Az ecuadori dzsungelben élő indián törzsekről egy csomó legenda kering. Az egyik legviccesebb az a mendemonda, amely szerint rokonságban állnak a magyarokkal. Olyan gyöngyszemeket találhatunk az interneten, mint ez itt, amely azt állítja, hogy az Inka Birodalom titkos nyelve a magyar volt, és csak az összehangolt kecsua-spanyol-osztrák ármánykodás eredményeképpen merült feledésbe, hogy Quito igazi neve Két Ős, Huascar inka fejedelmet pedig valójában Vaskarnak hívták. Sőt, a dél-amerikai magyarul beszélő indiánok az azóta az óceánba süllyedt Mu kontinensen keresztül érkeztek Szkítiából, és a Föld középpontjában található hatalmas kristályból (és/vagy a Szíriuszról) kapják az energiát, akárcsak az ősmagyar táltosok.

Kevés igazságtalanabb történet van a divat világában a panamakalapok elnevezésénél. A híres fonott kalapok ugyanis, amelyek bárkinek azonnal drogbáró- vagy salsatáncos-külsőt kölcsönöznek, Ecuadorból származnak. Hogy mégis Panamáról kapták a nevüket, az annak tudható be, hogy az amerikaiak ott találkoztak velük először, a csatorna építésének időszakában. És az anyaguk után eredetileg paja toquilla, vagy a származási településük nyomán Montecristi néven nevezett kalapokra azt mondták: Panama Hat. Valahogy úgy, ahogy az arab számokat sem az arabok találták ki, csak ők közvetítették - Indiából - az európaiak felé. Vagy ahogy a tengerimalacok sem a tengerből származnak, csak azon keresztül érkeztek hozzánk, az Andok országaiból. Sőt, ha már a világ nagy tévedéseinél tartunk, ők még csak nem is malacok igazából, míg a panamakalapok legalább kalapok.

Ecuador három nagy tájegységből áll: az óceánparti síkságból, az Andok hegyvidékéből és az amazóniai dzsungelből. Az elsőből a másodikba igyekezvén a világ egyik legizgalmasabb vonatozásában lett volna részem - ha harminc évvel korábban jártam volna erre. Akkor még hősiesen kapaszkodtak a gőzösök az óceánparti Guayaquilből a 2850 méter magasan fekvő fővárosba, Quitóba. Ma viszont már csak egyes részeken jár a vonat, például az Ördögorr (Nariz del Diablo) nevű sziklán, ami az egykori vonal leglátványosabb szakasza. Ide akartam eljutni.

Egy utazás során néha kompromisszumokat kell kötni. Nyolc hónap alatt, relatíve szűkös büdzsével végigjárni Dél-Amerika felét csak úgy lehetséges, ha az ember szelektál. Kijelöli a prioritásait. Összeszorítja a fogát és kihúzza a listáról azt, ami nem fér bele a keretbe. Így aztán kimaradt a Caño Cristales-folyó, az Ángel-vízesés, a Pantanal, és még sok más természeti csoda - de egyik sem volt olyan nehéz döntés, mint a Galápagos-szigetek.

Montañitában van egy szobra az ismeretlen Gringó Szörfösnek, aki szörfdeszkával a hóna alatt elszántan néz a hullámok felé. Azt nem tudom, hogy vajon a helyiek meg szokták-e koszorúzni kenderszárból, dekkekből, sörösüvegekből, leszakadt dreadlockokból és chillout-cédékből font koszorúkkal, de az biztos, hogy hálásak neki. Gringó szörfösök nélkül ugyanis Montañita aligha vált volna álmos halászfaluból az Ecuadorba látogató hátizsákos turisták egyik kedvenc célpontjává. Ahol én is nagyon gyorsan átvettem a helyi tempót: a jót, ahogy mondani szokás, könnyű megszokni.

Megtervezni egy nyolc hónapos dél-amerikai hátizsákos utazást nagyszerű dolog. Végigcsinálni pedig még annál is jobb. Ezzel a két dologgal el is szaladt három év: 2012 őszén befejeztem a Clandestino blogot és a legjobb bejegyzéseket kiadtam könyvként. Aztán dolgoztam, gyűjtöttem a pénzt az újabb utazásra, összeállítottam az útitervet, és 2014 novemberében útnak indultam. Szinte hihetetlen, de minden nagyon szuperül ment, és semmi bajom nem esett. Az útitervet is végig sikerült tartani, majdnem mindenhová eljutottam, ahová akartam (és sok olyan helyre is, amiről korábban nem is tudtam, hogy létezik), és 2015 júliusának legvégén úgy tértem vissza Magyarországra, ahogy egy nyolc hónapos dél-amerikai hátizsákos utazásról visszatérni illik: szakadt nadrágban, kutyarágta cipőben, a zsebemben néhány maradék jamaicai dollárral, rengeteg élménnyel és felfoghatatlan mennyiségű fotóval.

