Hátizsákkal Latin-Amerikában

Clandestino

Clandestino

Határ/Érték

2012. március 07. - Soltész Béla
Mexikóban 110 millió mexikói él, az Egyesült Államokban 31 millió. A mexikói nemzet csaknem egynegyede a határon túl, az egyszerre csodált és gyűlölt északi szomszéd területén él, dolgozik, sokan tartózkodási engedély, munkaszerződés, alapvető szociális és politikai jogok nélkül. Mexikó már régóta nem azonos azzal a területtel, amelyet a határai körbezárnak: Mexikó az is, ami átlóg a határon. Bár az Egyesült Államok azt a területet, ahol ma a 31 millió mexikói-amerikai nagy része él, a XIX. században harccal és pénzzel szerezte meg Mexikótól, a mexikóiak mégsem a területtel együtt kerültek a fennhatósága alá: vert seregként elmenekültek, aztán illegális migránsként visszaszöktek.
 
Tony Ortega: Az Értékvesztettek menete (2010). A Mount Rushmore elnök-portréi helyett César Chávez, Che Guevara és Frida Kahlo látható, meg egy bajszos, akiről nem tudom, kicsoda. Kép innen.
 

Az azték mitológiában az Észak a mexikóiak őshazája volt, ahonnan évszázadok alatt délre vándoroltak, és megalapították az Azték Birodalmat. A XX. században elszegényedett mexikóiak milliói tértek vissza az „őshazába” – amelyet nahuatl nyelven Aztlánnak neveztek – hogy gyümölcsöt szedjenek, hotelszobákat takarítsanak, edényeket mosogassanak, drogot áruljanak, vagy a saját testüket. Ez már nem a mesebeli Aztlán volt, hanem egy idegen, ellenséges ország, ahová sosem tudtak beilleszkedni igazán. Mexikótól a határ szögesdrótja, az amerikai társadalomtól a kirekesztés és a magukkal hozott kulturális örökséghez való ragaszkodás zárta el őket. Ebben a kettős kitaszítottságban jött létre a chicano (mexikói-amerikai) identitás, a határátkelők identitása. A chicanók alapélménye a határátkelés: egyrészt a veszélyekkel teli, de mégis sikerrel megvalósított fizikai, másrészt a könnyűnek tűnő, mégis megvalósíthatatlan kulturális határátkelés.
 
Tony Ortega: Lupe Liberty menete (2006). Arctalan chicanók menetelnek a Szabadság-szoborból és a Guadalupei Szűzmáriából összeolvasztott jelenés alatt. Kép innen.
 
A határok azonban sosem átjárhatatlanok. A Kaliforniától Texasig húzódó szögesdrót is tele van lyukakkal és titkos alagutakkal, és a kulturális határon is átjut, aki bátor. Sokan azonban fennakadnak, főleg a másodikon: akárcsak a holttesteket a szögesdrót, a kulturális határ is gúzsba köti azokat, akik nem hajlandóak mindent maguk mögött hagyva áttörni rajta. A kulturális határ belekerül az emberekbe, ott húzódik a múltjuk és a jövőjük, az érzéseik és a gondolataik, a jobb és a bal agyféltekéjük között. Sok chicano egyszerre beszél angolul és spanyolul (spanglish), méghozzá úgy, hogy a mondat elejét, az igéket, a gondolatokat és terveket kifejező mondatrészeket angolul mondják, a számukra kedves tárgyak neveit, az érzéseket kifejező mondatrészeket és a mondat legvégét pedig spanyolul. Fennakadtak a pszichés, kulturális, nyelvi szögesdróton.
 
Alfred J. Quiroz: Goddess (1991). A Guadalupei Szűzmáriát Mexikóban valószínűleg senki nem merné így ábrázolni. Kép innen.
 
