Holnap, 2010. július 14-én délben elindulok Chilébe, ahová kb. 25 órával később érkezem majd meg. Míg Pesten 38 fok van és hőségriadó, addig Santiagóban mínusz 3 fok, köd és szmog. Mindez eléggé megnehezítette a pakolást, a télikabátot például sehogy sem tudtam betömni a hátizsákba, úgyhogy holnap a Bécsbe menő buszon valószínűleg kapok majd néhány értetlen pillantást, amikor rakom fel a csomagtartóba. „Chilébe megyek” – mondom majd szerényen, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga.

Pedig nem az, sőt. Próbáltam kiszámolni, hogy mióta várok arra, hogy eljussak Latin-Amerikába. Jó közelítéssel tizenhét évet mondanék, de lehet, hogy még több. Az eddigi életem nagyobb részét töltöttem úgy, hogy Latin-Amerikába kívánkoztam, mint úgy, hogy nem. Egyáltalán nem bírom felfogni, hogy holnapután mindez valósággá válik.

Ez egy borzasztó patetikus pillanat lehetne, például megnézhetném az utolsó itthoni naplementét a Gellért-hegyről vagy a Lánchídról, esetleg ellátogathatnék az egykori általános iskolámba, ahol elkezdtem spanyolul tanulni, és elmorzsolhatnék egy könnycseppet arra gondolva, hogy az álmok valóra válnak, a gyerekek felnőnek, satöbbi, satöbbi. A totális elnyálasodásra szerencsére nem jutott időm: az elmúlt két hétben rengeteg elintéznivalóm volt még, és tekintélyes mennyiségű búcsúsört is meg kellett innom. Ma este pedig Budapest megadja nekem az aranylövést: Prosectura-koncert lesz a ZP-ben. Infantilizmussal, lökdösődéssel és boroskólával búcsúzom – a következő poszt már odaátról várható, néhány nap múlva.