A mexikói drogmaffiáról szóló előző bejegyzésben annyit írtam hullákról és levágott fejekről, hogy szinte kifolyt a vér a monitorból. A narco azonban jóval több annál, amit a hírek borzalmaiból, a mészárlások tárgyilagos leírásából megtudhatunk róla. Egyfelől a maffiózók elképesztő gazdagsága, másfelől a balladisztikus-népmesei történeteik révén a drogháború hatása mára megkerülhetetlenné vált a mexikói populáris kultúrában: ez a narcocultura, az aranyozott Versace géppuskák, a kertben tartott tigrisek és a drogcsempész-balladák bizarr világa.
Az Egyesült Államok és Mexikó határvidéke sosem szűkölködött a bandita-romantikában. A szesztilalom éveiben például rendszeresek voltak a csempészszállítmányok délről északra, de már korábban is éltek errefelé a hatóságokkal rendszeresen összetűzésbe kerülő, az egyszerű emberekkel viszont könyörületes gazfickók. Az egyikük, a Sinaloából származó Jesús Malverde valóságos csodatevő szentté vált a halála óta eltelt évszázadban. A határ felé indulók – szeszcsempészek, illegális migránsok, drogcsempészek – egyre gyakrabban ejtették útjukba a Culiacánban, Sinaloa állam székhelyén található kis kápolnát, ahol Malverde fehér inges, bajszos képmása előtt imádkoztak a szerencsés átkelésért. Malverde valóságos népi szentté vált, annak ellenére, hogy – ha tényleg létezett, mert ez sem biztos – nem volt több egyszerű, vasútépítő munkásból lett banditánál, aki ivott, dohányzott, szerette a nőket és a kártyát. A személyéhez kötődő Robin Hood-szerű anekdotáknak köszönhetően azonban Sinaloa lakossága számára ugyanolyan segítő szentté vált, mint Szent Júdás Tádé, a lehetetlen helyzetek megoldója. Malverdét természetesen nem ismeri el szentként a katolikus egyház, de ez senkit nem zavar: alap, hogy a drogmaffiának még a védőszentje is illegális.
Ha valamit nagyon sajnálok az észak-mexikói utammal kapcsolatban, az az, hogy nem jutottam el a culiacáni Malverde-kápolnába. Pedig volt kontaktom, egy helyi couchsurfer lány, akinek megírtam, hogy arra fogok járni, és kértem, hogy vigyen el, hogy megnézhessem a narcók védőszentjét. Sajnos az e-mailemre csak jónéhány nappal később válaszolt, amikor én már Cuatro Ciénegasban búvárkodtam a sivatagi halak között, és bár azt írta, hogy bármikor szívesen elkalauzol, már túl messze voltam ahhoz, hogy visszamenjek. Egyedül, külföldiként nem mertem volna betenni a lábam a sikeres szállítmányért imádkozó narcók közé, és hasonlóképpen ahhoz sem volt merszem, hogy megnézzem a culiacáni temetőben a narcók óriási, bazilikaszerű síremlékeit. Egy kis Malverde-szobrot azért hoztam, most is itt figyel a polcomról a többi mexikói csodatévő lény, a Santa Muerte (Szent Halál), a Catrina (kalapos csontváz-asszony) és a Virgen de Guadalupe (Guadalupei Szűzmária) társaságában.
Narcocorrido Jesús Malverde tiszteletére
Sinaloa (és a tágabb északnyugati régió) nem csupán Malverdét és El Chapo Guzmánt adta a világnak – a narcoculturához kötődő zenei irányzat, a narcocorrido is innen származik. Az eredetileg szeszcsempészekről vagy szökésben lévő banditákról szóló balladáknak – corrido – amelyeket gitárral vagy rézfúvósokkal kísértek, kezdetben nem volt több közük a drogmaffiához, mint a XIX. század végi magyar betyárdaloknak, például hogy esik eső szép csendesen csepereg, Rózsa Sándor a kocsmában kesereg. Aztán a drognak köszönhetően sok maffiózó hihetetlen pénzek birtokába került, amiből egyebek mellett arra is futotta, hogy dalokat írassanak magukról. Az így létrejött narcocorridók (narco-balladák) többsége azt meséli el, hogy ez vagy az a narco hogyan cselezte ki a rendőrséget, a határőröket, hogyan győzte le az ellenségeit és hogyan vált hihetetlenül gazdaggá. Persze nem minden narcocorrido ér véget happy enddel: olyanok is vannak, amelyeket a tűzpárbajban elesett narco fiai vagy testvérei rendeltek az elhunyt emlékének megörökítésére. És természetesen sok olyan narcocorrido is van, amit a zenészek csak úgy, maguktól, az adott narco iránti tisztelettől vezérelve írnak, vagy azért, mert megtetszett nekik a sztori.
Narcocorrido a műfaj legnagyobb sztárjaitól, a Los Tucanes de Tijuana együttestől. A dal a Juárez kartell főnökéről, Rodolfo Carrillo Fuentesről szól, a címe: "Az üzletember".
A narcók nem csak a magukról íratott dalokkal, de az egyedi életvitelükkel is szívesen hívják fel magukra a figyelmet. Mivel a legtöbb maffiózó alacsony sorból származó, tanulatlan ember, akiben gyerek- és fiatalkorában jó nagy adag sértettség és bizonyítási vágy gyűlt össze, nem ritka, hogy a vagyonukat hihetetlenül ízléstelen dolgokra költik. A narcocultura tárgyi leképződése egészen extrém: elfogott narcóknál a rendőrség talált már 10 ezer dollár értékű, arannyal borított mobiltelefont, arannyal és Versace-felirattal díszített pisztolyt, sőt, arannyal és ezüsttel borított AK-47-es gépkarabélyt is. A narcók palotái, medencéi, autói sem utolsók, de a prímet minden bizonnyal az a narco viszi, aki egy fehér tigrist tartott a kertben. A három éves, Zeus nevű állatot ráadásul, miután az állatkertbe szállították, a gondozók diétára fogták, mert veszélyesen el volt hízva.
