Kevés igazságtalanabb történet van a divat világában a panamakalapok elnevezésénél. A híres fonott kalapok ugyanis, amelyek bárkinek azonnal drogbáró- vagy salsatáncos-külsőt kölcsönöznek, Ecuadorból származnak. Hogy mégis Panamáról kapták a nevüket, az annak tudható be, hogy az amerikaiak ott találkoztak velük először, a csatorna építésének időszakában. És az anyaguk után eredetileg paja toquilla, vagy a származási településük nyomán Montecristi néven nevezett kalapokra azt mondták: Panama Hat. Valahogy úgy, ahogy az arab számokat sem az arabok találták ki, csak ők közvetítették - Indiából - az európaiak felé. Vagy ahogy a tengerimalacok sem a tengerből származnak, csak azon keresztül érkeztek hozzánk, az Andok országaiból. Sőt, ha már a világ nagy tévedéseinél tartunk, ők még csak nem is malacok igazából, míg a panamakalapok legalább kalapok.

Amikor Dos Mangasban jártam, Vicente megmutatta a toquilla-pálmát. Egy alacsony, jelentéktelennek tűnő kis növény, amiről első ránézésre nem gondoltam volna, hogy bármi haszna lehet az ember számára. A szárát felnyitva viszont egy olyan lemezes belső részt lehet kihúzni belőle, amit több méteres, strapabíró, fonáshoz ideális szálakká lehet felvagdosni hosszában. A toquilla-kalapok hagyománya olyan régi, hogy már a Kolumbusz előtti időkből származó agyagszobrocskák is ilyen kalapokat viselnek.

Ráadásul a kalapfonáshoz nem kell semmi olyan, ami pénzbe kerülne, csak egy pár szál toquilla-pálma, kézügyesség, mesterségbeli tudás és sok idő. A szegény, de a mesterség csínját-bínját jól ismerő falusiak számára így a kalapfonás elég jó bevételi forrás. Hagyományosan a legközelebbi város piacáig jutottak el a termékeikkel, amióta azonban a toquilla-kalapból panamakalap néven világsztár lett, megjelentek a nagy viszonteladók. Az egyikük, Homero Ortega kalapmanufaktúrája Cuencában található, és a használaton kívüli helyiségeiben nyitott meg a világ első panamakalap-múzeuma, a "Magia del Sombrero". 

Cuenca amúgy az ecuadori felföld egyik legszebb városa, ahol viszonylag épen megmaradt a gyarmati időkből származó városközpont, és ahol egész évben kellemes, tavaszias az idő. Emiatt sok észak-amerikai és európai turista flangál itt, a tervezettnél néha sokkal hosszabban is, mert Cuenca remek pihenőhely a hegymászás és a dzsungel, a magashegyi túrák és a hosszú buszozások között. A hostel, ahol megszálltam, egy kis darab Svájc volt az ecuadori örök tavaszban: egy svájci férfi volt a tulajdonosa, és itt találkoztam a szintén svájci Jörggel, akit az előző bejegyzésben már említettem. Lehetett kapni svájci rösztlit reggelire, azzal indítottam a napot.

Miután már szédültem a sok hófehér, barokk templomtól, Homero Ortega kalapmúzeuma felé vettem az irányt. A városközponttól távolabb, a buszpályaudvarral szemben áll az épület, ami tulajdonképpen egy kalapgyár, azzal a megszorítással, hogy a kalapokat itt csak befejezik és dizájnolják. Maga a fonás nem a gyárban történik, hanem a kézművesek otthonában, falun. A régi ügymenethez képest annyi változott, hogy a kalapfonók nem fejezik be a munkát, hanem a félkész kalapokat hozzák el a városba, amelyek még nincsenek megformázva, és a kilógó pálmafonalak sincsenek levagdosva.

A szövés sűrűségétől függően kategóriákba sorolt kalapok közül a legjobbakat superfino vagy ultrafino névvel illetik, de ez nem valami tudományos kategória, inkább csak marketingfogás. Ami viszont kétségtelen tény, az az, hogy hány csomó található egy négyzet-inchen (2,5 x 2,5 cm). 300 alatt átlagos, 900 fölött kiemelkedően magas a kalap minősége. Ami azért elég durva így belegondolva, hogy egy postabélyeg nagyságú kalapszövet-darab előállításához ennyiszer kell hibátlanul, milliméternyi csúszást sem megengedve összehurkolni két pálmafonalat.

A Magia del Sombrero legérdekesebbik részében a folyamat különböző állomásait lehetett megnézni, beleértve azokat a dolgozókat is, akik éppen felmelegített vasformákkal fazonírozták a kalapokat. Ki volt állítva néhány superfino kalap is, amelyeken már szinte nem is látszott, hogy fonva van, annyira homogénnek tűnt az anyaguk. Egy ilyen darab körülbelül 3000 dollárt ér, és annyira magas minőségű, hogy meg lehet tölteni vízzel, és nem folyik ki belőle semmi, illetve össze lehet tekerni palacsintaformájúra, és át lehet húzni egy karikagyűrűn.

Itt már egy kicsit úgy éreztem, hogy a derék panamakalap-fonók túllőttek a célon. Mert ugyan miért akarná valaki vízzel teletölteni a kalapját, vagy keresztülhúzni a karikagyűrűjén? Pláne 3000 dollárért? Őszintén szólva soha nem értettem se a rumok, se a kávék, se a szivarok, se a más prémium kategóriás termékek körüli sznobizmust. Mondjuk nem is vagyok filmsztár, szemben a gyár kalapszalonjában kitett fotókon panamakalapban pózoló Bruce Willisszel vagy Salma Hayekkel. Mindegy, a lényeg, hogy a gringók hajlandóak egy csomó pénzt kifizetni valami latin-amerikai termékért (akárcsak a prémium rumok, kávék és szivarok esetében), és az a pénz itt marad, helyben.

A superfino kalapokat szövő kézművesek ügyessége előtt pedig kalapot le. Vagy hát izé, kalapot fel!