Ha kaktusz, akkor Mexikó. És fordítva, ha Mexikó, akkor kaktusz. Mexikó számára annyira fontos jelkép a kaktusz, hogy még az ország címerében is van egy fügekaktusz, amin állva egy sas éppen széttép egy kígyót. A legenda szerint az aztékok azt az útmutatást kapták oltalmazó istenüktől, Huitzilopochtlitól, hogy addig vándoroljanak dél felé, amíg meg nem pillantják ezt az idilli jelenetet. A fügekaktuszon kígyót széttépő sast végül a Texcoco-tó egyik szigetén látták meg – itt alapították meg fővárosukat, Tenochtitlánt. A város és a birodalom két évszázad alatt óriásira növekedett, aztán a spanyolok elfoglalták, a tó feltöltődött, a helyén pedig létrejött a modern Mexikóváros, amelynek főtere mind a mai napig pontosan azon a helyen áll, ahol az a bizonyos fügekaktusz nőtt.
A fügekaktusz meglehetősen gyakori növény Mexikó középső és északi részein mind a mai napig, és a mexikói konyha előszeretettel használja fel a medvetalp-szerű leveleit (nopal) és a fügeszerű gyümölcseit (tuna). A nopalt grillezve, főzve, vagy salátának nyersen fogyasztják, az íze olyasmi, mint a zöldbabé, csak az állaga, hát, az más egy kicsit. Ahogy a nopalról olvastam a neten, kiderült, hogy van egy magyar honlap, ami a nopalfogyasztás előnyeit hirdeti – és természetesen nopalból készült kapszulákat is árul, amik az elhízástól az aranyéren, a fogíny-gyulladáson és a prosztatabántalmakon át a másnaposságig minden nyavalyát meggyógyítanak. A nopal.hu szerint „a nyáktartalom a lényeg”, sőt, „a kaktusz nyáktartalma a minőség záloga”. Magyarul, minél inkább olyan, mint egy takonnyal töltött zöldbab, annál egészségesebb.
Nyák hiányában kevésbé egészséges, de annál finomabb a fügekaktusz gyümölcse, a tuna. Sajnos, akárcsak a nopalt, a tunát is apró tüskék milliói borítják, emiatt speciális trükkökre van szükség a meghámozásához. Tolucai otthonom kertjében (pontosabban a ház és az utca közti gaztengerben) nőtt egy szép nagy fügekaktusz, amit az indián kőműves haverom, Rosalio le is szüretelt egyszer. A tuna, ahogy érik, úgy lesz egyre finomabb: zölden egy ízetlen sárgadinnyére hasonlít az íze, sárgán már van benne valami édes mellékzönge is, pirosan pedig leginkább a szilvára emlékeztet. Rosalio olyan pikk-pakk szedte le a tunákat, hogy a következő szüretet egyedül próbáltam meg: nyilván tíz másodperc alatt telementek az ujjaim a sok miniatűr tüskével. Sőt, mivel annyi eszem volt, hogy a konyharuhával fogtam meg a kaktuszfügét, a konyharuha is tele lett tüskével, aztán a konyhapult is, ahová a konyharuhát letettem, aztán a kenyér is, amit a konyhapulton szeleteltem, úgyhogy a tüskék a nyelvembe és a szájpadlásomba is beleálltak. Miután napokon át folyamatosan szedtem ki a tüskéket a kezemből és a számból, a továbbiakban jó messzire elkerültem a nopalbokrot, és inkább a piacon vettem akkurátusan megpucolt tunákat néhány pesóért.