A 2010-2011-es utazásaim pirossal (szárazföld) és narancssárgával (repülés), a 2014-2015-ösök pedig sötétzölddel (szárazföld) és világoszölddel (repülés). A térkép 2014 őszén készült, de nem is csinálok újat, mivel lényegében pont azt az utat jártam be, amit akkor elterveztem. Dél-Brazíliában, Guyanában és a karib-tengeri repülőutaknál alakultak csak egy kicsit máshogy a zöld vonalak.

„Ha egyszer újra útnak indulok (például egy Brazília-Venezuela-Kolumbia-Ecuador tripet nagyon szívesen bevállalnék), annak is lesz lenyomata az interneten, de hogy ez nem a közeljövőben lesz, az is biztos” – írtam bő két évvel ezelőtt, amikor befejeztem a Chiléből és Mexikóból kiinduló, összesen 11 országot érintő utazásaim történetének megírását. Épp akkoriban, 2012 őszén kezdtem fejben is hazaérni Latin-Amerikából, aminek már legfőbb ideje volt majdnem egy évvel azután, hogy a testemet letette Budapesten a repülő. Elkezdtem dolgozni egy EU-s migrációkutatási projektben, kifizettem az adósságaimat, sőt, már félre is tudtam tenni. Osztottam-szoroztam, és arra jutottam, hogy talán mire a projekt véget ér, összejön annyi pénz, amiből újra belevághatok egy nagyobb lélegzetű utazásba.

Nos, a projekt 2014 őszén véget ért, a pénz pedig – részben családi segítséggel – összejött. Ezúttal nem kerestem ösztöndíjat, sem munkát vagy önkéntességet, csak arra vágytam, hogy végre felvehessem a hátizsákot és mehessek az orrom után. Szóval vettem egy repülőjegyet Ecuadorba, szigorúan csak odafelé, és november végén indulok. Az útirány Quito-Bogotá-Medellín-Cartagena-Mérida-Caracas, aztán lefelé a Roraima, Manaus, onnan egy nagy ugrással Rio és a karnevál, utána São Paulo, egy kisebb körút Dél-Brazíliában, majd Paraguayon át vissza Rióba, fel Minas Geraisba, Brasíliába, onnan Salvadorba, végig a Nordestén, be Amazóniába, át a Guyanákon, végül egy-két kisebb karibi sziget érintésével finálé Jamaikában, és onnan haza.

A 2010-2011-ben megvalósult utazások pirossal (szárazföld) és narancssárgával (repülés), a 2014-2015-ös útiterv pedig sötétzölddel (szárazföld) és világoszölddel (repülés).

Kedves olvasók: itt a vége. A Clandestino blog, ami 28 hónapon át heti rendszerességgel tudósított arról, hogy mi történt velem 14 hónapon át Latin-Amerikában, kifogyott a történetekből. Nagyon köszönöm mindenkinek, aki olvasta, lájkolta, kommentelte a bejegyzéseket. Ha egyszer újra útnak indulok (például egy Brazília-Venezuela-Kolumbia-Ecuador tripet nagyon szívesen bevállalnék), annak is lesz lenyomata az interneten, de hogy ez nem a közeljövőben lesz, az is biztos.

Tavaly nyáron, amikor a blog már egy éve frissült folyamatosan, és már volt rajta nagyjából hatvan bejegyzés, elkezdtem azon gondolkodni, hogy jó lenne majd könyv formájában is megjelentetni a szövegek egy részét. Persze fogalmam sem volt, hogyan találjak kiadót, magánkiadásra pedig nem volt pénzem, a terv tehát idén nyárig csak terv maradt. Most viszont örömmel jelenthetem: ha nem jön közbe semmi váratlan probléma, akkor karácsonyra könyv lesz a Clandestinóból. Hogyan sikerült kiadót találni? Hát, a történet nem volt egyszerű – szerepeltek benne újságírók, szerkesztők, diplomaták, továbbá B. Tóth László rádiós műsorvezető, az Afrikai-Magyar Egyesület, egy Maliban élő magyar sejk, illetve egy Waldorf-saláta. Azt hiszem, a sztori megér egy bejegyzést: vicces dolgok ugyanis nem csak Latin-Amerikában történnek, hanem Magyarországon is. A benne szereplő személyeknek pedig ezúton is köszönöm, hogy az adott pillanatban, szándékosan vagy véletlenül, de előremozdították az ügyet.

Amikor Cervantes, Lope de Vega és Góngora megteremtették a spanyol irodalmi nyelv alapjait, a spanyol birodalom felett soha nem nyugodott le a nap, és egyetlen helyes nyelvváltozat létezett: az, amit a madridi királyi udvarban beszéltek. Az Aranyszázad írói és költői nem is sejthették, hogy négyszáz évvel később a spanyol nyelvet húsz darab független ország lakói fogják nap mint nap a saját ízlésük szerint cifrázni, torzítani és kitekerni. A spanyol nyelvet a Don Quijote szerzője iránti tiszteletből szokás Cervantes nyelveként emlegetni, a valóság azonban az, hogy a XXI. században Cervantesnek nem egy nyelve van, hanem húsz. Vizuális típus vagyok, úgyhogy elképzeltem Cervantest, akinek csupa nyelvből, sőt: csupa ide-oda tekergő csápból áll a feje. Pont, mint egy tintahalnak.