Patagóniában a faleveleknek a legkönnyebb, akiket felkap a szél, és százhússzal viszi őket ide-oda. Könnyű a flamingóknak is, akik mászkálnak egy kicsit valamelyik lagúnában, aztán ha kiették belőle a csigákat (vagy amit esznek a flamingók, nem tudom), felröppennek, és meg sem állnak a következő, pont ugyanolyan lagúnáig, száz kilométerrel odébb. Végül könnyű volt egy időben a guanacóknak, ezeknek a cuki, vadon élő lámaféléknek is, de amióta szögesdrótokkal kerítették körbe a földeket a juhok miatt, azóta a lehetőségeik nagyban lecsökkentek, hogy oda menjenek, ahová akarnak. Szerencsére a guanacók beérik a száraz fűvel is, az meg van mindenhol.

Ezt az utat jártam be december elején, a Punta Arenas-Calafate távról szól ez a bejegyzés, a többiről meg ez. 

Az embernek ellenben kifejezetten nehéz dolog Patagóniában helyet változtatni, a távolságok ugyanis óriásiak, a közlekedés pedig gyér. Ezen felül energiaválság is van néha – január elején harmincvalahány százalékkal felemelték a gáz árát Magallanesben (Chile Magellán-szoros-menti régiójában), ami miatt a nép fellázadt, eltorlaszolta az utakat és blokád alá vonta a repülőtereket, és két hétig se ki, se be nem lehetett jutni Punta Arenasból/ba. Amerikai (sőt, bronxi) ismerősöm, Elias a Torres del Painéből igyekezett Calafatéba, amikor belefutott a blokádba, és egy hétig ott is maradt a chilei-argentin határon, a semmi közepén. Az eredeti tervem az volt, hogy január elején megyek Patagóniába, csak a Peru-Bolívia trip miatt hoztam előre december elejére. Ha nem történt volna ez a változtatás, menthetetlenül lekéstem volna a hazafelé menő repülőt, pénzem pedig nem lett volna új jegyre, úgyhogy valószínűleg még mindig Chilében lennék. Egy szó mint száz, Patagóniában utazni nagyon nagy lutri.

Ebben a sátorban fagytam halálra, de legalább olcsó volt

Mindezek miatt arra gondoltam, hogy írok egy DIY (do it yourself, csináld magad)-bejegyzést azoknak, akik Patagóniába szeretnének utazni, de nem szervezett kirándulás keretében, hanem a maguk szakállára. Több magyar kolbászol a világ déli végein, mint gondoltam, csupán blogból hármat ismerek, ahol patagóniai képeket és élménybeszámolókat talál az olvasó. Grafogirl 2008-ban járt a Torres del Painében, az Austral&Boreal blog szerzői, Nóra és Péter az argentin oldalon néztek bálnákat 2010 nyarán, a Cruz blogot író Marci pedig végighajózott a chilei fjordok között a híres-hírhedt Navimag hajóval, sőt, még az Antarktiszra is eljutott. A Torres del Painés bejegyzése ráadásul gyakorlatilag minden fontos információt tartalmaz, amit én is meg akartam írni – mindegy, ismétlés a tudás anyja.

A Paine Grande- (vagy Pehoé-) kemping. Elöl a fedett konyha, jobbra hátul a menedékház.

Ha valaki Dél-Amerikába(n) utazik, és szeretné Patagóniát is beiktatni, minimum egy hétre van szüksége. Ezalatt meg lehet nézni Punta Arenast (a Magellán-szorossal és a pingvinekkel), a Torres del Painét és El Calafatét a gleccserrel. Santiagóból és Buenos Airesből is van olcsó repülő, a fapados (ennek ellenére szuper kaját adó, és európai szemmel nézve is kifogástalan gépeket üzemeltető) Sky Airline-nál kb. 50.000 forintba kerül egy Santiago-Punta Arenas retúrjegy, egy hónappal korábban megvéve (az egyszerűség kedvéért forintban közlöm az árakat, 2010. decemberi árfolyamon, ahol 100 forint 40 chilei, illetve 2 argentin pesót ér). Aki nagyon siet (ne tegye!), az Puerto Natalesbe is repülhet, szintén a Sky-jal, ebben az esetben nem lesz Magellán-szoros, se pingvin, se 5 órás buszozás a pampán, viszont 200 kilométerrel közelebb ér földet a Torres del Painéhez, és még aznap este a parkban lehet. Fontos, hogy akit nem vet fel a pénz, az még Puerto Natalesben béreljen sátrat Teresánál, a templommal szemben, illetve vegyen annyi időre hideg élelmet és zacskós leveseket, amennyi időre megy, a nemzeti parkban ugyanis minden kiborítóan drága. Teresa egy sátrat egy éjszakára polifoammal 1500 forintért ad, ami nem olcsó, de a Torres del Painében ennek a duplája-triplája a tarifa, és nem is mindig jut mindenkinek sátor. Az ételárakról annyit, hogy egy sült hús rizzsel 4000 forint, a fűtött menedékházakban egy éjszaka pedig majdnem 10.000 forintba kerül. A sátrazás ezzel szemben a legtöbb helyen ingyenes, leszámítva a menedékházak melletti kempingeket, ahol 1500 forintért lehet sátrat verni, valamint használni a fűtött konyhát és a melegvizes zuhanyt. A melegvizes zuhany egy havasesős kirándulás után megfizethetetlen, minden másra meg ott a Mastercard, mondanám, de a Torres del Painébe készpénzt kell vinni, automata csak Puerto Natalesben van. A belépő a parkba 4000 forint, de annyi napot marad vele az ember, amennyit akar. Ja, és nincs térerő sehol.

