„soha
nem volt
időd felöltözni,
mindig
meglepett
az élet,
hálóingben keltett fel
a halál"
(Pablo Neruda: Óda Valparaísóhoz, részlet. Eredetiben, egészben itt)

Hétvégén Valparaísóban voltunk az újdonsült finn lakótársammal, megnézni a címben felsoroltakat. Ez a három látnivaló van ebben a fantasztikus kuplerájban, mégis a világörökség részévé nyilvánította az Unesco néhány éve, biztos valami olyan indokkal, hogy sehol a világon nincs még egy olyan elegánsan idejét múlt város, mint ez.

Színes, régi házak vannak máshol is, például Olaszországban vagy Portugáliában, de Valparaíso más. Igazából egyáltalán nem is olyan régi a város: a XIX. század végén épült a nagy része, miután kitört az aranyláz Kaliforniában, és Buenos Aires után először itt tudtak kikötni az Európából és az USA keleti partjáról San Franciscóba tartó hajók. 1914-ben aztán megnyílt a Panama-csatorna, és a város elvesztette a jelentőségét. Az alig ötven éves virágkor során viszont az öböl menti dombokat ellepték a gyorsan meggazdagodott kereskedők színes villái, olyan összevisszaságban, ahogy a domborzat lehetővé tette. Aztán a kereskedők csődbe mentek, és úgy tűnik, Valparaíso óvárosában azóta sem történt semmi említésre méltó változás, azt leszámítva, hogy bevezették a villanyt és a telefont – de valószínűleg úgy, hogy minden villanykörtéhez külön zsinór megy be az utcáról, mert ennyi vezetéket még Romániában sem lehet látni, pedig ott tényleg nincs kevés.

Az óváros tehát úgy maradt, ahogy száz éve hagyták. Neruda, akinek volt egy háza itt is (miután Nobel-díjat kapott és kinevezték nagykövetnek, eléggé megszaladt neki), erre írta azt, hogy hálóingben keltette fel a halál. De Valparaísónak jól áll az elmúlás. Főleg, hogy a rengeteg színes festék, amit rákennek a házakra minden évben, annyit dob az összképen, hogy a turisták teljesen megőrülnek, és megállás nélkül csak fotóznak (saját teljesítmény: 320 fotó kb. 3 óra alatt). Nagyon jók a fények is – a ködös, hideg Santiagóval ellentétben Valparaísóban gyönyörűen sütött a nap, pulóveres idő volt és virágoztak a fák.

A fókákat egy olyan hajóról néztük meg, amibe így utólag nem is értem, hogy mertünk beleülni, mert valószínűleg szintén a Panama-csatorna előtti időkből maradt a vízen. Fél órán át köröztünk a kikötőben 1500 pesóért (kb. 600 ft), amit nem beszálláskor szedtek be, hanem a nyílt vízen, a nyomaték kedvéért még a motort is leállították hozzá. Miután ez megvolt, jöhettek az oroszlánfókák: bár állítólag Dél-Chilében több ezres telepek vannak, én ettől a pár túletetett dögtől is olyan lelkes lettem, mint egy ötéves gyerek a cirkuszban. Utána mutathattak akármit, hadihajót, szárazdokkot, úszódarut, egyik sem váltott ki belőlem akkora hatást, mint a fókák.

Az igazsághoz hozzátartozik, hogy az elmúlás és a spleen csak a dombokra jellemző. A kikötő és környéke napközben is tele van élettel, de naplemente után indul csak be igazán. Kinyitnak az éttermek és a kocsmák, a szupermarketek és a trafikok pedig késő éjszakáig nyitva maradnak. Az utcán még több szirszart lehet kapni, mint Santiagóban, sőt, van egy éjjel is nyitva tartó zöldség- és gyümölcspiac, ha valakinek szombat este épp avokádóra vagy krumplira lenne szüksége. Kagylóleves megvolt, még élek, most már talán a santiagói halpiacot is ki fogom próbálni. Valparaísóba meg minél előbb vissza kell mennem, mert elsőre annyira erős volt a fotókényszer, hogy képtelen voltam rendesen befogadni a látványt. Pedig tényleg nincs ott semmi, csak színes házak, villanyvezetékek és fókák.

Zenés slideshow-ért katt a videóra, nagy felbontású képekért meg ide.