A chilei San José bányában történt tragédia részletei és a föld alatt rekedt bányászokról készült képek az elmúlt egy hétben bejárták a világot. Az emberi drámára és a mentés technikai feltételeire fókuszáló híradások többségéből azonban kimaradt két részlet, ezekről írok most. Az egyik alapvető fontosságú az események megértéséhez: a bányavállalat pénzügyi gondokkal küszködő tulajdonosai hónapokon át figyelmen kívül hagyták a bányászoktól és a biztonságtechnikai szakértőktől érkező riasztó jelentéseket (pont, mint a British Petroleum döntéshozói, kicsiben). A másik egy apróság, ami – gyanítom – mégis nagyobb érdeklődést fog kiváltani odahaza: a bánya egyik tulajdonosa ugyanis magyar származású.  

A beomlott bánya tulajdonosai, a magyar származású Marcelo Kemeny (balról az első) és a német származású Alejandro Bohn (balról a harmadik), ügyvédeik kíséretében. Kép innen.

Kelet-Európából jöttem, nem gondolom, hogy a világot fel lehetne osztani feketére és fehérre, jókra és rosszakra. Chilében vagyok, egy olyan országban, ahol – akárcsak Magyarországon – 1990 óta van demokrácia. A párhuzamoknak itt nagyjából vége is van: Chilében a 80-as években a világ egyik leggusztustalanabb és legcinikusabb katonai diktatúrája működött, amely helikopterről dobta a tengerbe az ellenzékieket, vagy elhagyott bányákban lőtte őket halomra, és amely mindeközben az Egyesült Államok érdekeinek megfelelő, exportorientált, neoliberális gazdasági rendszert hozott létre, amelyben néhányan nagyon meggazdagodtak, sokan pedig nagyon elszegényedtek. Magyarországon viszont a 80-as években nem lőttek senkit halomra, hanem volt valami „izé”, ami valamikor véget ért, és aminek már sokkal korábban véget kellett volna érnie. Az exportorientált, neoliberális gazdasági rendszer Magyarországon a demokráciával együtt érkezett, míg Chilében a diktatúrával. Chilében három éven át volt kommunizmus, aminek úgy lett vége, hogy a hadsereg 1973-ban lebombázta repülőről az elnöki palotát, és Allende elnök géppuskával a kezében halt meg. Brutális megtorlás következett, a reformok félbemaradtak, százezrek kényszerültek emigrációba. Magyarországon 40 évig volt kommunizmus (legalábbis papíron – a végére inkább csak a már említett „izé” maradt), aminek úgy lett vége, hogy amikor már teljesen biztos volt, hogy az oroszok nem fognak lőni, akkor magától kimúlt, és – néhány nyugdíjas szakszervezeti bizalmit leszámítva – soha senki nem sírta vissza úgy igazából azóta sem.

Az Universidad de Chile bölcsészkarának keleti bejárata, ahol a fotó készítése után pár órával benyomultak a rendőrök

Ez a bejegyzés elsősorban a spanyolul tudóknak lesz érdekes, közülük is az egykori tanítványaimnak, akik most végigolvashatják, hogyan akasztják a hóhért. Igen, be kell valljam férfiasan, hogy az elmúlt egy hónap során többször előfordult, hogy csak álltam, mint a faszent, és a kötőszavakon kívül semmit nem értettem abból, amit mondtak nekem, annak ellenére, hogy egyértelműen spanyolul beszéltek hozzám. A chilei spanyol a földrajzi elzártság miatt elég sajátosan fejlődött az idők során, így mára az egyik legnehezebben megérthető spanyol nyelvváltozattá vált. Igyekszem a nyelvi sokk minősített eseteit úgy elmagyarázni, hogy azok is jól szórakozzanak (velem/rajtam), akik nem ismerik Cervantes és a Las Ketchup csodálatos nyelvét. Ja, és lesznek obszcén szavak is a közepe táján.

Ez a lakcímem Santiagóban, Rosas utca 2019, hamarosan ideiglenes lakcímkártyám is lesz. A 2019 nem azt jelenti, hogy 1010 darab házzal arrébb kezdődik az utca, hanem hogy 2019 méterrel. A spanyol gyarmatokon, ahol a terepviszonyok lehetővé tették, a hódítók az egykori római légiós táborok mintájára teljesen szabályos, négyzethálós alaprajzú városokat alapítottak. Santiago belvárosa két kisebb hegyet leszámítva teljesen lapos, emiatt a főtértől induló utcák több kilométeren át folytatódnak, nyílegyenesen. A tájékozódást megkönnyíti, hogy az utcák vagy párhuzamosak az Andokkal, vagy merőlegesek rá, így csak fel kell nézni a sarkon, ha épp nincs szmog, és azonnal kiderül, merre van kelet. A házszámok is elvben a tájékozódást segítik, bár európai hozzáállással azért elég nehéz megszokni. Még mindig rendszeresen túlmegyek a keresett épületeken, mert sokkal gyorsabban növekszik vagy csökken a szám, mint ahogy azt érzésből feltételezném.

