Ha kaktusz, akkor Mexikó. És fordítva, ha Mexikó, akkor kaktusz. Mexikó számára annyira fontos jelkép a kaktusz, hogy még az ország címerében is van egy fügekaktusz, amin állva egy sas éppen széttép egy kígyót. A legenda szerint az aztékok azt az útmutatást kapták oltalmazó istenüktől, Huitzilopochtlitól, hogy addig vándoroljanak dél felé, amíg meg nem pillantják ezt az idilli jelenetet. A fügekaktuszon kígyót széttépő sast végül a Texcoco-tó egyik szigetén látták meg – itt alapították meg fővárosukat, Tenochtitlánt. A város és a birodalom két évszázad alatt óriásira növekedett, aztán a spanyolok elfoglalták, a tó feltöltődött, a helyén pedig létrejött a modern Mexikóváros, amelynek főtere mind a mai napig pontosan azon a helyen áll, ahol az a bizonyos fügekaktusz nőtt.

Fügekaktuszon kígyót széttépő sas a Chapultepec-kastély üvegablakán Mexikóvárosban 

A mexikói drogmaffiáról szóló előző bejegyzésben annyit írtam hullákról és levágott fejekről, hogy szinte kifolyt a vér a monitorból. A narco azonban jóval több annál, amit a hírek borzalmaiból, a mészárlások tárgyilagos leírásából megtudhatunk róla. Egyfelől a maffiózók elképesztő gazdagsága, másfelől a balladisztikus-népmesei történeteik révén a drogháború hatása mára megkerülhetetlenné vált a mexikói populáris kultúrában: ez a narcocultura, az aranyozott Versace géppuskák, a kertben tartott tigrisek és a drogcsempész-balladák bizarr világa.

Jesús Malverde, a narcók védőszentje (narcosanto). Kép innen. 

Monterreytől nem vártam sokat. Útba esett, egy napot megérdemel, gondoltam, de amit korábban hallottam Mexikó harmadik legnagyobb városáról, egyáltalán nem hozott lázba. Ipari-pénzügyi központ, mondták az ismerőseim Monterreyről, ahol sok gyár meg felhőkarcoló van, meg dögmeleg, félsivatagos klíma. Mindez nem hangzott túl vonzónak. Néhányan még azt is hozzátették, hogy ez Mexikó leginkább „elgringósodott” városa, ahol a legtöbb pláza és drive-in van. Hát ez aztán meg végképp nem érdekelt.

A XIX. századi Neptun-kút és a XX. századi Faro del Comercio a főtéren, a Macroplazán

A Chihuahuai-sivatag közepén, kopár hegyek között bújik meg Mexikó egyik leglenyűgözőbb, és egyben az egyik legkevésbé ismert természeti csodája, Cuatro Ciénegas. A sivatag nem túl látványos a környéken: világosbarna sziklákon mindenféle kórók és kaktuszok nőnek többszáz kilométeren keresztül. Órákon át ment velem a busz, időnként elaludtam egy kicsit, és amikor felébredtem, a táj pont ugyanolyan volt, mint előtte. Mintha végtelenítették volna a semmit, vagy mintha nem haladtunk volna egyetlen kilométert sem.

A Sierra Madre hegylánca és a hatalmas Chihuahuai-sivatag között egy vékony termékeny sáv húzódik, ami – Észak-Mexikóban elég szokatlan módon – alkalmas a növénytermesztésre. Az őslakos, nomád rarámuri indiánok ellenben soha nem foglalkoztak mezőgazdasággal, és a spanyol eredetű kreol mexikóiak is megelégedtek annyival, hogy kicsapták a marhacsordákat legelni a mezőre. Van azonban egy olyan település, amelynek határában minden talpalatnyi föld meg van művelve: Cuauhtémoc. Ez a kisváros adja Mexikó teljes almatermelésének több mint felét, de vannak itt dinnyeföldek és sajtüzemek is. Mindez egy furcsa etnikai-vallási csoportnak köszönhető, akik szőkék, kékszeműek, németül beszélnek és nem hajlandóak se esküt tenni, se fegyvert fogni. Ők a mennoniták.  

A Mennonita Múzeum Cuauhtémocban 

Mexikó három nagy éghajlati övből áll össze: a magashegyi, a trópusi és a sivatagos régióból. Mexikóváros és környéke az óriási vulkánok és fenyőerdők vidéke, ahol télen kifejezetten hűvös az idő, és nyáron sem rekkenő a hőség. Toluca, ahol fél éven át laktam, 2700 méterrel a tenger szintje felett fekszik, egy olyan hegy tövében, aminek októbertől márciusig hó borítja a csúcsát. A Yucatán-félsziget, Chiapas és a csendes-óceáni partvidék ezzel szemben egész évben fullasztóan meleg, csak a páratartalom változik: novembertől májusig száraz, májustől novemberig esős évszak van.

Mexikó éghajlati övei és még néhány érdekes tény. Lilával az út Los Mochistól Monterreyig, amit megtettem.

Még jóval azelőtt, hogy először Mexikóba érkeztem volna, két mexikói barátra tettem szert. Az egyikükkel, Wenceslaóval Chilében találkoztam, szociológiaórán – mi ketten voltunk csak külföldiek, hamar egymásra találtunk. A másikuk, Lissett még öt éve, Franciaországban dolgozott ugyanabban a szociális központban, ahol én is. Előbbi Manzanillóból, utóbbi Puerto Vallartából származott, amelyek egymástól két órányi buszútra vannak, a Csendes-óceán partján. Bár a két találkozás között négy év telt el, és nem is ismerték egymást, mindketten halálosan komolyan állították, hogy egész Mexikó legbulisabb környékén laknak, úgyhogy majd feltétlenül látogassam meg őket otthon, ha arra járok. Hát arra jártam, el is lehet képzelni, mi lett belőle. 

Manzanillo, a közepesen híresek és/vagy gazdagok házai felülről