Monterreytől nem vártam sokat. Útba esett, egy napot megérdemel, gondoltam, de amit korábban hallottam Mexikó harmadik legnagyobb városáról, egyáltalán nem hozott lázba. Ipari-pénzügyi központ, mondták az ismerőseim Monterreyről, ahol sok gyár meg felhőkarcoló van, meg dögmeleg, félsivatagos klíma. Mindez nem hangzott túl vonzónak. Néhányan még azt is hozzátették, hogy ez Mexikó leginkább „elgringósodott” városa, ahol a legtöbb pláza és drive-in van. Hát ez aztán meg végképp nem érdekelt.
A XIX. századi Neptun-kút és a XX. századi Faro del Comercio a főtéren, a Macroplazán
Egy óra séta után mégis tudtam, hogy Monterreyről muszáj lesz blogbejegyzést írnom, sőt az is teljesen egyértelmű volt, hogy a címe az lesz, hogy „Szarból várat”. Mert ha valami jól leírja azt, ami történt ott az elmúlt húsz évben (sic!), akkor ez a kifejezés az. Volt egy ipari város, ahol csődbe ment az acélolvasztó, de attól még a klíma nem lett hűvösebb. Szerencsére a nehézipar csődje nem jelentette az egész város csődjét, átment a pénz könnyűiparba, kereskedelembe, szolgáltatásba. Monterrey termelte a pénzt rendesen, elkölteni se féltek, ám még ettől sem lett hűvösebb. És akkor kitalálták, hogy építenek egy folyót.
A Río Santa Lucía, ez a két és fél kilométer hosszú mesterséges folyó Monterrey főterétől indul, és kishajók járnak rajta. A folyó talán ha hat méter széles és két méter mély, a vize mint egy uszodáé, klórszagú és –színű, de azért a hajók épp elférnek. A hajók rehabilitált régi házak, illetve vadiúj múzeumépületek és éttermek között töfögnek el, míg az idegenvezető a parancsnoki hídon azt sorolja, hogy hánymillió pesóból, hány hektáron épült meg Mexikó legnagyobb városrehabilitációs projektje.
A projekt értékét kiemeli az a tény, hogy Mexikó amúgy nem az inkluzív designról híres. Egy olyan országban, ahol a világ leggazdagabb embere éppúgy megfér, mint a metrón öt pesóért műanyag kacatokat áruló nyomorultak, a közterek sem épp arról szólnak, hogy ott vasárnap délutánonként egybegyűljön az ország apraja-nagyja. A gazdagok privát klubokba járnak kocsival, a szegények közparkokba metróval, ennek megfelelően a privát klubok kertjei gyönyörűen ki vannak építve (gondolom, nem jártam egyben sem), a közparkok pedig ócskák és fantáziátlanok (ezt viszont első kézből volt szerencsém megtapasztalni).
Háttérben a Cerro de la Silla (Nyereg-csúcs), a város jelképe
Ehhez képest a monterreyi mesterséges folyó, a Río Santa Lucía maga a megtestesült utópia. Hiába van elviselhetetlenül meleg az egész városban, a (kicsit süllyesztett) folyóparti sétány akkor is kellemesen hűvös és árnyas. Minden kanyarban, fordulóban lombos fák, naptetők és padok vannak, ahol a fiatalok összegyűlhetnek anélkül, hogy feltétlenül fogyasztaniuk kéne, mint egy bárban, vagy graffitizniük és ablaküvegeket betörniük, mint egy lakótelepen. Helyenként pedig szökőkutak és művízesések szegélyezik a folyót, amelyek alá boldog-boldogtalan beállhat anélkül, hogy rájuk szólna a parkőr.
És ha még mindez nem lenne elég, az sem hétköznapi, ami a folyó túlsó végén áll. Vajon milyen látványt nyújthat egy olyan hely, amit Olvasztómű Parknak hívnak? Hát, talán egy kicsit jobbat, mint ami elsőre a név alapján bevillan. Az 1986-ban csődbe ment acélolvasztómű markánsabb épületeinek meghagyásával, a köztük lévő tér parkosításával a 2000-es évekre kiépült, óriási Parque Fundidora olyan, mint a Millenáris szorozva százzal. Mintha a Városligetben a különféle szecessziós csodák, Vajdahunyad-várak és Olof Palme-házak helyett a csepeli Ganz Művek maradványai állnának. Ráadásul nem csak rohadnának szétfelé, mint a különféle szecessziós csodák Budapesten úgy általában, hanem menő múzeumok, éttermek és koncerttermek töltenék ki a szürreális méretű és elrendezésű belső tereket.
A legnagyobb olvasztókemencének egykor helyt adó épületben például ma egy interaktív műszaki múzeum és egy szupertrendi étterem található, az udvarán pedig esküvői, családi és céges vacsorákat szerveznek. Az, hogy a helybéliek teljesen belakták a Parque Fundidorát, egyrészt az ezerszámra itt bicikliző, görkorizó, vagy a fűben olvasgató ember jelenlétéből derül ki. Másrészt az itt menyegzőt ülőkről, hiszen ha valaki itt ünnepli meg élete legnagyobb napját (pláne a családcentrikus Mexikóban), az egyértelműen azt jelzi: a Parque Fundidora kellően menő ahhoz, hogy az eseményhez méltó háttérként szolgáljon.
Monterreyben az a klassz, hogy a csapnivaló adottságaiból mégis ki tudta hozni azt, amit ki lehetett. Persze ehhez az is kellett, hogy a nehézipar összeomlása után a város lakói más pénzszerző elfoglaltságokhoz jutottak, a helyi gazdaság nem dőlt be, sőt, épp hogy felfutott. Ez azonban még nem elég: nagy adag fantázia, kreativitás és lokálpatriotizmus is szükséges volt ahhoz, hogy ebben a forró, unalmas ipari városban egy mesterséges folyó és egy kedélyesen posztapokaliptikus park olyan új közösségi tereket teremtsen, ahol összejöhetnek, békésen ellehetnek egymással az emberek. Annak ellenére, hogy nem vártam sokat Monterreytől, egészen megtetszett a város. Amíg az acélolvasztó egyik kiszuperált mozdonya előtt fotózkodó friss házasokat néztem, arra gondoltam, hogy akár el is töltenék itt egy hosszabb időt.
Másnap mégis visszabuszoztam Mexikóvárosba, mert sajnos elfogyott az észak-mexikói tripre szánt pénzem. És egy héttel később azt olvastam az újságban, hogy Monterreyben, ebben az egész szerethetőnek tűnő városban a drogmaffia felgyújtott egy kaszinót, és ötvenen benn égtek. Azért, mert a tulajdonos nem fizette ki a védelmi pénzt időben. Nem az, hogy nem fizette ki egyáltalán, hanem késett. És a maffia már dobta is a Molotov-koktélokat.
A folyó túlsó vége
Miután szerencsésen túléltem Észak-Mexikót, már van merszem írni a hely igazi urairól, a drogmaffiáról. A következő bejegyzés tehát a narcókról fog szólni. Meg a levágott fejekről.