„soha
nem volt
időd felöltözni,
mindig
meglepett
az élet,
hálóingben keltett fel
a halál"
(Pablo Neruda: Óda Valparaísóhoz, részlet. Eredetiben, egészben itt)

Hétvégén Valparaísóban voltunk az újdonsült finn lakótársammal, megnézni a címben felsoroltakat. Ez a három látnivaló van ebben a fantasztikus kuplerájban, mégis a világörökség részévé nyilvánította az Unesco néhány éve, biztos valami olyan indokkal, hogy sehol a világon nincs még egy olyan elegánsan idejét múlt város, mint ez.

Ezt a címet nem én találtam ki, a Mandiner blogon már jó ideje fut egy sorozat ezzel a névvel, ami a magyar politika teljes spektrumán átívelő agyhalál viccesebb megnyilvánulásaiból szemezget. Valóban, néha teljes képtelenségnek tűnik, hogy egy olyan abszurd ország, mint Magyarország, hogyan létezhet egyáltalán, de Chile minden szempontból sokkal abszurdabb. Elég ránézni a térképre.

További képek Santiagóról, diszkósítva:

Nagy felbontásban pedig itt. 

Santiago de Chilét a spanyol konkvisztádor, Pedro de Valdivia (a képen háttal) alapította 1541-ben egy olyan helyen, amit megfelelően védhetőnek tartott az őslakos mapuche indiánok ellen. A számítása nem jött be, a mapuchék néhány hónap múlva porig rombolták Santiagót. Valdivia elmenekült, majd egy nagyobb hadsereggel tért vissza, újra megalapította a várost, és innentől kezdve egyetlen dolog érdekelte: minél több aranyat szerezni az őslakosoktól. Az egyik fosztogató-körútja során viszont a mapuchék elkapták, és azt mondták neki: ha annyira kell az arany, akkor tessék – és olvasztott aranyat öntöttek a szájába, kivágták a szívét és ivóedényt csináltak a koponyájából.

Akinek van a gépén Google Earth, az tudja, hogy milyen jól lehet azzal szórakozni, hogy az ember lekicsinyíti a földgolyót, amennyire csak tudja, aztán megpörgeti izomból, hagyja pörögni, aztán egyszer csak megállítja, rázoomol, és nagyokat ámul, hogy nahát, egy mongol faluban vagy egy mozambiki erdei tisztáson értem földet. Végtelennek tűnő munkaórákat lehet átvészelni ezzel a játékkal, rosszabb esetben akár egy otthon töltött magányos estét is, az viszont elég ritka, hogy valakivel a valóságban is megtörténjen mindez. Hat napja vagyok Chilében, és pontosan úgy érzem magam, mint aki alatt megpörgették a földgolyót, majd ötletszerűen ledobták egy tetszőleges latin-amerikai családhoz – és nagyon hálás vagyok a sorsnak érte. Keresve sem találhattam volna szórakoztatóbb társaságot az első napokra, és bár sajnos két-három nap múlva elköltözöm tőlük, már most mondták, hogy majd amikor megint csinálnak kávélikőrt, akkor feltétlenül jöjjek én is, és segítsek meginni.

A kulcsszereplő a történetben Mariana, illetve a háza kertjében lévő kisház, ami egykor fontos szerepet töltött be az ellenállásban: 1973 szeptemberében, amikor Pinochet tábornok átvette a hatalmat Chilében, Don Jaime, Mariana apja hónapokon át bújtatott ott néhány balos értelmiségit. Volt köztük egy Gabriel nevű bolíviai diák, aki jelenleg a Bolíviai Központi Bank elnöke, és az inka szocializmus létrehozásán ügyködik (ennek még utána fogok járni, lesz róla poszt valamikor). A kisház mostanában prózaibb célokat szolgál, Mariana külföldi diákoknak adja ki pénzért – így került oda három évvel ezelőtt Anna, régi barátom az egyetemről, aki szintén Santiagóban tanult pár hónapig, és amikor megtudta, hogy Chilébe készülök, kiközvetített Marianának (ezúton is köszönet érte). A ház épp foglalt, egy amerikai cserediák lakik benne, írta Mariana, de a nagynénjénél van egy szabad szoba, majd elvisz oda, és vár szeretettel július 15-én.

Ken, az amerikai cserediák, Mariana, valamint a chilei konyha büszkesége, az avokádós hot-dog

Holnap, 2010. július 14-én délben elindulok Chilébe, ahová kb. 25 órával később érkezem majd meg. Míg Pesten 38 fok van és hőségriadó, addig Santiagóban mínusz 3 fok, köd és szmog. Mindez eléggé megnehezítette a pakolást, a télikabátot például sehogy sem tudtam betömni a hátizsákba, úgyhogy holnap a Bécsbe menő buszon valószínűleg kapok majd néhány értetlen pillantást, amikor rakom fel a csomagtartóba. „Chilébe megyek” – mondom majd szerényen, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga.

Pedig nem az, sőt. Próbáltam kiszámolni, hogy mióta várok arra, hogy eljussak Latin-Amerikába. Jó közelítéssel tizenhét évet mondanék, de lehet, hogy még több. Az eddigi életem nagyobb részét töltöttem úgy, hogy Latin-Amerikába kívánkoztam, mint úgy, hogy nem. Egyáltalán nem bírom felfogni, hogy holnapután mindez valósággá válik.