Tuna-szüret virslifogóval és disznópörzsölővel
Címernövény ide vagy oda, a mexikóiak számára a fügekaktusznál is fontosabb szerepet tölt be egy másik pozsgás növény, az agavé. Az agavé pozsgás, tehát nem kaktusz: minden kaktusz pozsgás, de nem minden pozsgás kaktusz. Ebből készül a tequila, vagyis az az állítás, hogy a tequila kaktuszból van, nem igaz, mert az agavé nem kaktusz. Az agavéből emellett két másik alkoholos italt is gyártanak, amelyek Mexikón kívül kevésbé ismertek: az egyik a pulque (erjesztett agavé-lé), a másik a mezcal (desztillált agavé-pálinka). Minden agavéból készült desztillált ital mezcal, de csak a Jalisco államban termett kék agavéból készült mezcalt hívják tequilának. Vagyis minden pozsgás kaktusz, de nem minden kaktusz pozsgás, például az agavé is pozsgás, de nem kaktusz – továbbá minden tequila mezcal, de nem minden mezcal tequila. Világos?
Az aztékok idején még nem volt ennyire bonyolult a képlet, ők a három agavé-alapú szeszesitalból csak a pulquét ismerték. A pulque (agavé-murci) egy folyamatosan erjedő ital, a fejéstől számított egy nap múlva az igazi, két nap múlva már nagyon karcos ízű és jóval erősebb, a harmadik napra pedig megromlik. A pulque-ivásról már írtam korábban, a folyamatosan erjedő, erősen növényi ízű italtól a fogyasztó hasa felpuffad, a tudata eltompul, és egy idő után egy kicsit mintha maga is növénnyé változna. A pulque nem az a kifejezett buliital, néhány pohár után semmi mást nem lehet csinálni, mint bambulni és böfögni. A spanyol hódítók ennél izgágábbak voltak, nem elégedtek meg az alkoholizálás ilyesfajta békés, vegetatív formájával, és kipróbálták, hogy lehet-e pálinkát főzni agavéből. Lehet bizony, így született a mezcal.
A mezcal-készítés első lépésében a (legalább hét éves) közönséges agavé (maguey) hosszú leveleit levágják, a növény „szívét” (corazón del maguey) pedig megfüstölik, rostjaira szedik, aztán a rostokat hagyják erjedni, végül pedig a barna, csípős szagú agavé-melaszt ledesztillálják. A mezcal határozottan füstös ízű, szemben a tequilával, amivel ugyanígy járnak el, csak épp nem magueyt, hanem kék agavét (agave azul) használnak, és nem egyszer desztillálják le, hanem kétszer. A kék agavé íze finomabb, mint a magueyé, így egyik-másik ócska mezcalba egy időben a maguey levelein mászkáló kukacot (gusano de maguey) is beledobták, hogy a fogyasztó inkább a kukac sajátos ízét érezze, ne a mezcal füstös cefreízét.
A tequilában tehát nincs kukac – amiben kukac van, az a mezcal. A tequila a Tequila nevű településről kapta a nevét, ami Jalisco államban, Guadalajarától egy órára található, és itt kezdtek el először kétszer ledesztillált mezcalt gyártani, kék agavéból. Mivel Jalisco állam a tequila mellett még arról is híres, hogy innen származnak a mariachik, a két kulturális vívmány összekapcsolódott: a tequilázva mariachi-zenére való mulatás azóta is a mexikóiság netovábbja. Ugyanakkor Mexikó sokkal változatosabb hely annál, hogy egyetlen tagállam és egyetlen tömény szesz képviselhesse: például Oaxacában vagy Michoacánban mezcalozni és helyi zenékre ropni ugyanúgy roppant mód autentikus. Az utóbbi években egyre több jó minőségű mezcalt lehet kapni országszerte, és szerintem csak idő kérdése, hogy Mexikón kívül is elterjedjen a fogyasztása. Ha valakinek lehetősége nyílik kipróbálnia a mezcalt, ne habozzon: egészen más íze és karaktere van, mint a tequilának. Ja, és míg a tequilát az ismert só-citrom kombóval szokás inni, addig a mezcalt naranccsal és kukacos sóval, vagyis olyan sóval, amibe porrá tört kukacot vegyítettek. A gold tequila (és mellé a narancs és a fahéj) ellenben hülyeség, amit rendes mexikói nem inna meg soha.
A spanyol hódítók vidáman megették a fügekaktuszt és lelkesen kifejlesztették az agavépálinkát, volt azonban egy kaktusz, amitől úgy féltek, mint a tűztől. Ez az Észak-Mexikó sivatagaiban őshonos peyote, ami a meszkalin nevű hallucinogén molekulát tartalmazza (hogy miért így hívják, arra nem sikerült rájönnöm, a mezcalnak semmi köze a meszkalinhoz). Az indián rituálék során gyakran használt peyotét az ősi mexikóiak az istenek szócsövének tartották, és a prekolumbián kultúrák művészetét is nagyban befolyásolták a peyote hatása alatt látott színek és formák. Az egyik észak-mexikói törzs, a huichol indiánok konkrétan olyan képeket festenek mind a mai napig, mint a hippikorszak koncertplakátjai. Élénk színek, szétcsúszott emberalakok és sok körkörös, pulzáló forma jelzi, hogy honnan jött a művészek inspirációja. Az inkvizítorok nem igazán tudták mire vélni, hogy az indiánok megesznek egy aprócska kaktuszt, aztán teljesen valószerűtlen dolgokat látnak, úgyhogy tűzzel-vassal tiltották a peyotéhez kapcsolódó vallási rituálékat. Az ördögűzések során a peyotefogyasztást a legsúlyosabb „ördögi” bűncselekmények között emlegették, egy jellemző kérdéssor például így hangzott: „Ettél-e emberhúst? Ettél-e a peyote húsából? Szívtad-e mások vérét? Kérted-e démonok segítségét?”
A huicholok azonban továbbra is ették a peyotét. Nomádok voltak, a sivatagban éltek, a sivatagban meg bőven teremtek a peyoték, úgyhogy a misszionáriusok nem sokra mentek a tiltással. Egészen az elmúlt évtizedekig kellett várniuk, hogy ezt az ősi rituálét újra legálisan gyakorolhassák. Talán a világ legfurcsább drogtörvénye vonatkozik rájuk: kevés olyan hely van Mexikón kívül, ahol egy brutál erős hallucinogén drogot aszerint engedélyez vagy tilt a törvény, hogy a fogyasztó milyen etnikumhoz tartozik. Persze ennek is megvan a racionális magyarázata. Egyrészt a huicholok pontosan tudják, hogy hogyan, mikor és mennyit kell megenni belőle, és milyen hatások várhatók, szemben mondjuk egy városi (mesztic vagy latin) mexikóival, aki csak úgy érzésre bekajálná, oszt jónapot. Másrészt a huicholok számára a peyote-rituálé a legnagyobb szentség, nem holmi hétvégi szórakozás. Harmadrészt, peyote nélkül a teljes kulturális örökségük értelmezhetetlen (vajon miért festették az őseink ezt a sok furcsa, színes izét, gondolhatnák), így valószínű, hogy ha a mexikói állam betiltaná a peyotét (és, a misszionáriusokkal ellentétben, érvényt is szerezne a tiltásnak), a huicholok elidegenednének saját kultúrájuktól, meghasonlanának, adott esetben súlyos depresszióba és valami más, nem rituális drog (pl. alkohol) függésébe kerülnének.
A peyote fogyasztása tehát a huicholoknak meg van engedve, mert ők tudnak vele bánni, mindenki másnak viszont szigorúan tilos. Ez szerintem rendben is van, Mexikó épp elég őrült hely így is, el sem merem képzelni, mi lenne, ha a buszvezetők vagy az utcai árusok napközben vörös és narancssárga geometrikus alakzatok hallucinálásával múlatnák az időt. A többségi mexikói társadalom tehát nem ismeri és nem fogyasztja a peyotét, csak legendákat pusmognak egymás között, hogy az valami nagyon durva dolog. Aztán különféle agavé alapú szeszeket töltenek magukba, amíg a fülükön nem jön ki, és jó sokat óbégatnak, petárdáznak és tűzijátékot durrogtatnak.
Kinek a kaktusz, kinek az agavé. Ez egy ilyen pirospozsgás ország.
