Santiago de Chilét a spanyol konkvisztádor, Pedro de Valdivia (a képen háttal) alapította 1541-ben egy olyan helyen, amit megfelelően védhetőnek tartott az őslakos mapuche indiánok ellen. A számítása nem jött be, a mapuchék néhány hónap múlva porig rombolták Santiagót. Valdivia elmenekült, majd egy nagyobb hadsereggel tért vissza, újra megalapította a várost, és innentől kezdve egyetlen dolog érdekelte: minél több aranyat szerezni az őslakosoktól. Az egyik fosztogató-körútja során viszont a mapuchék elkapták, és azt mondták neki: ha annyira kell az arany, akkor tessék – és olvasztott aranyat öntöttek a szájába, kivágták a szívét és ivóedényt csináltak a koponyájából.

Santiago Szent Jakab apostolról kapta a nevét. Szent Jakab Spanyolország védőszentje, a reconquista idején Mórölő Szent Jakabként (Santiago Matamoros) tisztelték, sírjához egész Európából zarándokoltak bűnbocsánatért. A zarándokút (Camino de Santiago) az utóbbi évtizedekben megint népszerű lett, elsősorban az olyan unatkozó hippik körében, mint e sorok szerzője. Zarándok Szent Jakab (Santiago Peregrino) ráadásul sokkal PC-bb, mint Mórölő változata, így a Santiago belvárosában álló szobrán is zarándokruhát visel, és rémülten nézi, hogy mekkora épületek nőttek ki körülötte a földből. Santiago 6 és fél millió lakosával ma Latin-Amerika egyik legnagyobb városa.

Santiago központjától alig 15 kilométerre az Andok 5000 méter körüli csúcsai magasodnak, fantasztikus hátteret adva a városnak – amikor látszanak. Santiago egy völgyben fekszik, és a rengeteg autó miatt telente akkora szmog alakul ki a szélcsendesebb napokon, hogy teljesen eltakarja a hegyeket. Ilyenkor szmogriadót rendelnek el, és páros napokon csak a páros, páratlan napokon csak a páratlan rendszámú autók közlekedhetnek.

Ott van a hegy a háttérben, magasabb, mint a toronyház, mégse látszik.

Santiagót idén február 27-én hajnalban 8-as erősségű földrengés rázta meg. Nem ez volt az első eset, és nem is ez lesz az utolsó. Chilében a házakat már jó ideje úgy építik, hogy ellenálljanak a földrengéseknek, így a legnagyobb károkat a régi épületek, elsősorban a templomok szenvedték. Mintegy 500 halálos áldozatról tudnak, főként az epicentrum, Concepción környékéről. Santiagóban szinte egyetlen ház sem dőlt össze. Vendéglátóim, Pinocheték az egyik kutyájukat vesztették el: leszakadt az erkély, és pont alatta volt a kutyaház. Újdonsült spanyol ismerősöm, Chema épp egy diszkóban volt, és eleinte azt hitte, hogy felhangosították a mélynyomókat, csak aztán jött rá, hogy menekülnie kell. Szerencsére addigra (hajnali fél 4 volt) már eleget ivott ahhoz, hogy pozitívan viszonyuljon a helyzethez: Huhú, földrengés, de király! – üvöltötte, amíg rohant ki az utcára. Santiagóban a tulajdonképpeni földrengés után még két napig gyengén rezgett a föld, amitől folyamatosan vijjogott az összes autóriasztó.

A metró is megúszta komolyabb károk nélkül. A santiagói metró gyors, tiszta, pontos, és ugyanez igaz a buszokra is. Három percnél tovább még egyszer sem kellett várnom járműre. Nincsenek ellenőrök, egy chipkártyával lehet bejutni a metróba, illetve felszállni a buszra (az első ajtónál, és hangosan sípol, ha nincs pénz a kártyán). A nyugat-európai metrózenész-kultúra elbújhat a santiagói metró mögött: szinte minden kocsira jut egy zenekar vagy egy mozgóárus, sőt, még a buszokra is felszállnak. Az elmúlt egy hétben hallottam repperduót, pánsípost, gitáros balladaéneklőt, négytagú kamarazenekart (nagybőgővel!!!), továbbá kínáltak nekem megvételre csokit, rágót, fülvédőt, cédét és színes cérnát. A buszvezetők szolidárisak a zenészekkel és a mozgóárusokkal, chipkártya nélkül is felengedik őket a buszra.

