(A történet első részét itt olvashatod!)

Nieuw Aurora volt a második marron falu, ahol kikötöttünk. Az egyik faház mellett férfiak ültek egy szétszedett, de szemlátomást meg nem javított motorbicikli körül, és sört ittak literes üvegekből. Délután négy körül járt az idő, és már eléggé be voltak állva. Nyújtották felém az üveget, de köszönettel visszautasítottam. Aztán jelezték, hogy adjak valamit. A kezemben lévő vizesüveget nyújtottam feléjük – ezt kicsit bosszúsan fogadták, de végül nevettek, és ők is jelezték, hogy nem áll szándékukban vizet inni. Kísérőim, Steven és Reinaldo mutatták, hogy induljunk tovább. Mondtak még valamit saramaccául, amiből, akárcsak eddig, nem értettem semmit.

A három marron falu közül, amit meglátogattunk, ez volt a legmodernebb. Míg az előző bejegyzésben bemutatott Goejaba, és a kicsivel arrébb fekvő Jaw Jaw tényleg olyan volt, mintha semmilyen közük nem lenne egy modern állam működéséhez, Nieuw Aurorában volt bank, repülőtér, orvosi rendelő és iskola is. A repülőtér ugyan nem több egy füves sávnál, amit a gyerekek keresztbe focipályának használnak, mégis sokáig ez volt az egyetlen módja, ha valakit vagy valamit sürgősen Paramaribóba kellett szállítani.

Az egykori szökött rabszolgák földjének elszigeteltsége viszont az elmúlt évtizedekben sokat csökkent az útnak köszönhetően, ami Paramaribo és Atjoni között épült a víztározó feltöltése után. A korábban végig hajózható (vagy inkább kenuzható) Suriname folyón egy óriási vízerőmű épült a hatvanas években, az Afobaka, ami a közeli alumínium-bányákat és a feldolgozó üzemeket látja el elektromos árammal. A gát mögötti hatalmas Brokopondo víztározót végig megkerüli az út, így ma már három-négy óra alatt meg lehet tenni a korábban egynapos utat.

Elhaladtunk az iskola mellett. Holland adományból épült a könyvtára. Benéztem az ablakon: kifejezetten jól nézett ki, sok magyar általános iskola is megirigyelhetné. A tanítás ugyan nagyrészt saramacca nyelven folyik, ez azonban csak beszélt nyelv: a suriname-i írásbeliség nyelve a holland, így az iskola is holland nyelvű könyveket használt. Suriname lakóinak jelentős része viszont valamilyen pidgin nyelvet beszél: a partvidék az angol alapú Sranan Tongo-t, a marronok pedig vagy a ndyuka, vagy a saramacca valamely dialektusát. A ndyuka is végső soron az angolból jön, de alig felismerhetőek benne az eredeti szóalakok, és saját írása is van: egy Afaka nevű marron a XX. század elején készített egy semmihez sem hasonlító szótagírást, amit állítólag álmában látott meg.

A saramacca érdekessége pedig az, hogy a különböző afrikai nyelvekből (főleg fon és kikongo) származó elemek együttesen a szókészlet felét adják, a maradék pedig nagyobb részt angol, kisebb részt portugál szavakból áll. A menekülő rabszolgák alighanem minden szót, amivel kommunikálni tudtak egymással, beépítettek a nyelvükbe és a maguk képére formálták: így jött létre ez az elképesztően érdekes pidgin, amiből természetesen egy mukkot sem értettem, bár elméletileg a szavak fele általam is beszélt nyelvekből származott.

Tovább szeltük a habokat a Suriname folyón. A Dr. Livingstone-hangulatomat valamelyest elrontotta a parton itt-ott felbukkanó nyírt gyepek és az azokon kempingágyban napozó hollandok látványa. Suriname ugyanis az utóbbi évtizedben elég felkapott turista-célpont lett Hollandiában, ahol 350 ezer suriname-i él, és a volt gyarmattartókban alighanem felébredt a kíváncsiság, hogy honnan is jönnek vajon. A „jungle lodge” pedig, amit az esetek többségében marronok üzemeltetnek, a suriname-i vakáció csúcspontja. Így került ide az ötvenes Bastiaan és két tinédzser fia, akik már ott vacsoráztak Mandje házának teraszán, amikor visszaértünk Menimibe. 

Velem ellentétben nem aznap reggel a paramaribói buszállomáson döntötték el, hogy ide jönnek, hanem már hónapokkal korábban lefoglalták a szállást, Mandje vállalkozása ugyanis honlappal is rendelkezik (bár csak holland nyelvű rajta a leírás). Az apa azt akarta, hogy a fiai valami igazán érdekeset lássanak, és a suriname-i dzsungeltúra épp megfelelőnek tűnt erre. Bastiaan különben Kelet-Közép-Európa nagy rajongója volt, az egyik fiúnak Kundera után adta a Milan nevet, és természetesen Magyarországon is járt, méghozzá 1982-ben. A kádári legvidámabb barakk alighanem akkora egzotikum volt akkor neki, mint nekem a suriname-i dzsungel, mert nem győzött lelkendezni azon, hogy hogyan vegzálták a rendőrök, meg hogy milyen olcsó volt minden. Ellenben, tette hozzá, ritka rossz volt a Kőbányai sör. Akkor erre iszunk, mondtam, és kirendeltem a holland nívót meg nem közelítő, de az átlag magyar sörrel simán versenyre szálló, dél-amerikai mércével pedig kifejezetten jó Parbo Bierből egy újabb litert.  