A narcók fényűzését, stílusficamait figurázzák ki a tavalyi év egyik legnagyobb mexikói kasszasikerének kezdő jelenetei is. A Salvando al soldado Pérez (Pérez közlegény megmentése) című filmvígjáték a Ryan közlegény megmentését parafrazeálva arról szól, hogy az egyik leghatalmasabb mexikói narco öccse beáll az amerikai hadseregbe, Irakban fogságba esik, a bátyja pedig utána ered az embereivel, hogy kiszabadítsa. A sztori teljes egészében kitalált és irreális, sőt, igazából egy lakossági vígjátékról van szó, olcsó poénokkal, és a főszereplő narcók kifejezetten szimpatikus színben tűnnek fel benne. Moziban láttam a filmet, a teremben a mexikóiak remekül szórakoztak, drukkoltak a narcóknak, és egyáltalán nem zavarta őket, hogy a narcók igazából kegyetlen bűnözők, akiknek véres gyilkosságok tapadnak a kezükhöz. Erről szó sincs, a filmben a narcók az idegen terepen csetlő-botló, kicsit kétbalkezes, de aranyszívű keményfiúk, akiknek a családi kötelékek mindennél fontosabbak, és az iraki sivatagba sem restek elmenni, ha a főnökük, Julián Pérez drogmaffiózó öccsének kiszabadításáról van szó. A film megvan egészben YouTube-on, megéri belenézni itt-ott: nem azért, mert olyan jó, hanem mert olyan kedélyes.
Pérez közlegény megmentése, trailer (2011)
A dologban épp ez a legfurcsább: hogy 2011-ben Mexikóban olyan vígjáték készül, amiben narcók a pozitív hősök. Az előző bejegyzés rémségeiből arra lehetne következtetni, hogy ma Mexikóban nincs senki, aki szimpatizálna a narcókkal. Ez viszont korántsem igaz: a mexikói társadalomban a narcoimaginario (a narcókhoz kötődő képzettársítások halmaza) egyre pozitívabb összképet mutat. A narcocorridók szövegét, értékvilágát elemző mexikói-amerikai irodalomtörténész, Juan Carlos Ramírez-Pimienta a Cantar a los narcos című, szuperérdekes könyvében (amire véletlenül találtam rá egy buszpályaudvar könyvesboltjában) azt állítja, hogy a bandita-romantika, ami a mexikói forradalom idején és a későbbi zavaros időkben élte az első csúcspontját, a XX. század harmincas és a hetvenes évei között, a relatív gazdasági stabilitás és fejlődés időszakában szinte teljesen eltűnt. Aztán, ahogy a létbiztonság és a mobilitás csökkent, a munkanélküliség és a társadalmi különbségek nőttek, és sok mexikói fiatal előtt nem állt más járható út, mint a kivándorlás vagy a drogkereskedelem, a corridók újra népszerűek lettek – ezúttal már narcocorridóként.
A mexikói társadalom jelentős része – az Egyesült Államokban élő mexikóiakat is beleértve – a narcókra ma úgy tekint, mint valamiféle romantikus hősökre, a szegénységből a gazdagságba magukat felküzdő self-made man-ekre, akik a gonosz gazdagoktól elrabolt pénzből a szegényeket és az árvákat is támogatják. Valóban történtek olyan esetek, hogy narcók bevezették a szülőfalujukba a villanyt, vagy kitataroztatták a templomot, de azért úgy tekinteni a drogmaffia vezetőire, mint modern Robin Hoodokra, nekem továbbra is túlzásnak tűnik. Ugyanakkor nem az a lényeg, hogy én mit gondolok: nem voltam koldusszegény árvagyerek valami hegyi faluban, és nem ölték meg a bátyámat a rendőrök Los Angelesben, ahol tizenöt éves kora óta marihuánát árult. Találkoztam viszont egy ilyen sráccal, a Zorro becenevű indián fiúval Michoacánban, és simán el tudom képzelni, hogy neki a narcók gazdagsága, vakmerősége követendő példa. Más lehetősége egészen biztosan nincs a felemelkedésre, egyetemre soha nem jutna be, jól fizető, tisztességes állásról nem is álmodhat.
Túl sok kígyó harap egymás farkába ebben a történetben, és egyik sem fekete vagy fehér. Nem véletlen, hogy Magyarországon is a Bach-korszakban alakult ki a betyár-romantika: hiába volt Rózsa Sándor vagy Patkó Bandi egyszerű lótolvaj és rendőrgyilkos, a nép szemében hősök voltak, mert szembeszálltak egy olyan rendszerrel, amit a szegény emberek gyűlöltek. És a narcók akárhány fejet vágnak le, akárhány AK-47-est borítanak be arannyal és akárhány fehér tigrist vesznek a kertjükbe, a nincstelen mexikóiak akkor is (sőt, annál inkább) bömböltetni fogják a narcocorridót a szakadt kocsijukban vagy az ablaktalan konyhájukban, kazettás magnóról. Ha látnának vonzóbb alternatívát annál, amit a narcoimaginario sugall (narco leszek, tele leszek lével, tisztelni fognak a városban és minden nő engem fog sz...eretni), talán szép lassan eltűnnének a házioltárokból a Malverde-szobrok elől az ajándékként odakészített feles tequilák, aztán előbb-utóbb maguk a szobrok is.
Ahogy viszont most állnak a dolgok Mexikóban, Malverdének még jó ideig lesz mit innia.
