Jamaica mindenkit rabul ejt. Már az első európai látogatójával, Kolumbusszal is így tett: kevesen tudják, hogy a genovai hajós a negyedik (és egyben utolsó) útján majdnem annyi időt töltött Jamaicában, mint a karibi szigetvilág összes többi részén együttvéve. A hajói ugyanis károkat szenvedtek Kuba partjainál, és 1503. június 25-én Kolumbusz a jamaicai St. Ann's Bay-ben kénytelen volt kikötni és partra szállíttatni a rakományt. Amerika "felfedezője", aki összesen hat évet töltött Amerikában (és mindeközben végig azt hitte, hogy valahol Délkelet-Ázsiában jár), egy éven át itt, Jamaica északi partvidékén várta, hogy érte küldjenek egy mentőhajót. Ami azt illeti, kevés olyan hely van a világon, ahol könnyebb volna elpihengetni egy évet, mint a jamaicai tengerparton, így Kolumbusz viszonylag szerencsésnek volt mondható. Főleg, ha azt nézzük, hogy miután kitette a lábát Jamaicából, az élete hátralévő részében már semmi jó nem történt vele: kudarcok és megaláztatások után egyedül és szegényen halt meg 1506-ban.
Később Jamaica a Brit Birodalom része lett, és sokáig a Port Royal-i kalózok voltak az urak errefelé. Őket nem különösebben érdekelték a természeti szépségek, a később érkező, szofisztikáltabb briteket viszont annál inkább. Itt vett házat Noël Coward angol drámaíró, és Firefly nevű birtokán olyan hírességeket látott vendégül, mint Winston Churchill, Elizabeth Taylor vagy Sophia Loren, sőt, II. Erzsébet királynő is meglátogatta Coward legendás lakhelyét. Kicsivel arrébb pedig Ian Fleming, a James Bond-könyvek és filmek szerzője vett egy ranchot, aminek a Goldeneye nevet adta. A Dr. No és az Élni és élni hagyni nagy részét itt, ezen a környéken forgatták.
És az is törvényszerű volt, hogy az Egyesült Államok felfedezze magának Jamaicát, és ide küldje különféle sajátos társadalmi csoportjait: a hawaii-inges nyugdíjas nyaralókat, a szelfibotokkal hadonászó nászutasokat, a spring break-re érkező részeg huszonéveseket és a hollywoodi filmeseket. A Karib-tenger legnagyobb és legváltozatosabb angol nyelvű szigetén mindenki megtalálta magának azt, amit keresett (és az esetek többségében ez nem volt valami túl bonyolult dolog: napsütés, tengerpart, kaja, pia, drogok, szex), így Jamaica északi partja szép lassan megtelt pénzes jenkikkel, akik alaposan felverték az árakat. Ma a környék kifejezetten drága, és nagyon kellett igyekeznem, hogy olyan részt találjak, ahol a lehetőségekhez mérten normális áron, és az amerikai főiskolás- vagy nyugdíjasfalkáktól tisztes távolban tudok eltölteni pár idilli napot.
Azt olvastam, hogy a leginkább turistás helyekhez - Negril, Montego Bay, Ocho Rios - képest az északi part keleti csücske nem annyira vészes sem az árak, sem az egy turistára jutó további turista (és helyi szuvenírárus) tekintetében. Port Antonio felé vettem az irányt: a kisbusz a kingstoni Uptownból, a Half Way Tree buszállomásról indult - természetesen csak akkor, amikor csordultig megtelt utasokkal.