Mandjéval abban maradtam, hogy másnap reggel elvisz a dzsungelbe sétálni. Már akkor sejtettem, hogy ebből nem lesz semmi, amikor ébredés után kiléptem a kisház ajtaján: Mandje fel-le rohangált a ház és a folyó között, és egy csapat férfit instruált, akik egy hatalmas, Parbo Bier feliratú hűtőszekrényt próbáltak partra tenni a motoros kenuból. – Várjál, Belaman – mondta Mandje, – ezt még el kell intéznem. Belamannak hívott, mert így jobban hangzik, mondta, és valószínűleg tudta, mit beszél: mint később kiderült, sajátos névadási szokásainak még egy bestseller hiphop-album címe is köszönhető. Mindenesetre, amíg a hűtőt be nem cipelték a konyhába, addig az asztalnál vártam. Mellettem Mandje (egyik) felesége unottan nézett egy brazil szappanoperát, eredetiben. – Érti? – kérdeztem portugálul. Teljesen megrökönyödve rázta meg a fejét.

Miután a hűtőt szállító emberek elmentek, elindultunk az erdőbe. Közben Mandje mesélt, összevissza, ami eszébe jutott. Ötven éves, mondta, és huszonhárom gyereke van nyolc nőtől. A marronok családszerkezete alapvetően matrilineáris, vagyis az anya személye a meghatározó az öröklésben, és külön férfi- és nőházak vannak: egy férfinek több felesége lehet, akik a saját házukban élnek. Mandjének négy felesége van, mondta, és nagyon oda kell figyelnie, nehogy valaki más elszeresse őket, amíg ő nem jár arra. Ha valaki elszereti más feleségét, az harminc liter rummal és egy függőággyal tartozik az előző férjnek, különben verést kap, tette hozzá. Tényleg, vagy csak szívat? – gondoltam. Ennél az embernél egész egyszerűen nem bírtam eldönteni, hogy mikor beszél komolyan.

Miután lengtünk egy kicsit egy liánon, a vicc kedvéért, kiértünk egy tisztásra. A marronok irtásos gazdálkodást folytatnak, ami nagyjából annyit tesz, hogy felégetik a dzsungelt egy darabon, aztán ott két éven át termesztenek növényeket – rizst, banánt, cukornádat, maniókát és lopótököt – amikor pedig kimerül a föld, akkor tíz évre ott hagyják, hogy az őserdei növényzet regenerálja a talajt. Az ősi termelési módszer mit sem változott az évszázadok alatt, csak a nyolcvanas és kilencvenes években került veszélybe a marronok megélhetése.

Az előbbi évtized a diktatúra mészárlásai, az utóbbi pedig a kínai és más külföldi befektetők koncessziói következtében. A külföldi társaságok szabad kezet kaptak a suriname-i kormánytól, hogy bányászattal és fakitermeléssel foglalkozzanak a marronok földjén. A marron vezetők az Emberi Jogok Amerika-közi Bíróságához fordultak, amely 2007-ben az ő javukra döntött, és kötelezte a suriname-i kormányt, hogy ismerje el a marronok jogát a földhöz, amin élnek. Azóta az egész régió a marron közösségek tulajdonát képezi.

Visszaértünk a ranchra, és Mandje elővette a lemezeit. – DJ-zni is szoktam – emelt fel egy Bob Marley-bakelitet. – Typhoon is itt merített ihletet. Ismered?

Megráztam a fejem.

– Nem ismered Typhoont? – csodálkozott Mandje. – A legjobb repper Hollandiában. Itt lakott nálam hetekig. Abban a házban aludt, ahol te.

Tényleg, vagy csak szívat? – gondoltam ismét. De a két holland srác bólogatott: így van, Typhoon tényleg híres. A suriname-i származású repper (aki 2015-ben a Szigeten is fellépett) pedig valóban a Lobi da basi című albummal robbant be, és az én lakóhelyem is ezt a nevet viselte. A név azt jelentette saramaccául, hogy „a szerelem az úr” (vö: love is the boss). Menimiben minden háznak volt neve, marron szokás szerint, és látszólag bármiből lehetett háznév: „Isten mindent tud”, „rizses csirke”, ilyenek. Elképzeltem Typhoont, ezt a fiatal, afro-suriname-i srácot, aki egy holland kisvárosban nőtt fel, és eljött ide, a Suriname folyó partjára inspirálódni, aztán hazament és lerakott az asztalra egy olyan hiphop-lemezt, hogy a hollandok hátast dobtak tőle. Közben sötétedni kezdett, mélylila és narancssárga lett az ég a dzsungel fölött.

A marronok földjén ihletet meríteni, azt lehet. Van miből.

Érdekel Dél-Amerika? Az Európa Könyvkiadónál a 2016-ban megjelent, Hátizsákkal Brazíliában című könyvemből számos hasznos dolgot tudhatsz meg a kontinens legnagyobb országáról, például hogy hogyan érdemes szállást keresni, mik a biztonsági alapszabályok, és úgy általában mire számítson az ember, ha vékony pénztárcával utazgat a világnak ezen a részén. Meg még sok minden mást is...