A címben szereplő hatalmas életbölcsességet akár a Coelho-generátorról is szedhettem volna, bár akkor valami olyasmi jött volna ki, hogy „Az út végigjárása során a lélek mardosó ürességéből a cél árnyéka hűvös forrás vizét fakasztja”. Utazás közben az ember gyakran elgondolkodik, hogy miért is csinálja ezt az egészet, pláne, ha töksötétben gyalogol egy nehéz hátizsákkal a hátán a vonatsíneken, és percenként háromszor les hátra ijedten, hogy mikor jön már a vonat. Elméletileg azért, hogy eljusson arra a helyre, amiről már fotók ezreit látta, és amikor odaér, elkészítse az ezeregyedik fotót, ami csak annyiban más, hogy ott van mögötte a megtett út, mégha az pont nem is látszik a képen.
Machu Picchu Dél-Amerika első számú turistalátványossága, és egy Peruba tett utazás nem lehet teljes anélkül, hogy érintené az inkák elveszett városát. A világ új hét csodájának egyike azonban annyi útikönyv-borítóról, utazási iroda-prospektusból és Windows-háttérről köszönt már rám, hogy úgy éreztem: pontosan tudom, hogy néz ki, és csak azért kell eljutnom oda, mert Peruban vagyok, és nem tehetem meg, hogy nem nézem meg. Azt persze sejtettem, hogy millió részletet fogok felfedezni, amik nem látszanak a klasszikus beállításon (lásd a fenti képet), és hogy biztos lélegzetelállító lesz a látvány, és még az unokáimnak is mesélni fogom, ugyanakkor nem bírtam szabadulni attól a rossz érzéstől, hogy az unokáim meg majd azt fogják mondani, hogy aha, tudjuk, ne is mondd tovább, láttuk már ezerszer Machu Picchut képeken.
A 28B jelű úton mentünk, aztán gyalogoltunk (sárga). Rózsaszínnel a vonat nyomvonala.
Cuscóból háromféleképpen lehet eljutni Machu Picchuba. A legdrágább, leghosszadalmasabb és leglátványosabb mód az Inca Trail, egy négy napos gyalogút, ami az út felénél lévő Ollantaytambótól (odáig el kell menni busszal) visz a romvároshoz, hihetetlen tájakon keresztül. A gyalogút az elmúlt évtizedekben nagyon népszerű lett, emiatt a perui állam hozott egy rendelkezést, hogy csak vezetővel, és csak egy nagyon magas turisztikai illeték (kb. 20.000 forint) befizetése után lehet végigjárni. Ennek oka hivatalosan a környezet megőrzése és a fenntarthatóság, erre azonban elég lett volna a turisták számának limitálása (ez is megtörtént különben, napi 200 ember indulhat útnak), ha viszont már amúgy is szabályozásba kezdett, a perui állam a saját zsebéről sem feledkezett meg, és a túraszervező kisvállalkozásoknak (2010-ben 177 db) is jót akart. Ez ellen semmilyen elvi kifogásom nincs, Peru egy szegény ország, fejjék is meg a gazdag gringókat, ahol tudják, de én sajnos nem vagyok az. A négynapos túra illetékkel, vezetővel, szállással és kajával 100-120 ezer forintnyi perui solba kerül, egy olyan országban, ahol az árszínvonal a magyarországi fele, így akármennyire is jó lett volna, sajnos szóba sem került, hogy végigjárjuk.
A második opció a vonat, Ollantaytambóból Aguascalientesbe, a Machu Picchu alatt fekvő faluba. Ez a leggyorsabb, látványos is, csak éppen szintén nem olcsó, a legolcsóbb jegy kb. 10.000 forint (csak oda), egy másfél órás útért. Van nagyon olcsó, nem-turista vonat is a helyieknek, de arra turisták nem szállhatnak fel. Busz nincs Aguascalientesbe, tehát a legtöbb turista kifizeti a 20.000 forintot a vonatra, aztán meg a kb. 8000 forintos belépőt Machu Picchuba. Ismétlem, nincs kifogásom a módszer ellen, csak éppen Peru más részein 10.000 forintból három napig vígan el lehet utazgatni , emiatt sajnáltam a pénzt. Persze kifizettem volna, mert azt gondoltam, hogy nincs más lehetőség arra, hogy megtegyük a Cusco – Machu Picchu távot. Szerencsére kiderült, hogy mégis van.
A harmadik opciót Paavo találta a 2010-es kiadású útikönyvében (az enyém régebbi volt, abban még nem volt benne). A szűkszavú leírás a következő volt: Cuscóból el kell menni busszal Santa Maríába (6 óra), onnan kisbusszal Santa Teresába (2 óra), onnan taxival a vízierőműig (Hidroeléctrica, 30 perc), onnan pedig Aguascalientesbe vonattal (30 perc) vagy gyalog (3 óra). A távot Paavo egyik ismerőse már korábban megtette, és leírta a tapasztalatait e-mailben, innen tudtuk, hogy vonat csak naponta három van és nagyon drága (3000 ft egy kb. 10 kilométeres útért), pont azért, mert már elkezdtek odaszokni a gringók, emiatt a gyaloglást javasolja, mert amúgy is nagyon szép a táj. Ennek ellenére az, hogy egy teljes napon át utazzunk, hogy féláron (kb. 5000 ft) tegyünk meg egy amúgy 3 órás utat, egyáltalán nem vonzott. Paavo viszont nagyon fellelkesült attól, hogy nem a szokványos módon utazhatunk, úgyhogy előhúzta a spontaneitás-kártyát: a Titicaca-tavon a csordával mentünk, itt az ideje, hogy valami alternatív dolgot csináljunk. A vonatra minden hülye fel tud szállni, ezt a macerás és kalandos utat viszont csak kevesen teszik meg, érvelt, és sokkal izgalmasabb lesz így megérkezni Machu Picchuba, mintha csak szimplán odavonatoznánk. Joãónak is tetszett az ötlet, én pedig nem akartam beszorulni a konzervatív konformista szerepébe, úgyhogy sóhajtottam egyet, és igent mondtam. Ez volt az egyik legjobb döntésem az egész út során.
Paavo csak egyvalamit hagyott ki a számításból, mégpedig azt, hogy ha valamit megír a Lonely Planet, az onnantól kezdve már nem titok. Ha pedig úgy írja meg, hogy ez egy alternatív és költségkímélő megoldás, akkor az összes sóher, magát spontán kalandornak érző gringó ott fog hemzsegni az úton. Így is lett, már a buszon is volt egy csomó argentin, francia és spanyol hippi, a gyaloglás során pedig annyian voltak előttünk és mögöttünk, mint a Hűvösvölgy-Nagyrét távon egy májusi vasárnapon. A táj viszont kétségtelenül lenyűgözőbb volt, mint a budai hegyek, és az is sokat emelt a dolog fényén, hogy fogalmunk sem volt, hol is vagyunk pontosan, és mennyi van még hátra.
A Cusco és Santa María közti hat óra felét az tette ki, hogy a buszra felszálló mozgóárusokat hallgattuk. Peruban gyakori, hogy valaki felszáll a távolsági buszra az egyik faluban, ismerteti a termékét (ami a késkészlettől a cérnabefűzőig bármi lehet), elad párat, aztán a következő faluban leszáll, az azonban ritkaság, hogy valaki másfél órás expozét tart. Nekünk pont szerencsénk volt egy ilyenhez, a sportzakós férfi ősi inka receptek alapján készített homeopátiás cseppeket árult, és tényleg másfél órán keresztül nem hagyta abba. Aztán végre leszállt, alhattunk volna egy kicsit (reggel 7-kor indult a busz), de pont akkor kezdődött az izgalmas táj. Ollantaytambo után ugyanis a busz nem a völgyben haladt tovább, hanem átvágott a hegyeken. Pont ez az általunk megtett, trükkös út lényege: átmenni a hegyek túloldalára, aztán Santa Maríánál vissza, és a másik irányból érni Aguascalientesbe.
A völgyben, ahol Santa María fekszik, még nem trópusi a klíma, de már majdnem. Banánfák és leanderbokrok szegélyezik az utat, amit az esős évszakban (októbertől áprilisig) sok helyen alámos a víz. Amikor megérkeztünk Santa Maríába, a főtéren azzal fogadtak minket a szintén Machu Picchuba igyekvő (vagy onnan visszafelé jövő) gringók, hogy a Santa Teresába vezető utat több helyen betemették a földcsuszamlások, és csak egy másik, meredekebb és keskenyebb úton lehet eljutni oda, de azon nem járnak a rendes buszok, csak pár transporter és taxi. Mire ezt végigmondták a főtéren talált gringók, addigra oda is jött hozzánk egy taxisofőr, mondott egy árat, azt lealkudtuk a felére (azt hiszem, fejenként 1200 forint lett a vége), és már indultunk is.
