Hátizsákkal Latin-Amerikában

Clandestino

Clandestino

Ilyen ország pedig nincs

2010. július 30. - Soltész Béla

Ezt a címet nem én találtam ki, a Mandiner blogon már jó ideje fut egy sorozat ezzel a névvel, ami a magyar politika teljes spektrumán átívelő agyhalál viccesebb megnyilvánulásaiból szemezget. Valóban, néha teljes képtelenségnek tűnik, hogy egy olyan abszurd ország, mint Magyarország, hogyan létezhet egyáltalán, de Chile minden szempontból sokkal abszurdabb. Elég ránézni a térképre.

(Kép innen)

Chile 4300 kilométer hosszú, és átlagosan 175 kilométer széles. A trópusit leszámítva a világ minden éghajlati öve megtalálható a területén. A 15 millió chilei több mint fele azonban az ország közepén, Santiagóban és közvetlen környékén lakik, és csak a tévéből és a képeslapokról ismeri a távolabb eső vidékeket. Nagyon ritka az olyan chilei, aki az öt nagyobb régióból (Nagy-Észak, Kis-Észak, Közép, Kis-Dél, Nagy-Dél) háromnál többet ismer, és míg a tehetősebbek rendszerint már jártak Európában vagy az Egyesült Államokban, a három világhírű chilei látványosság közül (Húsvét-sziget, Atacama-sivatag, Torres del Paine) viszont jobb esetben is csak egyhez vagy kettőhöz volt szerencséjük. A chilei identitás egyik nagy ellentmondása tehát ez, vagyis hogy amikor egy chilei a hazájára gondol, illetve külföldiek előtt büszkélkedik vele, akkor olyan földrajzi helyek jutnak eszébe, amelyekhez nem fűzik valós élmények, mert egész egyszerűen nem járt ott.

A latin-amerikai nemzeti (és egyéb) identitások kérdése általában ingoványos terep, és még sok szó fog róla esni ezen a blogon, a chilei azonban még ebből a mezőnyből is kiemelkedik. Minden nemzeti identitás valamilyen mértékben mesterséges konstrukció, de ritka, hogy ez ennyire nyilvánvaló legyen, mint Chile esetében. Ráadásul azok az alapok, amelyekre ez a konstrukció épült, eredetileg is ingatagok voltak, és az elmúlt évtizedek eseményei nyomán még ingatagabbá váltak. Chile periférikus ország (ismét elég ránézni a térképre), rengeteg kisebbrendűségi komplexussal, amelyeket viszont a hivatalos identitásdiskurzus a többi latin-amerikai országhoz viszonyított felsőbbrendűségi narratívával próbált meg kompenzálni. Három nagy narratívát emelnék ki: a katonai, az etnikai és a gazdasági felsőbbrendűség narratíváját, amelyek mindegyike a chilei elit saját magáról alkotott rendkívül kedvező képét vetíti ki az ország egészére.

 

Katonai felsőbbrendűség

A chilei elképzelt közösség létrejöttében kulcsfontosságú volt a hadsereg, amelyet porosz tisztek fejlesztettek a XIX. század legmodernebb latin-amerikai hadseregévé. Az általános hadkötelezettségnek köszönhetően a fiatal chilei férfiak itt, a seregben találkoztak először a szűkebb szülőföldjükön kívüli, más szokásokkal rendelkező, más dialektust beszélő, de szintén chilei fiatal férfiakkal, akikkel azonban a hasonló élethelyzet és a közös ellenségkép (gyakorlatilag minden szomszédos ország) következtében egyfajta bajtársiasság és összetartozás-tudat alakult ki. A Csendes-óceáni háborúban (1879-1884) ez a hadsereg legyőzte a Peru és Bolívia alkotta szövetséget, és elfoglalta az Atacama-sivatag északi részét, ahol egyrészt fontos réz- és salétromlelőhelyek voltak, másrészt Bolívia tengeri kijárat nélkül maradt. Ez utóbbi tény azóta is annyira fáj a bolíviaiaknak, hogy minden év március 23-án megrendezik a bolíviai flotta ünnepét, annak ellenére, hogy ez a flotta már 125 éve nem létezik. Az Araukániai háborúban (1861-1883) pedig az őshonos mapuchék ellenállását számolta fel a chilei hadsereg. A chilei katonai felsőbbrendűség tudata, illetve a hadsereg, mint az ország legfontosabb intézménye ezután a nemzeti identitás szerves részévé vált az elképzelt közösséget létrehozó olyan további intézményeknek köszönhetően, mint az oktatás és a sajtó.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Chile területi evolúciója (kép innen)

A hadsereg ugyanakkor mára sok szempontból rettentő kínossá vált. Egyrészt, Pinochet diktatúrája a hadseregre épült, a hadsereg hajtotta végre az összes tisztogató mészárlást, a hadsereg felügyelte a cenzúrát, és így tovább. Másrészt, a legyőzött mapuchék utódai egyre hangosabban fejezik ki nemtetszésüket, hogy az őseik legyilkolását a chilei történelem dicsőséges fejezeteként kell megtanulniuk az iskolában. Harmadrészt, a latin-amerikai integrációs folyamatokat nagyban hátráltatja a Chile és Bolívia közötti ellenségeskedés, illetve a csekélyebb intenzitású, de szintén jelentős, Chile és Peru közti konfliktusok. A katonai felsőbbrendűség narratívája tehát egyre kevésbé PC, és bár még nem kopott ki teljesen a diskurzusból, de korábbi központi szerepét mindenképpen elvesztette a nemzeti identitás alkotóelemei között.