A Torres del Paine. Sárgával az általam bejárt út, zölddel a két kemping közti hajó- és buszút

A Torres del Painében két híres túraútvonal van, a „W” és a „kör” (circuit). Előbbit az egyszerű földi halandók járják végig három vagy négy nap alatt, utóbbit az igazán true arcok, és egy hétbe telik. A „W” neve onnan jön, hogy a Paine-masszívum déli felén halad, középen pedig bevág a hegyek közé, ez a W középső szára. A „kör” a „W” kiegészítése az északi oldallal – állítólag megéri, sokkal kevesebb a turista, az igazán híres látnivalókat azonban mind érinti a „W”. Arról nem is beszélve, hogy a „W” két alsó csücskét összeköti egy hajó- és egy buszjárat, lehetőséget adva a csalásra az olyan gyíkoknak, mint amilyen én is vagyok.

Indulás a Paine Grande-kempingből

A csalás lényege, hogy nem kell hátizsákot cipelni a gyaloglás közben. Nem vagyok teljesen puding, gyalogoltam már 850 kilométert egy 8-10 kilós hátizsákkal a Camino de Santiagón, a Torres del Painében azonban ennek a súlynak majdnem a duplájára van szükség. A több réteg meleg ruha, a négy napi hideg élelem, a sátor és a polifoam miatt a hátizsákom körülbelül 15-16 kiló lehetett, ráadásul a túraösvények a legtöbb helyen csak jelzésértékűek, sokszor szikláról sziklára kell ugrándozni, a szintkülönbségek pedig kifejezetten nagyok. Mindezek miatt az alábbi utat jártam végig (és ajánlom a hozzám hasonlóan közepes erőnléttel rendelkező és közepesen ráérő utazóknak):

1. nap: Indulás Punta Arenasból a reggeli (7:00) busszal Puerto Natalesbe, érkezés dél körül. Sátorbérlés, kajavásárlás, buszjegy vásárlása a Torres del Painébe, illetve négy nappal későbbre Calafatéba (erről majd később), ugyanott, ahová a busz megérkezett. Indulás a Torres del Painébe 14:30-kor, érkezés a park bejáratához 17:00 körül, aztán még egy óra buszozás a Pehoé menedékházig, ahonnan a hajó indul. Egy óra hajózás a Pehoé-tavon akkora hullámok között, amik átcsapnak a hajó (szerencsére teljesen fedett) utastere fölött. Érkezés 20:00 körül a Paine Grande kempingbe, sátorverés, fázás, hozott tömény szesz elfogyasztása, alvás. (Ez a pár mondat olyan lett, mintha az ÁsÉs blogról szedtem volna, a továbbiakban megpróbálok inkább ragozni.)

2. nap: Kis hátizsáknyi kajával (vízből nem kell egy liternél több, bármelyik patakból lehet inni) indulás a Valle Francésbe, kb. 10 óra oda-vissza, úgyhogy megéri legkésőbb 8:00-kor elindulni. A Campamento Italianót elhagyva kezdődik a meseország (bár már előtte is nagyon impozáns látványt nyújt a szemben lévő hegy). Nagyon sokat kell felfelé mászni, de minden métere megéri, mindenképpen juss el az út végén levő kilátóig (Mirador). Visszafelé ugyanazon az úton.

 A Pehoé-tavon közlekedő katamarán. Nem leszel rajta egyedül.

3. nap: Szintén kis hátizsákkal indulás a Grey-gleccserhez. Ez nem annyira meredek út, de vizesebb (a tóból konkrétan kifújja a vizet a szél), szerencsére a gleccser előtt van egy menedékház, adnak ingyen forró teát. A gleccser nagyon szép, de ha Calafatéba is mész, és nagyon szorít az idő, akkor ez a nap kimaradhat, a Perito Moreno-gleccser sokkal lenyűgözőbb. Kb. 10 óra oda-vissza. Ha jól emlékszem, 17:30-kor indul az utolsó hajó, úgyhogy legkésőbb 16:30-ra vissza kell érned a kempingbe, hogy felszedd a sátrat és összecsomagolj. A hajó visszavisz a Pehoé menedékházhoz, ott vár egy busz, ami elvisz a park bejáratáig, ott pedig találnod kell egy kisbuszt, ami felvisz a Las Torres kempingbe.

