Az elmúlt hetekben három jelentős esemény foglalkoztatta a latin-amerikai közvéleményt: az argentin Néstor Kirchner halála, a brazil Dilma Rousseff elnökké választása, valamint a chilei Michelle Bachelet kinevezése egy újonnan létrejött ENSZ-intézmény, a UN Women élére. A három esemény legszembeötlőbb közös vonása, hogy főszereplőjük egy nő (Kirchner halála esetében özvegye, Cristina Fernández hivatalban lévő argentin elnök „alkalmassága” állt a viták kereszttüzében), ami a hagyományosan macho latin-amerikai politikai életben meglepő újdonságnak számít. A három, vezető tisztséget betöltő nő politikai pályafutása ráadásul sok szempontból párhuzamosnak tűnik: fiatalon mindhárman részt vettek a diktatúrával szembeni ellenállási mozgalomban, kormányzati pozícióba kerülve pedig (Bachelet 2006 és 2010 között Chile elnöke volt) a korábbi mozgalmi hevületből visszavéve pragmatikus, balközép politikai intézkedések fűződtek, illetve fűződnek a nevükhöz. Ha a Perón halálát követően, választás nélkül az elnöki székbe került Isabel Perónt nem számítjuk, akkor mindhárman az első női elnökök országuk történetében. Nagy különbség mutatkozik viszont abban, hogyan jutottak hatalomra: Bachelet teljesen önállóan, Rousseff a népszerű Lula da Silva kiválasztottjaként, Fernández pedig gyakorlatilag férje, Néstor Kirchner helyetteseként nyerte el az elnöki tisztséget. A közvélemény szemében tehát Bachelet önálló politikai figura, míg a másik két politikus mögött (Rousseff esetében mérsékelten, Fernández esetében viszont teljesen egyértelműen), elnöki teljesítményük megkerülhetetlen viszonyítási pontjaként, ott áll egy férfi.
Néstor Kirchnerre emlékező feliratok az argentin elnöki palota előtt. Kép innen.