Montañitában van egy szobra az ismeretlen Gringó Szörfösnek, aki szörfdeszkával a hóna alatt elszántan néz a hullámok felé. Azt nem tudom, hogy vajon a helyiek meg szokták-e koszorúzni kenderszárból, dekkekből, sörösüvegekből, leszakadt dreadlockokból és chillout-cédékből font koszorúkkal, de az biztos, hogy hálásak neki. Gringó szörfösök nélkül ugyanis Montañita aligha vált volna álmos halászfaluból az Ecuadorba látogató hátizsákos turisták egyik kedvenc célpontjává. Ahol én is nagyon gyorsan átvettem a helyi tempót: a jót, ahogy mondani szokás, könnyű megszokni.

Latin-Amerikában sokfelé vannak ilyen helyek. A történetük általában eléggé hasonló: a hetvenes években néhány észak-amerikai hippi elvetődött egy világvégi tengerpartra, ahol letelepedtek és nagyon jól érezték magukat, aztán nyitottak egy hostelt, ahová eleinte csak a szörfösök jöttek, aztán egyre több átlagos, angolszász és európai backpacker is, úgyhogy még több hostel nyílt, meg szörfdeszka-kölcsönzők, éttermek, tetoválószalonok, fürdőruhaboltok, és így tovább. A nagyobb és jobb helyek a külföldiek tulajdonában vannak, a helyiek pedig vagy a gringók alkalmazottai, vagy a kisebb és ócskább helyek tulajdonosai. Montañitában is pontosan ez a helyzet: az ötször tíz háztömbnyi település közepén vannak a nagyobb éttermek, a szélén pedig (kétszáz méterrel arrébb) a kisebb kifőzdék. Az előbbiekben minimum tizenöt dollárból lehet jóllakni, az utóbbiakban pedig körülbelül három-négy dollárból. (Ja, és tényleg dollárban kell fizetni, mert Ecuadorban a korábbi nemzeti valuta, a sucre annyira elinflálódott, hogy egyszerűen kivonták a forgalomból, és azóta az amerikai dollár az ország hivatalos pénzneme.)

A hostelemmel szemben volt egy étterem, ahol tíz dollárért árultak hamburgert sültkrumplival. Egy venezuelai lány állt kint az utcán, kezében étlappal, és rettenetes angolsággal invitálta be a turistákat. Spanyolul válaszoltam, elkezdtünk beszélgetni, kiderült, hogy napi tíz dollárt és egy tál ételt kap ezért a melóért, és a falu szélén vadkempingezik egy sátorban, de még így is sokkal jobban érzi magát, mintha haza kéne mennie Venezuelába. Sztorizgattunk, röhögcséltünk, aztán azt mondta, hogy sétáljak végig az utcán, és ott találok egy kifőzdét, ahol három dollárból megkajálhatok.

Megtaláltam a kifőzdét, és benne egy amerikai backpackert, akit már láttam korábban a hostelben, ahol én is megszálltam. Robert Kaliforniából indult, különösebb elképzelés nélkül utazott dél felé, és most épp Ecuadornál tartott. - És aztán? - kérdeztem.  - Aztán, gondolom, Peru jön - mondta. - Az a következő ország dél felé, nem?

Vacsora után elmentünk koktélozni. Persze nem valami elegáns helyre, hanem a bódékhoz. Montañita "belvárosában" a strandhoz vezető utcák tele vannak koktélosbódékkal, ahol általában egyetlen ember áll rengeteg gyümölccsel és még több tömény szesszel körbevéve, és abból kever valamit. Megálltunk egy bódénál, ami a Darwin nevet viselte: egy pirosba-rózsaszínbe öltözött asszony állt ott, mögötte egy körülbelül ötven tételből álló koktéllap.

- Hányféle koktélt tetszik árulni? - kérdeztem.

- Mint égen a csillag. Bármit elkészítek - válaszolta a főnökasszony.

- És miért "Darwin" a bódé neve? Aki végigissza az itallapot, az megkapja a Darwin-díjat?