A fűtésről alkotott képem már kevésbé pozitív. Állítólag a legújabb házakban van központi fűtés, de én még nem jártam sehol, ahol lett volna. A tél nem brutálisan kemény, de azért hideg van (éjjel -1, nappal 10 fok körül), két-három hónapon át, így ha nem jártam volna már Spanyolországban (ahol ugyanilyen értetlenül fogadják azt a tényt, hogy télen hideg szokott lenni), akkor nem tudnám mire vélni, hogy a házak többségét 70 centi magas, paraffin- vagy gáztüzelésű mobil hősugárzókkal próbálják felfűteni. Az eredmény kb. olyan, mintha egy pesti romkocsma nejlonnal befedett udvarán kéne aludni januárban, plusz a nyugtalanító gáz- vagy benzinszag.  

Santiago belvárosa messziről elég siralmas képet nyújt – tulajdonképpen egy hatalmas lakótelep az egész. Előnye viszont, hogy más amerikai városokkal ellentétben nem terül szét, így gyalog is bejárható, nincs szükség feltétlenül autóra. A tömegközlekedés, ahogy már írtam, kiváló, a bicikliút-hálózat pedig sokkal sűrűbb, mint Pesten – bár ezt a lécet valószínűleg a világ bármelyik nagyvárosa nevetve megugorja.

Amilyen lehangoló a belváros messziről, annyira izgalmas közelről. Gyakorlatilag BÁRMIT lehet az utcán kapni, a hot-dogtól a rózsafüzéren át a kesztyűkig, fülbevalókig és gumitömítésekig. Két kedvencem a papír-lamináló (a hivatalok előtt a frissen beszerzett pecsétes papírokat befóliázó bácsi) és a képen látható javasasszony, aki nem csak szimpla gyógyteákat árul, de vannak kenőcsei különféle rontások ellen is.

A város további jellegzetessége, hogy tele van kóbor kutyával. A sintérek nem fogdossák össze őket, csak beoltják veszettség ellen, a járókelők pedig annyi kaját adnak nekik, hogy soha, egy pillanatig sem jut eszükbe megtámadni akárkit is. A képen egy jóllakott németjuhász látható az elnöki palota, a La Moneda előtti reprezentatív téren. 

A városnak van két épségben megmaradt történelmi negyede, amit a diákok és a külföldiek leptek el. Itt a házak némelyike egészen meglepő színre van festve, sok a növény, az étterem és a kocsma. Az egyik ilyen negyed a Barrio Brasil (ide költöztem végül a túlságosan kispolgári és dögunalmas Ñuñoából)…

 … a másik pedig a Barrio Bellavista, ahol Pablo Neruda is lakott annak idején. Itt majdnem minden ház falán van valamilyen falfestmény vagy graffiti.

A santiagói falfestményeket három csoportba lehet osztani. A legbénábbak a valamilyen politikai párthoz kapcsolható képek, amelyeken mindenki bizakodóan tekint a jövőbe, legyen az a jövő a világbéke, a proletárhatalom, vagy Krisztus földi királysága. Sokszor el sem lehet dönteni egyértelműen, hogy épp melyikről van szó.

Ennél sokkal jobbak az indirekt politikai tartalmú, főleg az indiánok elnyomásával kapcsolatos, elit- és establishment-ellenes festmények…

…de a legjobbak a teljesen l’art pour l’art, fogalmi mondanivalóval (szerintem) nem rendelkező, gyönyörűen megrajzolt, színes falfestmények.

Ahol nincsenek festmények, ott a falak plakátokkal vannak tele. A legtöbb valamilyen koncertet vagy bulit hirdet. A plakátok felületes, nem reprezentatív felmérése alapján úgy tűnik, hogy a bulik fele valamilyen ideológiamentes, egyet fizet – kettőt kap retródiszkó, a másik fele viszont kőkemény enganchado, politikailag (balra) elkötelezett zenekarok koncertje, ahová vagy nincs belépő, vagy a belépő árából az indiánokat, a bebörtönzött anarchisták családját vagy valamelyik zöld-piros ökohippi kommunát támogatják.     

Buli után a santiagóiak a stratégiai helyen, a Barrio Brasil és a Barrio Bellavista közt félúton található halpiacra mennek, ahol addigra már kipakolják a friss fogást és megfőzik az első kagyló- és halleveseket. Kevés bizarrabb dolgot tudok elképzelni, mint hajnalban betántorogni egy halpiacra, és leülni egy kisvendéglő „teraszára”, amit pár méter választ csak el a több mázsa döglött haltól, de a chileiek szerint ha az este megivott alkoholra ráküldünk egy meleg kagylólevest, akkor másnap semmi bajunk nem lesz. A Santiagóban élő külföldiek szerint viszont akkor lesz csak igazán halálközeli élmény a másnaposság, ha sikerül még mellé valami durva bélfertőzést is összeszedni. A terepmunka etikája azt kívánná, hogy személyesen is meggyőződjek, kinek van igaza, de egyelőre még nem szedtem össze a bátorságomat. Lehet, hogy megmaradok a kérdőíves adatgyűjtésnél.