Később többen kérdezték tőlem, hogy volt-e olyan pillanat Dél-Amerikában, amikor nagyon féltem, hogy valami bajom lesz. Igazából a fél év alatt nem volt ilyen, de a legközelebb talán a Santa María és Santa Teresa közti két órás autózás során jutottam ahhoz, hogy aggódjak az életemért. Az út végig úgy haladt, hogy jobbra hegy, balra mélység, és körülbelül 1000 métert mentünk fölfelé, amíg elértük a hegység gerincét. Földút volt, korlát sehol, sőt, nem voltak hidak sem a vízfolyások fölött, úgyhogy ahol átzubogott az úton egy megáradt patak, ott a sofőr gázt adott, és lendületből áthajtott rajta. Az elején nagyon kapaszkodtam az ajtó fölötti fogantyúba, de aztán arra gondoltam: ez az ember naponta legalább hatszor megteszi ezt a távot, nyilván pontosan tudja, mit csinál. Amikor végre megérkeztünk Santa Teresába, mindenesetre nagyon örültem, hogy kiszállhattam az autóból.
Az útikönyv szerint Santa Teresából van egy út az Hidroeléctricáig, a taxis viszont közölte, hogy az áradás elmosta a hidat, úgyhogy csak az út feléig tud továbbvinni minket. Így is lett, nagyjából négy kilométerrel az Hidroeléctrica előtt volt egy függőhíd gyalogosoknak, ott kirakott minket, mi pedig útnak indultunk. Az Urubamba folyó meg volt áradva, világosbarnán hömpölygött, és több helyen kicsapott az útra. Nagy hátizsákokkal voltunk, ráadásul sokszor megálltunk fényképezni, két óra alatt értünk el az Hidroeléctricához. Innen indult a vonat Aguascalientesbe, konstatáltuk, hogy valóban drága, és két órát kellett volna várni az indulásra, de nem is volt kérdéses, hogy nem várjuk meg. Teljesen rá voltunk már izgulva, hogy gyalog érünk el Aguascalientesbe, ráadásul rajtunk kívül még rengeteg gringó volt az úton, úgyhogy vettünk Inca Kolát, és folytattuk a gyaloglást.
Az Hidroeléctrica és Aguascalientes között nincs út, csak a vasúti sínek mellett (között) lehet gyalogolni. A táj elképesztő volt, egy mély szurdokban folyt az Urubamba, a környező hegyek körülbelül hétszáz méterrel voltak a fejünk fölött. A kisebb patakok fölött úgy tudtunk átkelni, hogy a talpfákon lépkedtünk, mert nem voltak hidak. Az egyik hegy jobb kéz felől úgy nézett ki, mint az a híres, ami Machu Picchu mögött van, csak hátulról. Néztük, hogy vajon az-e, de nem tudtuk megállapítani. Természetesen az volt, de még annak ellenére sem voltunk benne biztosak, hogy ezer képet láttunk már a másik oldaláról. Utólag tökéletesen megértem a spanyol konkvisztádorokat, akik tudták, hogy van valahol egy elveszett inka város, de soha nem találták meg. Alulról nem látszik belőle semmi, de semmi.
Ott van, fent
Nagyon jól szórakoztunk gyaloglás közben, olyan volt mint egy osztálykirándulás, csak épp alkohol meg gitár nem volt nálunk. A sínek mellett voltak kilométertáblák, úgy tudtuk, hogy összesen hét kilométert kell megtennünk, ebből már megvolt öt, amikor elkezdett sötétedni, településnek pedig még nyoma sem volt. Amikor teljesen sötét lett, odacsapódtunk egy nagyobb, amerikaiakból és dánokból álló csoporthoz, és velük gyalogoltunk tovább. Nekik is volt egy elemlámpájuk, nekünk is egy, amikor patak jött, egyvalaki előre ment, egyvalaki meg hátul maradt, és úgy világítottunk, hogy senki ne lépjen mellé, a talpfák közé. Mindenkin nagy hátizsák volt, könnyen elveszthette volna az egyensúlyát, aki félrelép, és vagy beleesett volna az (esetenként több méter mélyen levő) patakba, vagy beszorult volna a talpfák közé. Azt pedig tudtuk, hogy még lesz egy vonat aznap este.