- A férjemet hívják így, ez a keresztneve.

- Van valami specialitásuk?

- A Tricolor. Háromszor fél deci likőr egymásra töltve rétegesen, hogy ne keveredjenek: sárga, kék és piros, mint az ecuadori zászló. Meggyújtva szervírozzuk, és húzóra kell kiinni, szívószállal.

- Ez elég szimbolikus, nem? Hogy az ember vagy húzóra lenyomja a nemzeti színeket és beáll tőle, vagy megpróbálja kortyolgatni és megégeti magát...

- Életem, milyen országból jössz te?

Röhögtem, és húzóra ledöntöttem a trikolórt. Vidáman feleseztünk Roberttel meg két másik angolszásszal, akik épp arra jártak és ők is megálltak piálni. Aztán egyik pillanatról a másikra sötét lett. Nem filmszakadásom volt, hanem elment az áram az egész faluban. Az angolszászok reakciója annyi volt, hogy woo-hoo, az ecuadoriak pedig gyertyákat gyújtottak. Tovább koktéloztunk.

- Hihetetlen, hogy már egy órája nincs áram, és még mindig nem bírták megcsinálni - mondta aztán Robert.

Végignézett a sötét utcán. Az emberek nyugodtan ültek a bárok teraszain.

- Mondjuk az is hihetetlen, hogy senki nem kezdett el fosztogatni - tette hozzá.

Végül lett áram és beindult a diszkó. Másnap egész nap az óceánparton heverésztem, aztán este megint a koktélsoron kötöttem ki. Három napig ez teljesen kielégítő szórakozás volt, de a negyedik napra meguntam. Elmentem tehát a tizenöt kilométerrel arrébb, a dombok között fekvő Dos Mangasba, hogy túrázzak egyet. Itt már nem voltak gringók, csak szorgos ecuadoriak, akik szőtteseket és karkötőket készítettek, amiket Montañitában adtak el a turistáknak. És a falun túl kezdődött egy gyönyörű erdő, patakokkal és vízesésekkel. A lombkoronák sötétzöldjét itt-ott a guayacán-fák valószínűtlenül citromsárga virágfelhői törték meg, és óriási, kék lepkék röpködtek az ösvény fölött.

- Dos Mangasban régen mindenki favágó volt - mondta Vicente, aki huszonöt dollárért elkísért egy többórás túrára az erdőbe, és végtelen türelemmel viselte, hogy minden kanyarban megálltam álmélkodni és fotózni. - Nemes, drága fák nőnek az erdőben, úgyhogy majdnem az egészet kivágták. Aztán kaptunk egy csomó pénzt egy német alapítványtól, hogy álljunk át ökológiai gazdálkodásra. Lett öko-tanösvény, kézművesműhely, ilyenek. Én megtanultam a tagua-pálma magjaiból ékszereket készíteni, azóta azt csinálom.

- És könnyen ment az átállás mindenkinek?

- Ja, nem. Az alapítvány kirakott egy fatáblát az erdő szélére, hogy természetvédelmi terület, fát vágni tilos. Azt páran szanaszét csapkodták machetével. Akkor kiraktak egy másik táblát tömör vasból. Abba is belecsapkodtak, de kicsorbult a machetéjük. Azóta béke van a faluban.

Visszaértünk Dos Mangasba. Néztem a rengeteg taguából készült ékszert. Voltak olyanok is, amiket az ecuadori trikolór színeire festettek. Eszembe jutott a koktél: az árából három tagua-nyakláncot is vehettem volna.

- Meg lehet ebből élni? - kérdeztem Vicentét.

- Kénytelenek vagyunk - válaszolta.

Este már csak söröztem, az olcsóbb volt. Eldöntöttem, hogy másnap továbbindulok. Ecuador túlságosan érdekes ahhoz, hogy az ember három napnál többet töltsön a tengerparton való heverészéssel és koktélozással. 

Néztem a naplementét az óceán hullámai fölött. Aztán elment az áram az egész faluban, és megjelentek az égen a csillagok.