4. nap: Kis hátizsákkal indulás a Torres del Paine fő látványosságához, a Cuernoshoz (Szarvak). Az út végig meredeken emelkedik, néhány helyen iszonyatos szél van, az utolsó másfél kilométer pedig olyan meredek, hogy szinte négykézláb kell felmászni, de feltétlenül megéri, a Cuernos látványa leírhatatlan. Visszafelé jóval gyorsabb az út, de oda-vissza így is 8-9 óra. 18:30-ra vissza kell érned a kempingbe, hogy felszedd a sátrat, 19:30-kor van egy kisbusz, ami visszavisz a park bejáratához, és onnan van csatlakozás Puerto Natalesbe, ahová 22:00 körül érkezik meg a busz. Még azzal a lendülettel vidd vissza a sátrat Teresának, hogy ne számoljon fel még egy éjszakát. A teljes útiköltség (hajó, buszok) a négy napra kb. 15.000 ft, a belépő a parkba 4.000 ft, de ezt, ha ügyes vagy, el tudod sumákolni úgy, hogy amikor a buszról leterelik az embereket, hogy vegyenek jegyet, nem állsz be a sorba, hanem elmész vécére, és aztán visszasunnyogsz a buszra. Persze nem tanácsolom, hogy így járj el, támogasd inkább a világ egyik leggyönyörűbb nemzeti parkját.

Gleccserfotózás hajóról

Ha van még időd, feltétlenül nézd meg a Perito Moreno-gleccsert Argentínában. Egy nap alatt is meg lehet csinálni, ha Puerto Natalesben befizetsz egy egynapos túrára (kb. 15.000 ft), de úgy kb. 8 órát kell a buszon tölteni. Ennél élvezetesebb, ha csak egy buszjegyet veszel kb. 5000 ft-ért a Zaahj nevű vállalatnál (Zaahj úr ősei Szíriából települtek Patagóniába, innen a furcsa név), és eltöltesz egy délutánt és egy estét Calafatéban. Délután meg lehet nézni a flamingókat az Argentino-tavon, illetve a flamingórezervátum felé menő utcában van egy kicsi, de annál informatívabb múzeum Patagónia történetéről. Este, ha van konyha a hostelben, süthetsz hatalmas marhahúsokat (Argentínáról lévén szó, fillérekbe kerül a boltban). Másnap reggel 10-kor indulnak a kisbuszok a gleccserhez a buszpályaudvarról, oda-vissza kb. 2000 ft, plusz 2500 ft a belépő a nemzeti parkba, itt sajnos nem lehet lógni. Este Zaahj úr visszavisz Puerto Natalesbe, vagy továbbindulhatsz Bariloche felé. Vannak éjszaka közlekedő buszok, a tájért – mint a kettővel ezelőtti bejegyzésből kiderült – nem kár. Vagy, ha mindenképpen nappal akarsz menni, a Chaltén Travel minden páratlan nap indít buszokat, két nap alatt ér oda, mert az estét szállodában töltik az utasok (összesen kb. 40.000 ft, szálloda nélkül, csak a chilei határig, Los Antiguosig 15.000 ft). Drága, de nincs nagyon alternatíva.

A komphajó a General Carrera-tavon

Los Antiguosból könnyű kisbuszt találni a határ chilei oldalára, Chile Chicóba, onnan meg a már bemutatott módon, hajóval és busszal lehet továbbhaladni észak felé a Carretera Australon. Becker úr 8.000 ft-ért vitt el Coyhaiquéből Futaleufúba, üzlettársa pedig másnap ugyanennyiért Osornóba. A Carretera Austral viszont ennél minden kétséget kizáróan többet érdemel, legalább egy hetet: Chile Chicóból el lehet jutni a tó délnyugati csücskébe, La Juntába, onnan pedig tovább északra, kamionokat lestoppolva, vagy a napi (esetleg kétnapi) egy busszal. Ha egyszer nagyon sok pénzem lesz, végig fogom biciklizni az egész Carretera Australt, mert amit így kutyafuttában, buszról láttam belőle, az csak arra volt elég, hogy még több kedvem legyen egyszer tisztességesen végigjárni. Ez egy jó egyhónapos móka lenne, költségeket még becsülni sem merek, úgyhogy marad az álmodozás, hogy majd egyszer. A Puerto Natales és Puerto Montt közötti négynapos hajóútról – alsó hangon 80.000 ft, úgyhogy nálam szóba se került - pedig még nem is beszéltem, aki nyálat szeretne csorgatni, annak ajánlom a Cruz blog vonatkozó bejegyzését.

Becker úr kisbusza a Carretera Austral mellett

Patagóniában az a jó (és a kiborító is egyben), hogy képtelenség úgy bejárni, hogy az emberben ne maradjon hiányérzet. Személyiségfejlesztő gyakorlatnak mindenesetre nem utolsó: ha máshol nem, itt mindenki megtanulhatja, hogy a dolgok nem úgy történnek, ahogy elképzeli.