Pont egy patakon készültünk átkelni, amikor megláttam a hátam mögött, nagyjából kétszáz méterre a vonat lámpáit. Hallani nem lehetett semmit, a folyó zúgása elnyomta a vonat hangját, úgyhogy a folyót túlkiabálva elkezdtem üvöltözni, hogy jön a vonat. Szerencsére volt hely a szikla és a sínek között, körülbelül két méter, ráadásul a vonat nagyon lassan jött, és amikor észrevette, hogy emberek vannak a reflektorfényben, elkezdett szirénázni. Megvártuk, amíg elhalad, aztán gyalogoltunk tovább. Ekkor már nagyon fáradtak voltunk, fogalmam sincs, mennyit mentünk még Aguascalientesig, de hogy nem két kilométert, az egészen biztos. Összesen tíz-tizenkét kilométer lehetett a táv, a végén már azzal szórakoztunk, hogy egymást paráztattuk, hogy jön a puma, és időnként hörögve belekaptunk egymás lábába. Aztán a csillagokat néztük, aztán énekeltünk, aztán már nem volt erőnk semmi másra, csak menni némán előre. Az utolsó energiafoszlányainkon vonszoltuk be magunkat Aguascalientesbe, három hostelben is kérdezősködtünk, mire találtunk helyet, aztán bedőltünk az ágyba.
Másnap korán keltünk, hogy az egész napot Machu Picchuban tölthessük. Fél óra alatt kanyargott fel a busz a szerpentinen, reggel hatkor már hatalmas sor volt a megállóban, és fent, a pénztáraknál is. Ráadásul benne voltunk egy felhőben, tíz méternél tovább nem lehetett látni. Találtunk egy idegenvezetőt, aki becsülettel ledarált mindent, amit Machu Picchuról tudni kell, megnéztük az épületromokat, a napoltárat, az öntözőrendszereket. Csak éppen a híres látképet a háttérben a heggyel, amit már ezerszer láttunk képeken, azt nem láttuk.
Délelőtt 11 táján aztán elkezdtek felszakadni a felhők, és egyszerre csak ott volt Machu Picchu, pontosan úgy, mint a képeken. Bámultuk, megbabonázva, legalább fél órán át. A két ikonikus csúcsot a háttérben, meg a romokat az előtérben, amiket pár órával korábban úgy jártunk be, hogy nem láttunk tovább néhány méternél. Fotózkodtunk, megcsináltuk a kötelező „Én, Machu Picchuban”-képeket. Aztán valamelyikünk észrevette a vonatsíneket lent, a völgyben.
Onnantól kezdve a völgyet néztük, legalább olyan megbabonázva, mint addig a romvárost. Machu Picchu hihetetlen helyen fekszik: ami nem látszik a fotókon, az a mély völgy, ami három oldalról körülveszi. És mi ott gyalogoltunk előző nap. Látszott az Hidroeléctrica, a vasútállomás, sőt, még azt a helyet is be tudtuk azonosítani, ahonnan bámultunk fölfelé, hogy vajon azon a hegyen van-e Machu Picchu. Ott voltunk, hétszáz méterrel magasabban, és minden annyira meseszerű volt. Egyrészt, hogy most tényleg látjuk azt, amit korábban már ezerszer láttunk képen, másrészt hogy azt az utat lent valóban megtettük. És akkor már tudtam, hogy nem azt fogom mesélni az unokáimnak, hogy jártam Machu Picchuban, hanem hogy hogyan jutottam el oda.
A jegypénztárban van egy pecsételő, amivel belepecsételik az ember útlevelébe, hogy járt Machu Picchuban. Ezen először meglepődtünk – az útlevél mégiscsak egy komoly dolog – aztán természetesen kértünk pecsétet. Machu Picchu olyan, mintha egy külön világ lenne, ami lentről, a mindennapokból nem látszik, és amikor visszaindultunk Aguascalientesbe gyalog, már az út negyedénél teljesen eltűnt a szemünk elől. Maradt az emlék, a sok fotó, meg a pecsét. Meg a büszkeség, hogy megcsináltuk, méghozzá nem is akárhogyan.
Mi a tanulság? A Coelho-generátor szerint ez: „A csillámpóni áradó kincse folyómély sebeket téphet fel”.