Az egyéni kínokból viszont hihetetlenül érdekes műalkotások jöttek létre. Nem is létrejöttek: kifakadtak, mint egy gennyedző seb. A chicano művészet (irodalom, zene, festészet) alapélménye a határ. Mindig minden kettős, kétértelmű, és egyik része sem teljes. Az írók keveréknyelven írnak, a zenészek remixelnek és feldolgoznak, a festők parafrazeálnak. Sem a kortárs mexikói, sem a kortárs amerikai művészet nem annyira izgalmas, erős és összezavaró, mint a chicano művészet. A chicano irodalom egyik alapműve a Borderlands/La Frontera címet viseli: a cím jelentése Határvidék, angolul és spanyolul, per-jellel elválasztva. A szerzője, Gloria Anzaldúa már Texasban született, mexikói bevándorlók gyerekeként, a könyve pedig egy hatalmas keveredés, remix, parafrázis. Nyelvileg és műfaját tekintve is keverék: angol-spanyol regény-esszé-vers-szöveggyűjtemény, amibe bárhol bele lehet kezdeni és bárhol abba lehet hagyni (be is illesztem ide, megéri belenézni, tényleg, akárhol). A határátkelésről szóló részt lefordítottam: az eredetileg angolul írt szöveget álló, a spanyolt dőlt betűvel közlöm. Az átkelés a chicanók genezise, traumája, esszenciája: így született ez a 31 millió hontalan.
 

GloriaAnzaldua-BorderlandsLafrontera

Gloria Anzaldúa: Az átkelés
 
„Sok mexikóinak a túloldalról a választási lehetőség ez: Mexikóban maradni és éhezni, vagy északra menni és élni. Azt mondják, hogy minden mexikói a hódításról ábrándozik, négy szőke gringó nő karjaiban meghódítani a hatalmas északi országot, az Egyesült Államokat. Minden chicanóban és mexikóiban ott él az értékes, elvesztett területek mítosza. Az észak-amerikaiak ezt a visszatérést az őshazába csendes inváziónak hívják.
 
„Visszatérnek a barlangba” (A Puma az Amalia című dalban)
 
A határtól délre, az országban, amit a chicanók Észak-Amerika szeméttelepének hívnak, a mexikóiak a tereken gyülekeznek, hogy megvitassák, melyik a legjobb módszer átszökni a határon. Csempészek, simlisek, banditák, gazfickók környékezik meg ezeket az embereket, vagy az emberek környékezik meg a csempészeket. „Mit szóltok, srácok, ha átszökünk a túloldalra?”
 
„Most az idegen istenek között a varázslat fegyverével járok” (Navajo oltalmazó ének, amit csatába menet énekelnek)
 
A vándorlásunk hagyományos: ez a hosszú gyaloglások hagyománya. Manapság a mexikói népek migrációjának korszakát éljük, a történelmi/mitológiai Aztlánba való visszatérés odüsszeiáját. Ezúttal a vándorlás délről északra tart.
Az ígéret földjére történő visszatérést az indiánok kezdték Mexikó belső területeiről, illetve a meszticek, akik az 1500-as években érkeztek a konkvisztádorokkal. A bevándorlás folytatódott a következő háromszáz évben, aztán ebben az évszázadban a vendégmunkások jöttek, akik segítettek megépíteni a vasútvonalainkat és leszedni a gyümölcseinket. Ma mexikóiak ezrei lépik át a határt legálisan és illegálisan; tízmillió, dokumentumok nélküli ember tért vissza az Egyesült Államok délnyugati részére.
Arctalanok, névtelenek, láthatatlanok, akiket úgy gúnyolnak, hogy „Hey, cucaracho” (hé, csótány). Reszketnek a félelemtől, mégis bátrak, a reménytelenségből születik a bátorságuk. Mezítlábasan, tanulatlanul, a csizmatalp-tenyerű mexikóiak éjszakánként a folyó partján gyülekeznek, ahol két világ keveredik, ahol a frontvonal születik, ahogy Reagan nevezi, a háborús övezet. Az összefonódás sokk-kultúrát szült, határ-kultúrát, egy harmadik országot, egy zárt országot.
 
A hidak jótéteményeiből kizárva, a „mojados” (csuromvizesek) felfújható tutajokon evickélnek át a Río Grandén, vagy meztelenül úsznak és bukdácsolnak keresztül a folyón, a fejük fölött szorongatva a cókmókjukat. Kikapaszkodva a fűre, tovább vonszolják magukat a part mentén, egy Guadalupei Szűzmáriához szóló imával az ajkukon: Jaj, barnabőrű szüzecske, anyácskám, add rám az áldásodat.
A Határőrség a helyi McDonald’s mögött rejtőzködik, a texasi Brownsville, vagy egy másik határváros szélén. Csapdákat állítanak a folyómederben, a híd alatt. Hadsereg-zöldbe öltözött vadászok szimatolják és űzik ezeket a gazdasági menekülteket a földbe ásott vagy a határőr teherautókra telepített elektromos nyomkövető szerkezetekkel, amelyek éjszaka is látnak. A csuromvizes menekülőket reflektorfények szorítják sarokba, aztán a határőrök megmotozzák, megbilincselik, a kocsiba zárják, végül pedig visszarugdossák őket a határ túloldalára.      
 
