Akinek van a gépén Google Earth, az tudja, hogy milyen jól lehet azzal szórakozni, hogy az ember lekicsinyíti a földgolyót, amennyire csak tudja, aztán megpörgeti izomból, hagyja pörögni, aztán egyszer csak megállítja, rázoomol, és nagyokat ámul, hogy nahát, egy mongol faluban vagy egy mozambiki erdei tisztáson értem földet. Végtelennek tűnő munkaórákat lehet átvészelni ezzel a játékkal, rosszabb esetben akár egy otthon töltött magányos estét is, az viszont elég ritka, hogy valakivel a valóságban is megtörténjen mindez. Hat napja vagyok Chilében, és pontosan úgy érzem magam, mint aki alatt megpörgették a földgolyót, majd ötletszerűen ledobták egy tetszőleges latin-amerikai családhoz – és nagyon hálás vagyok a sorsnak érte. Keresve sem találhattam volna szórakoztatóbb társaságot az első napokra, és bár sajnos két-három nap múlva elköltözöm tőlük, már most mondták, hogy majd amikor megint csinálnak kávélikőrt, akkor feltétlenül jöjjek én is, és segítsek meginni.
A kulcsszereplő a történetben Mariana, illetve a háza kertjében lévő kisház, ami egykor fontos szerepet töltött be az ellenállásban: 1973 szeptemberében, amikor Pinochet tábornok átvette a hatalmat Chilében, Don Jaime, Mariana apja hónapokon át bújtatott ott néhány balos értelmiségit. Volt köztük egy Gabriel nevű bolíviai diák, aki jelenleg a Bolíviai Központi Bank elnöke, és az inka szocializmus létrehozásán ügyködik (ennek még utána fogok járni, lesz róla poszt valamikor). A kisház mostanában prózaibb célokat szolgál, Mariana külföldi diákoknak adja ki pénzért – így került oda három évvel ezelőtt Anna, régi barátom az egyetemről, aki szintén Santiagóban tanult pár hónapig, és amikor megtudta, hogy Chilébe készülök, kiközvetített Marianának (ezúton is köszönet érte). A ház épp foglalt, egy amerikai cserediák lakik benne, írta Mariana, de a nagynénjénél van egy szabad szoba, majd elvisz oda, és vár szeretettel július 15-én.
Ken, az amerikai cserediák, Mariana, valamint a chilei konyha büszkesége, az avokádós hot-dog