Kingstontól Port Antonióig a kilencven kilométeres utat három óra alatt tette meg a kisbusz, aminek az volt az oka, hogy a csupa kanyarból álló szerpentin már a város határában elkezdődött, és amíg át nem értünk az északi partra, nem volt egyetlen egyenes szakasz sem. A táj viszont meseszép volt: a Blue Mountains-on vágtunk át, azon a hegységen, ami Kingston fölé magasodik, és ami onnan lentről nézve valóban kéknek tűnik. Légvonalban alig harminc kilométer van Kingston és az északi part között, a hegylánc legmagasabb csúcsai viszont 2000 méter fölé érnek, így a Blue Mountains a legmeredekebb hegységek egyike a világon. A fülledt, trópusi Kingstonból kiérve így egyre kellemesebb, tavasziasabb lett a levegő, és amikor megállt a kisbusz a hegygerincen, majdhogynem fáztam. Ezen a hűvös, párás környéken terem a világ egyik legjobb kávéja, ami szintén a Blue Mountains nevet viseli: ebből készül a Tia Maria kávélikőr.
A kék hegyeken túl feltárult a Karib-tenger kékje. Port Antonio nagyon kellemes és nyugis helynek tűnt: valószínűleg azért, mert nem volt épp egyetlen óriás-nyaralóhajó (cruiseship) sem a kikötőjében. Akkor - ahogy azt később más karibi szigeteken is láttam - minden felbolydul, hiszen egy nagyobb hajóból akár ötezer utas is kiszabadulhat, hogy néhány óra alatt szétnézzen a környéken. A kisváros legszebb része a Titchfield-félsziget volt, ahol régi, bár kicsit lelakott villák sorakoztak. Ez is hollywoodi sztárok nyaralóhelye volt egykor, még ha nem is mindenki önszántából keveredett ide: Erroll Flynn jachtját a vihar vetette partra Port Antonióban. Az eddig elmondottak fényében pedig aligha meglepő, hogy a negyvenes évek szívtiprója beleszeretett a helybe, és megvette a kikötő túloldalán zöldellő szigetet, a Navy Island-et. A várostól egyórányi autóútra pedig az a vízesés található, ahol Tom Cruise forgatta a Koktélt: a Reach Falls-hoz én is elkirándultam.
A hostelben, ahol megszálltam, a recepciós srác - egy Stefano nevű olasz - váltig állította, hogy az eddig felsorolt, jobb vagy rosszabb filmeken túl a Kék Lagúnát is itt, Port Antonio környékén forgatták. Egyből eszembe jutott a nyolcvanas években VHS-ről nézett, talán hangalámondásos filmnek az a jelenete, amikor a tinédzser Brooke Shieldsnek a vízben úszva jött meg az első menstruációja: világosan emlékeztem a zavarodott felnőttekre, akik nem akarták elmondani nekem, hogy miért vérzik, csak azt, hogy igazából nekem ezt a filmet nem is lenne szabad látnom. Ezen túl csak annyi emlékem volt a Kék lagúnáról, hogy valami trópusi szigeten játszódik, így nem különösebben izgatott, hogy láthassam a forgatás helyszínét. Amikor azonban Stefano képeket mutatott róla, eldöntöttem, hogy mindenképpen ellátogatok oda: a Blue Lagoon ugyanis egészen elképesztő színben tündökölt a képeken.
Később rákerestem, és a Kék lagúnát igazából a Fidzsi-szigeteken forgatták, de ez nem akadályozta meg az élelmes jamaicaiakat, hogy úgy hirdessék a helyet, mint Brooke Shields emlékezetes csobbanásának helyszínét. Mindegy is: a színe valóban lélegzetelállító volt, és még egy egyszerű automata fényképezőgéppel készített, filter nélküli képeken is nagyjából átjön az a ragyogó kék, amit a lagúna aljából feltörő források édes, illetve a szűk bejáraton át a Karib-tengerből beáramló sós víz keveréke ad ki.
Ahhoz viszont, hogy kényelmesen meg tudjam szemlélni a lagúnát, kellett némi szerencse is. Sétáltam le az országúttól a tengerpart felé, amikor egy Daniel nevű fickó megszólított, és felajánlotta, hogy bevisz egy elkerített részre, ahová amúgy nem lenne szabad bemenni, és főz nekem ebédet, amíg strandolok. Ez egy kicsit meredeken hangzott, de hirtelen felindulásból igent mondtam: megalkudtunk tíz dollárban, aztán pedig átmásztunk egy kerítésen, és egy szűk ösvényen leereszkedtünk egy olyan részre, ami teljesen nyilvánvalóan valakinek a magántulajdona volt - és, szintén teljesen nyilvánvalóan, nem Daniel volt az a valaki.