 

Etnikai felsőbbrendűség

Chiléről az a kép él külföldön, hogy az egyik legeurópaiasabb latin-amerikai ország. Ez kulturálisan lehet, hogy igaz, de etnikailag semmiképp. A chileiek előszeretettel nevezik magukat Dél-Amerika angoljainak vagy németjeinek, ami nem csupán arra utal, hogy jelentős számú brit és német emigráns telepedett le Chilében a XIX. században, de az említett két etnikumhoz kapcsolódó sztereotípiákat (civilizáltság, rendszeretet, hatékonyság stb.) a chileiek magukra is érvényesnek tartják, legalábbis a szomszédos, latinabb és indiánabb, tehát "kaotikus" és "alulfejlett" társadalmakhoz képest. Ezzel az elképzeléssel a nyilvánvaló rasszista tartalom mellett az a gond, hogy nem igaz. A chilei elit tagjai között valóban sok az angol vagy német vezetéknevű (a Haza Atyját, Chile Simón Bolívarját úgy hívták, hogy Bernardo O’Higgins), a chileiek 90%-ának azonban vannak indián felmenői. Az átlagos chilei ránézésre 1/3 rész indián, 2/3 rész spanyol, de általánosságban minél közelebb van valaki a társadalmi piramis aljához, annál erősebbek az indián vonásai. A santiagói minisztériumokból kilépő öltönyösök semmiben sem különböznek a madridi minisztériumokból kilépőktől, a vécésnéni és az utcai mozgóárus viszont határozottan indián kinézetű.

A fej részei, mapudungunul (kép innen)

Az etnikai keveredést azonban, épp az elit európai önképe miatt, nem kísérte kulturális keveredés. Hosszan lehetne sorolni az angol, és még inkább a német elemeket a chilei kultúrában (csodálatos látvány egy pálmafákkal és tűzliliomokkal szegélyezett bajor sörkert, ahol a Kunstmann nevű chilei sört mérik), a mapuche hagyományok viszont semennyire nincsenek jelen a chileiek mindennapjaiban, a 4-5% indián identitású chileit leszámítva. Az indián elem „beemelése” az identitásdiskurzusba a baloldal egyik legfontosabb célja, ami néha ugyanolyan szórakoztató túlzásokat eredményez, mint amilyeneket a katalán vagy baszk kommunisták szoktak elkövetni – ilyen például a mapudungun nyelvet tanuló, Che Guevara-pólós bölcsészek esete. Az indiánok ráadásul nemcsak azért vonzóak a chilei baloldal számára, mert könnyen rájuk lehet húzni a marxi proletariátus-definíciót, hanem mert a természettel harmóniában élő, holisztikus és ökológiai világképpel rendelkező indián romantikus (és sok szempontból esszencializáló és történetileg pontatlan) képére nagyon jól rá lehet vetíteni a mostanában annyira menő zöld-baloldali ideológiákat, mint a décroissance. Nagyrészt az újra felfedezett indián identitás-elem következtében a chileieket Latin-Amerika angoljaiként vagy németjeiként meghatározni egyre kevésbé elfogadott álláspont.       

 

Gazdasági felsőbbrendűség

A két előbbivel szemben a gazdasági felsőbbrendűség érve, ha nem is vitathatatlan, mindenesetre többé-kevésbé még mindig megállja a helyét. Chile szinte minden latin-amerikai összehasonlító statisztikában az elsők között van, legyen az az egy főre jutó GDP, a HDI, a Gini-koefficiens vagy a vállalkozásbarát jogi környezet indexei. A középosztály életszínvonala nagyjából a magyarországinak felel meg (ami a világnak ezen a felén egyértelmű pozitívumnak minősül), a társadalmi feszültségek pedig inkább szimbolikus (Pinochet vs. Allende), mint gazdasági eredetűek, noha természetesen az utóbbiaknak fontos szerepe volt és van az előbbiek kialakulásában.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Piñera keze mindenhová elér (kép innen)

Az azonban, hogy latin-amerikai összehasonlításban rendben mennek a dolgok, még nem jelenti azt, hogy nincsenek problémák. A jövedelmi különbségek igenis nagyok, bár messze nem olyan extrém mértékűek, mint például Brazíliában. Van egy széles középosztály, és vannak jóléti intézkedések, de nem beszélhetünk jóléti államról. Chilét neoliberális sikertörténetként szokták emlegetni (Milton Friedman és Augusto Pinochet különös érdekházasságáról lesz majd valamikor egy bejegyzés), de a szegényebbek egyre szegényebbek lettek, amit a 90-es évek privatizációit követő árszínvonal-emelkedés még jobban meggyorsított. A gazdasági felsőbbrendűség sem egyértelmű tehát, de tény, hogy stabil, jól működő piacgazdaság jellemzi az országot, és jól működnek a demokratikus politikai intézmények is. Chilében komolyan veszik a demokráciát, és megfigyelhető valamiféle alkotmányos patriotizmus is, a gazdasági elit azonban kőkeményen a markában tartja a politikát. A jelenlegi elnök, a jobboldali Sebastián Piñera például az egyik legnagyobb tévécsatorna 100%-os tulajdonosa, de övé a nemzeti légitársaság 27%-a, és a legnagyobb focicsapat, a Colo-Colo 13%-a is. Hiba lenne ugyanakkor ebbe valamiféle demokratikus deficitet belemagyarázni: még a demokrácia globális bajnokát, az EU-t sem kell elhagynunk hasonló esetekért.      

A bejegyzés trackback címe:

https://clandestino.blog.hu/api/trackback/id/tr972186327

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása