férőhelyes parkolón. Az épület egyre irreálisabban magasodott fölém. Tőlem balra egy kanyargós gyaloghíd ívelt át a Rio–São Paulo autópálya fölött: a hídon is gyalogoltak a zarándokok, akik közül sokan térdelve tették meg az utolsó négyszáz métert. A méretek azért voltak annyira felfoghatatlanok, mert az Aparecidai Bazilika úgy néz ki, mintha egy viszonylag kicsi, egyszerű vonalvezetésű templom lenne óriásira felnagyítva. Ráadásul egy dombtetőn áll, amitől még monumentálisabbnak tűnik.

A belső térbe érve először nem is értettem, hogy mi történik. A kereszt alaprajzú bazilika közepén, a hívek közül alig kiemelkedve misézett egy pap. A gyülekezet egyes tagjai slusszkulcsokat tartottak a magasba. Egy idő után rájöttem, hogy a misét a közlekedési balesetek elkerüléséért tartják. Elhaladtam az imádkozó autósok mellett, és beálltam a szent képmás előtt álló sorba. Körülbelül tíz perc alatt jutottam oda: nagyjából öt méterrel a hívek feje fölött, a falba építve, golyóálló üveggel védve állt egy aranyszínű foglalatban a csodatevő szobor. Néhány másodpercem volt csak megcsodálni, mert a sor folyamatosan haladt – ráadásul egy előttem álló kislány rózsaszín malacos lufija is belelógott a képbe.

Lesétáltam az alagsorba. Bementem az egyik boltba, ahol viaszból készült testrészeket – kezeket, lábakat, fejeket, melleket, péniszeket, szíveket, veséket, tüdőket – lehetett kapni. A szívre emlékszem, az nagyjából öt reálba került. Ezeket meggyújtva a szentély arra kijelölt részén lehet könyörögni az adott testrész csodás gyógyulásáért. Elkezdtem magam egyre furcsábban érezni.

Pedig a java még csak most jött. A szentély múzeumában közszemlére voltak téve olyan ajándékok, amiket a hálás hívek ajánlottak fel az Aparecidai Miasszonyunknak. Rengeteg fotó menyasszonyokról, vőlegényekről, gyerekekről. A gyerekek fényképei – főleg igazolványképek – ezrével a plafonra ragasztva. Fából készült testrészek és babák százai.  Egyenruhás emberek, akik különféle szolgálat közbeni veszélyektől menekültek meg. Házmakettek, matchbox-autók tömege. Lemezborítók zenészektől, hálául a sikereikért. Focimezek, köztük Ronaldo válogatott meze. Ayrton Senna bukósisakja. És egy sarokban bedobónyílások a különféle tárgyaknak. Az egyik lyuk felett a felirat: gipszek és balesetkor viselt ruhák. Szédelegve mentem tovább. Kijutottam a múzeumból, és elértem abba a sötét helyiségbe, ahol a viasz testrészeket és a gyertyákat égették. Füstölve égtek a fejek és kisbabák. Azt hittem, megfulladok.

Szerencsére ott volt a lift, ami a toronyba vitt. Száz méterrel magasabban kiszálltam a liftből, és az ablaküveghez léptem. Fentről megint grandiózus és lenyűgöző volt az egész szentélykomplexum. Megnyugodtam. Rájöttem, hogy mi volt annyira nyomasztó az alagsorban: a több ezernyi gyerek igazolványképe volt olyan, mintha valami népirtás vagy katasztrófa áldozatai lettek volna. Pedig pont hogy nem: ezek a gyerekek megszülettek, és hálás szüleik, nagyszüleik az Aparecidai Miasszonyunknak ajándékozták a fényképüket.

A személyes tárgyak, apró fotók, kis figurák ilyen iszonyatos tömege bennem, kelet-európaiban valami egészen más húrt pendített meg. Én ilyesmit Auschwitzban láttam. Ahol az egymásra dobált szemüvegekkel van megtöltve egy tárló. A másik meg a cipőkkel. A harmadik a műlábakkal. Ott a pusztulásra emlékeztetett ez az irgalmatlan tömeg. Itt pedig a megmenekülésre – vagy legalábbis a reményére.

Mint aki egy szörnyű ijedtség után végre megnyugszik, jóleső, ólmos fáradtságot éreztem. Visszamentem az alagsorba, néztem a rengeteg apró kacatot, fotót, személyes tárgyat. Egyszerű emberek ezreinek, tízezreinek háláját. Egy olyan szobrocskában megtestesült transzcendens személynek szánt ajándékokat, aki maga is szenvedett és összetöretett, képletesen és fizikai valójában is. A kihalászott és miszlikbe tört Aparecidai Miasszonyunknak, Brazília patrónájának szóló imádatot.

Mit mondjak? Felkavaró élmény volt a világ legnépesebb katolikus országának spirituális központjába látogatni. Én biztosan nem égetnék viasz testrészeket, és nem kérnék áldást a kocsikulcsomra, babonás dolognak tartanám az ilyesmit, de a látva a népi vallásosság ilyen irdatlan tömegű megnyilvánulásait, mégsem tudtam közömbös maradni.

Isten brazil – tartja a mondás. Vagy ha nem is az, azért valami köze biztosan van Brazíliához.

Tetszett a bejegyzés? Az Európa Könyvkiadónál az idei Könyvhétre megjelent, Hátizsákkal Brazíliában című könyvemből számos hasznos dolgot tudhatsz meg Dél-Amerika legnagyobb országáról, például hogy merre érdemes szállást keresni Rióban, mik a biztonsági alapszabályok, és úgy általában mire számítson az ember, ha vékony pénztárcával utazgat Brazíliában. Meg még sok minden mást is...