A hely alighanem annak az étteremnek a kertje volt egykor, amit egy hurrikán romba döntött, és jelenleg nem használják semmire. Pontosabban épp arra használják, amire Daniel és én: helyi lakosok némi pénzért beviszik oda a vállalkozó kedvű turistákat - jóval kevesebbért amúgy, mint amennyiért a mólóról induló csónakosok viszik körbe a turistákat a lagúna vizén. Úsztam egy jó nagyot, és mire kijöttem a vízből, már kész is volt az ebédem: ackee és kenyérgyümölcs. Az előbbi növény neve magyarul elvben akiszilva, bár ez szerintem nem visz közelebb a lényeghez, mivel egy olyan specialitásról van szó, ami csak Nyugat-Afrikában és a Karib-térség angol nyelvű szigetein terjedt el. Az éretlenül mérgező, éretten viszont nagyon finom gyümölcs húsa megsütve szinte pontosan olyan színű, ízű és állagú volt, mint a tojásrántotta. A kenyérgyümölcs (breadfruit) pedig, ha már itt tartunk, leginkább a knédlire emlékeztetett.
A karibi idill legmagasabb fokát végül a néhány kilométerrel arrébb fekvő Winnifred Beach-en értem el. Az úttól kicsit távolabb eső strandon szinte csak helyiek voltak: egy kisgyerek ült az ösvény mellett, és belépőt szedett tőlem, a turistától, míg a helyiek szemlátomást ingyen járkáltak ki-be a partszakaszra. De nem vettem zokon, mint ahogy azt sem, hogy egy huszonéves festő srác (aki az érkezésem láttán abbahagyta a tájképfestést) azzal a lendülettel felajánlotta, hogy szerez nekem sört és kaját némi pénzért cserébe - nagyvonalúan megfeledkezve arról a tényről, hogy húsz méterrel arrébb volt a büfé, ahonnan én is tudtam volna hozni magamnak. Annyi baj legyen, gondoltam: egy ilyen helyen az a legfontosabb, hogy nyugton hagyják az embert, azt pedig sajnos ki kell fizetni.
Evés után elfeküdtem a homokos parton, félig a vízben, és arra gondoltam, hogy ezek a trópusi szigetek óhatatlanul előhozzák az európai emberből a vágyat, hogy Kolumbuszhoz vagy a Kék lagúna szereplőihez hasonlóan hajótörést szenvedjenek itt - már amennyiben ez a tevékenység szenvedésnek minősül egy ilyen helyen. De sajnos már nincsenek lakatlan szigetek a Karib-tengeren (vagy ha igen, azok általában valamilyen gazdag ember magántulajdonában állnak), és a luxus-óceánjárók korában a hajótörés élményén is többezer amerikai springbreakerrel és nyugdíjassal kellene osztozni.
Úgyhogy, gondoltam, a legközelebb úgy jutok az élményhez, ha adok némi pénzt a helyieknek egy félreeső strandon, hogy egy kis időre beengedjenek maguk közé. Újra becsuktam a szemem, hallgattam a lubickoló és focizó gyerekek visítozását, és olyan mély átéléssel csináltam tovább a semmit, ahogyan csak egy trópusi sziget tengerpartján, a langyos vízben fekve lehet.
Érdekel Latin-Amerika és a Karib-térség? Az Európa Könyvkiadónál a 2016-ban megjelent, Hátizsákkal Brazíliában című könyvemből számos hasznos dolgot tudhatsz meg a régió legnagyobb országáról, például hogy hogyan érdemes szállást keresni, mik a biztonsági alapszabályok, és úgy általában mire számítson az ember, ha vékony pénztárcával utazgat a világnak ezen a részén. Meg még sok minden mást is...