Háromból egyet elkapnak. Van, aki egy nap háromszor is nekiveselkedik az átkelés rítusának. Van, aki miután észrevétlenül átjutott, a túloldalon mexikói rablók áldozatául esik, például a Csempész-kanyonban a határ amerikai oldalán, Tijuana közelében. Menekültekként egy olyan őshazában, amely nem akarja viszontlátni őket, sokaknak az üdvözlő kéz csak szenvedést, fájdalmat és méltatlan halált nyújt.
Azok, akik túljutnak a Határőrség ellenőrző pontjain, a délnyugati chicano gettókban és az északi nagyvárosokban a 150 éves rasszizmus közepén találják magukat. Az illegális menekültek, a senkiföldje, a határvidék bűnözőként kezelt, ennivalóért küzdő lakói az ellenállás és a deportáció között haboznak. Ők az Egyesült Államok egyik legszegényebb, legjobban kizsákmányolt lakói. A mexikóiak számára illegális a zöld kártya nélkül munkát vállalni. De a nagy mezőgazdasági kombinátok, farmtulajdonosok és csempészek, akik áthozzák őket, hogy a „csuromvizes” munkásokon nyerészkedjenek, megszabadulnak a szövetségi minimálbér fizetésének terhétől, mint ahogy megfelelő lakhatásról és higiénés körülményekről sem kell gondoskodniuk.
 
A mexikói nő különösen kiszolgáltatott. A coyote (embercsempész) gyakran napokig nem ad neki enni, vagy nem engedi ki vécére. Gyakran megerőszakolja őt, vagy eladja prostituáltnak. A nő nem kérhet orvosi vagy anyagi segítséget a megyétől vagy az államtól, mert nem beszél angolul, és mert fél a deportálástól. Az amerikai munkaadók nem késlekednek hasznot húzni a kiszolgáltatottságából. Nem mehet haza. Eladta a házát, a bútorait, kölcsönkért a barátaitól, hogy kifizethesse az embercsempészt, aki négy-ötezer dollárt gombolt le róla, hogy Chicagóba juttassa. Bentlakásos cselédként dolgozhat fehér, chicano vagy latino családoknál, nevetséges heti 15 dollárért. Vagy egy ruhagyárban, vagy egy szállodában. A mexikói nő el van szigetelve a világtól, aggódik az otthon maradt családjáért, fél a lebukástól és a deportálástól, akár tizenöt másik emberrel kényszerül megosztani a szobáját, és előbb-utóbb komoly egészségi problémái lesznek. Tönkremennek az idegei a folyamatos feszültségtől.
A csuromvizes, dokumentálatlan nő kétszeres fenyegetettségben él ebben az országban. Nem csak a szexuális erőszakkal kell megküzdenie, hanem mint minden nő, a fizikai kiszolgáltottság érzésének is áldozatul esik. Menekültként elhagyja az ismert és biztonságos hazai terepet, hogy ismeretlen és veszélyekkel fenyegető területre merészkedjen.
 
Ez az otthona, ez a vékony szál szögesdrót.”
 
Keresztek Tijuana mellett, a határon, az átkelés közben meghalt mexikóiak emlékére. Kép innen.
 
Lefordítottam egy másik, rövidebb szöveget is, egy dal szövegét. Tömörebb, lágyabb, líraibb – mégis ugyanolyan drámai, mint Anzaldúa írása. Lhasa de Sela, egy mexikói apától és amerikai anyától született énekesnő írta ezt a dalt – a címe La Frontera, A Határ.
 
Lhasa de Sela: A Határ
 
Ma visszatérek a határra,
Újból át kell kelnem.
A szél az, ami küld,
Ami tol át a határon
És ami felsöpri az utat,
Ami mögöttem eltűnik.
 
Vonszolom magam az ég
És a téli felhők alatt.
A szél küldi őket
És nincs, aki megállítsa.
Néha könyörtelen csata,
Néha tánc,
Néha semmi.
 
Ma átlépem a határt
Az ég alatt,
Az ég alatt.
A szél az, ami küld,
Az acél ég alatt.
Én vagyok az a fekete pont, ami gyalogol

A szerencse partján. 

A bejegyzés trackback címe:

https://clandestino.blog.hu/api/trackback/id/tr154294395

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása